És mi van, ha nem tetszik?

Mármint az, amit varrtam. Velem (nem tudom, más hogy van vele) ez sokszor előfordul. Valószínűleg emögött is az a hiányosságom fedezhető fel, mint mondjuk a mágneszár behelyezése esetében, vagyis, hogy ezen tevékenységek oly fokú tudatosságot követelnek, amelynek én (reméljük, hogy még) nem vagyok birtokában. Valakinél olvastam, hogy mire leül a gép elé, már minden a fejében van. Na, erről beszélek, nálam ugyanis ötletszerűen, spontánul jelennek meg a varrási rohamok, nem nagyon tudok előre tervezni, aminek természetesen már számtalan "terv" (mondjuk így, legyünk nagyvonalúak) látta-látja kárát.

Ezért fordult elő Helen táskájánál is, hogy menetközben improvizálni kellett, ami önmagában talán még nem baj, de ha nincs megoldási alternatíva, az komolyan felveti azt a kérdést, megfelelő hobbim van-e. Másképp mondom: én megfelelő vagyok-e egy ilyen hobbi számára.

Most az történt, hogy vágytam egy vidám tavaszi quiltre, ezért olyan anyagokat varrtam össze, amit mondjuk egy napsütéses, ragyogó napon biztosan nem tettem volna, mert akkor a fényigényem legalábbis alapállapotban ki lett volna elégítve. Igaz, ezeket is én festettem, de nem erre a kombinációra gondoltam festegetés közben. Legyünk őszínték: akkor sem gondoltam semmire, csak úgy jött.

Összevarrtam, de már akkor is életidegen volt a számomra, hiába, döntő az első pillanat, de én erőszakoskodtam, hogy nem hagyok félbe semmit, kezdjek vele valamit. Akkor elkezdtem nézegetni, mit lehetne belőle kihozni, varrtam rá leveleket, elkezdtem megtűzögetni, hátha segít a kettőnk kapcsolatában. Segített, persze, annak felismerésében, hogy eddig azt hittem, a szabad gépi tűzésben nekem megmászhatatlan falak a girbe-gurba vonalak, ennek ellenére valahogy mindig a spirálok, meg a tekervények vonzottak (ez olyan sokat elárulhat, mint a kézírásunk).
Most viszont azt látom, hogy egy egyenes vonalat sem tudok megvarrni, nagyszerű.

Mit kezdjek én egy olyan darabbal, ami nem tetszik? Először arra gondoltam, hogy majd a varrásbontó, de aztán megoldani akartam a problémát (mert minden jó valamire, csak nem arra, amire először gondoltunk, s amiért létrehoztuk), hogy majd akkor én javítok valamit, nem méltatom a próbálkozásom, én is látom.


Ha most filozófikusan nézném (amit nem tudok), akkor azt mondanám, hogy a fejlődésem része, ne utasítsuk el, hanem fogadjuