Év - forduló

Ezen a szégyentelennek tűnő tavaszi napon, melynek fordulóján új évet köszönthetünk, fényképezőgépemre való képet kerestem, mert lennie kell valahol egy képnek, mi éppen rám vár. És arra, hoyg megörökítse valaki.

Nem szeretem a mahóniánkat, mert szúrós, mert ágas-bogas, mert rossz helyen nő belőle sok (mi ültettük), mert eltakar előlem sok mindent, mert nem látom szépnek, nem lelem kedvem benne.

Sütött a nap, még jobban előhozván minden rútságát (így láttam), de egyben ezt a kis ficakot is előhozta, igazolván, hogy mindenhol van fény, csak meglepő módon néha nem felemelni kell a fejem, hanem lehajolni érte a földig. Sokat kell még nekem tanulni.

Ezzel a képpel kívánok mindenféle értelemben gazdag esztendőt mindazoknak, kik erre jártak, erre szoktak járni vagy véletlenül idetévedtek. Ölellek benneteket szeretettel.

Cuvée,

így nevezem a fonal színét, Bucitól kaptam, talán még nem is idén, hanem tavaly? Nem tudom, de nagyon szeretem, bár ehhez képest sokáig váratott magára az el/megkötése.A mintát a ravelry-ról szedtem, s ahoyg az velem gyakran megesik*, nem olvastam el a leírást, nagyjából semennyire sem, csak azt láttam, hoyg milyen szép a kendő alja azzal a csipkével. Így, mikor elkezdtem, derült ki, hogy jó hosszan harisnyakötés van, de nem bántam, elvégre az egyenletes kötést is gyakorolni kell, még akkor is, ha  blokkolás alatt a szemek a helyükre másznak, s kisimulnak. Akkor is.

Mikor végre a csipkerészhez értem, s felkészültem, hogy akkor mostantól koncentrálni kell, mert jön a java, akkor meg az derült ki, hogy  ez semmiség, ezt a kendőt ugyanis első csipkekendőnek ajánlja a tervező, belépő darabnak. Nekem az első csipkekendőm a Laminária volt Ercsu segédletével,  bár azt a szintet azóta sem léptem túl.

Hát, így történt, hogy megesett. Nem izgalmas, csak magamnak érdekes.

 minta: Holden Shawlette

fonal: tolnai gyapjú, fingering vastagság

szín: Bucilla festette, én cucée-nek hívom

súly: 85 gramm

méret: 64 x 136 cm

*ebben remek hárítás van, nem én teszem a dolgot, hanem velem egyszerűen csak ... megesik

Az ilyen

gránátalmás (meg majd az egyéb) bejegyzések nem jöhetnének létre, ha nem lenne az új fotómasinám, mert nem tudom, mondtam-e, hoyg van nekem már, szóval,  mióta van (vaaaaaaaaaaaan!), azóta állandóan nyomkodom a gombját, sőt, gombjait és most muszáj közzétennem napi egy fotót legalább, mondjuk a gránátalmámról. 

És nagyon igyekszem, hoyg csak egyet válasszak ki a rengetegből, amit róla készítettem, mert nem akarom telenyomni a blogomat képekkel, vagyis, hoyg akarom, de disztingválok. Nagyon erősen disztingválok. Illetve nagyon erősen törekszem, hoyg disztingváljak.

A kevesebb több alapon. 

Az én

gyümölcsöm a gránátalma, és akkor ebben van egy kis luxus is, hogy nem alma, nem körte, nem eper, gránátalma, hogyisne, mit-nem-mond. Titokzatos is, hogy 613 magocska, egyszer majd jól megszámolom, egyszer és majd, most még könnyebb elhinnem,  mert elhajlok a könnyebb felé én szívesen. És ahogy ülnek a helyükön, hogy mindnek helye van, az összes kell,  nem hullhat ki egy sem*, csodálkozom minden alkalommal, miközben egy kicsit horror is, rubinpiros lé folyik a kezemen, az ujjaim közt, csöpögtetem mindenhová, talán gyerekké válok a gránátalmától, ne-malackodj, ezt nagyon szeretem, nagyon, rázom is a cseppeket. Mindenhová.

Az, hogy vitamin és harsogó és friss és üde, az a hozzáadott érték, de leginkább, hogy savanykás, hogy robbannak a magok a számban, miközben a meg nem magyarázható öröm luxusa feszít szét.

Kinek mi a kedvenc gyümölcse és miért?

*Vas István: Zászlók

Azért nincs

új meg újabb blogbejegyzés, mert rengeteg a dolgom. :o)

Az elmúlt

fél évben rengeteget dolgoztam, rengeteget, ez se nem panasz, se nem dicsekvés, egyszerűen megállapítás, nem kell ezt ragozni, így volt ez rendjén, szerettem is nagyon, inkább azon van a hangsúly, hogy sokkal jobban elfáradtam, semmint gondoltam volna. Én nehezen állok le, nehezen teszem le a lantot, a teherbírásom is (néha sajnos) nagyobb az átlagnál, oka van mindennek, ez pedig csak azért lényeges, mert féltem, nem tudok majd pihenni. Pihenni, pihenni, pihenni.

Pedig igenis tudok, jelentem a sok kedves érdeklődőnek, tudok. Nagyokat alszom, nagyokat sétálunk, sokat kötök, filmeket nézek, bambulok ki a fejemből, megyek a barátnőimhez és néha ezeket kombinálom is, bár nem alszom el náluk. És sokat* fényképezek. Az új masinámmal...

*rengeteget inkább

Ujjgyakorlat,

azaz kössünk egyenletesen. Mármint próbáljunk.

Azt hiszem,

azt még nem is meséltem, hogy a Zsömi (az édes kutyus) 24-én (délután) megette a mandulatorta felét, amit egyébként nem mi adtunk neki. A többi kitalálható, úgymint előzmény, valamint bekövetkező érzelmi hullámzás mindkét fél részéről.

A kép a másnapi nagy sétánkon készült, nevezzük ezt a kemény büntetés speciális formájának.

Például

ezt a séta során készített képet azért szeretem, mert én! egyedül! magamtól! kitaláltam! és beállítottam! az időt! a gépemen. És azért is szeretem, mert szerintem szép.

Úgy nagyjából 225-ször néztem meg ma.

Elég nehéz

annak ellenállni, hogy az új masinámmal készített összes fényképet feltegyem a blogra, de még annak is, hogy a felének a tizedének a 20 százalékát.

A karácsonyi séta

nyomokban mogyorót havat is tartalmazhat.

Ünnepet kívánok mindenkinek,

ki esetleg erre jár, s ki nem jár, annak is.

Ebből hagyomány lesz

Két éve volt karácsonykor már bepötyögtem ezt, de van, minek varázsa nem múlik.

Ha egy csepp szünetre vágytok, tegyétek meg, hogy elolvassátok. Nem miattam, hanem Márai miatt. És legfőképp: magatok miatt.

Márai Sándor: December

Ez a hónap az ünnep. Mintha mindig harangoznának, nagyon messze, a köd és a hó mögött.
Gyermekkoromban e hónap első napján árkus papírra, kék és zöld ceruzával, karácsonyfát rajzoltunk, karácsonyfát, harmincegy ággal. Minden reggel dobogó szívvel megjelöltük, mintegy letörtük e jelképes fa egyik ágát. Így közeledtünk az ünnep felé. E módszerrel sikerült a várakozás izgalmát csaknem elviselhetetlenné fokozni. A hónap közepe felé, amint közeledett az ünnep, már állandóan lázas voltam, esténként félrebeszéltem, hideglelős dadogással meséltem dajkámnak vágyaimról. Mit is akartam? Gőzvasutat és jegylyukasztót, igazi színházat, páholyokkal, színésznőkkel rivaldafénnyel, sőt, valószínűleg kritikusokkal és azokkal a szabónőkkel is, akik megjelennek a főpróbákon és rosszakat mondanak a darabról. Ezenfelül lengyel kabátkát akartam, továbbá Indiát, Amerikát, Ausztráliát és a Marsot. Mindezt természetesen selyempapírban, angyalhajjal tetézve. Egyáltalán, gyermekkoromban mindig világegyetemet akartam, az életet, amely egyszerre volt bicikli, kirándulás a Tátrába, anyám zongorázása a sötét társalgóban, bécsi szelet, almás rétes és diadal összes ellenségem felett.
Most, hogy az ünnep közeledik, meglepetéssel észlelem, mintha még mindig várnék valamire. E napokban megesik, hogy elindulok az utcákon, megállok a kirakatok előtt. Nézelődöm. Öngyújtó nem kell. Fényképezőgép, Victor Hugo összes művei, bőrben, zsebkés, melynek gyöngyház tokjában ötféle penge van, továbbá dugóhúzó, körömtisztító és pipaszurkáló is, nem kell. Semmiféle tárgy nem kell, s ha jól meggondolom, lemondok Indiáról, Ausztráliáról és a Marsról is, ellenségeim cikkeit érdeklődéssel olvasom, s színházba lehetőleg egyáltalán nem járok. Mégis, valamit várok még. Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s azután mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna már beváltani, s még mindig várok valamire.
Néha azt hiszem, a szeretetre várok. Valószínűleg csillapíthatatlan ez az éhség, aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné. Közben már megtudtam, hogy szeretetet kapni nem lehet, mindig csak adni kell, ez a módja. Megtudtam azt is, hogy semmi sem nehezebb, mint a szeretetet kifejezni. A költőknek sem sikerült soha, a költőknek, akik az érzelmek és az indulatok minden árnyalatát rögzíteni tudják szavaikban. A szeretetnek nincs színfoka, mint a gyöngédségnek, nincs hőfoka, mint a szerelemnek. Tartalmát nem lehet szavakban közölni, ha kimondják, már hazugság. A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben vagy a levegőben. Szerves lény talán ne is élhet másképp, csak a hőben, a fényben, a levegőben és a szeretetben.
Mindezt tudva, ez egyre zavartabb és bizonyosabb tudásban, nem tehetek mást, mint sorra járni az üzleteket, s vásárolni öngyújtót, illatszert, nyakkendőt és jegylyukasztót, gőzvasutat és Victor Hugó összes műveit. Tudom, hogy mindez reménytelen. De mit csináljak? Az ember azt adja, amit tud.

Ez (volt)

a mákos-parmezános keksz. Napközben gyakran és intenzíven kellett kóstolni, este viszont a festés és pakolás utáni megpihenés során sörkorcsolyává avanzsálódva tűnt el.

Szempontok

Üvegben tartani a süteményt nagyon jó dolog, mert Zoltán mindig láthatja, mennyi van még, de üvegben tartani süteményt nagyon nagyon nem jó dolog, mert mindig láthatom én, hogy már csak mennyi van.

Nekem

a könyvespolcok jutottak, könyvek le, könyvek fel, ne gyűjtsetek könyveket, legalábbis ne költözzetek egyik szobából a másikba, házakról és városokról már nem is szólva. Ha mégis, akkor két könyvespolc között süssetek fehércsokoládés-narancsos kekszet, ami igaziból étcsokoládéból készül, de azt nem találtam itthon, ellenben a másikból igen, s ilyentől én nem jövök zavarba, mint ahogyan attól sem, hogy apróra kellett volna vágni, én meg csak úgy tessék-lássék módon tettem, s az sem érdekelt, hogy jobban passzolt volna hozzá a lime. Az eredmény egy selymes, nem erőszakos, inkább látens módon jelenlévő fehércsokoládé íz, mely a naranccsal tökéletes válasz az esti nassolásra pihenés mellé.

Még szeretném megjegyezni, hoyg ehhez az egy fotóhoz én huszonkettőt kattintottam a vadonatúj masinámmal, amely szám sokat elmond a fényképezős tudásomról, s akkor még nem említettem a mákos-parmezános kekszemet, melyről egyetlen egy értékelhetőt sem sikerült, ám ha megéri a holnapot, akkor majd napsütésben ügyesen ismétlek.

Úgy vagyunk

mi most ebben a házban, mint a friss házasok, kik éppen beköltöztek, dobozok, kupacok, festékes vödrök. A karácsony pedig eljő hozzánk is, nem kell félnetek, mi sem tesszük.

Lehet, hogy

jobb lett volna az utolsó napig dolgozni mégiscsak, mert most olyan felfordulást rittyentettem a házba, van gipszelés, festés, szanálás (hat hatalmas és erős szemeteszsákkal kezdünk), hogy kétséges, lesz-e fekhelyünk szentestén. Habár... hol vagyunk mi még a jászoltól, bármelyikpillanatos sem vagyok, fűtés is van, étel is van. Hangom ne legyen.

 

Úgy kell

elképzelni, hogy  mindennel végeztem. Mindennel. 

Tegnap még volt egy nagy roham, egy záróakkord, mely méltó volt az utolsó hat héthez, de este 11 után készen lettem a megrendelésekkel, ma reggel mindent becsomagoltam, kínosan ügyelve, nehogy összecseréljem a dolgokat, aztán elindultunk Zoltánnal, hogy személyesen, ill. a postára bízva átadjuk a megrendelt ezt-azt, aztán vásárolgattunk, ebédeltünk finom kínai kaját, vásárolgattunk, fenyőfát választottunk, vacsoráztunk finom füstölt lazacot, megint vásárolgattunk, majd szépen hazagurultunk. Én a lábam be nem teszem a városba mostanában.

A házban pedig majd holnap nézek szét, romokat ma nem kívánok.

Mindig légy készen a humorra

Ezen az éjszakán, miközben az utolsó megrendeléseken dolgoztam, az jutott eszembe, amikor a Julitól a  főiskolai felvételin teljes váratlansággal a Cocom lista mibenlétét kérdezték. 

Néhány lépcső mintha kimaradt volna az asszociációs láncban.

Szóval,

vége lett a wampoknak, ne tagadjuk le, mennyire fáradtunk el, nagyon.

Ma még egy utolsó hajrá, holnap postai feladások és személyes átadások, vásárolgatás, aztán vége. Már csak a szobák felcserélése, egyik kifestése és a bejglisütés van hátra. :o)

Igaz,

régen volt hír a Zsömiről, nem tagadhatom, hogy szülői büszkeség feszít minket, ha kérdeztek róla. Remekül van, szép nagy kamaszkutyává cseperedett, a mancsa alapján az állatorvos szerint sokkal nagyobb kutya lesz. Még ennél is. Akkora mancsa van, hoyg szoktuk neki mondani, építsen valami testet fölé, mert ez így roppant vicces, elvész a tekintélye.

A fülei továbbra is felesben vannak:

 

Nagyon tud és szeret figyelni a mamájára, vagyis rám:

 

És nagyon játszik:

 

Azt azért el kell mondjam, hogy nehéz volt egy olyan kinti képet találnom, ahol az általa összehordott, komfortérzését erősen befolyásoló (értsd: növelő) szemétkupac nem látszik. Mint a folyó, mikor egy kupacba lerakja az uszadékfákat, csak nálunk minden van. Minden, nemcsak fahasábok.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, hogy melegednének az emberek

Például amikor Kicsoda Kriszta kijött hozzám a wampra délelőtt (Timivel) és délután is, és hozott nekem málnalekvárt ugyanúgy, mint előző évben a Goubára, s én azt ugyanúgy otthon, a lépcsőn ülve ettem meg, üvegből.

3. felvonás

A hét elején bemutatott félkésznek sem nevezett táskák utolsó harmada is elnyerte méltó büntetését formáját.

2. felvonás

Ha a fotón szereplő neszesszerek rendkívül szoros hasonlóságot mutatnak bizonyos táskákkal, az nem a véletlen műve,  bár kötelezettséget nem jelent.

 

Az én kedvencem:

1. felvonás

Rengeteg mindent befejeztem, mely mondat jelzésértékű, hiszen túl azon, amit jelent, vagyis, hogy készen vagyok néhány dologgal (inkább sokkal), mutatja azt is, hogy kínzó fejfájás ide vagy oda, hosszan dolgoztam az elmúlt éjszakán (is), s ha még messzebbre ásunk, az is kiderülhet, hogy képes vagyok manufaktúra szabályainak megfelelően dolgozni, tervszerűen. 

Soha se mondd, hogy soha.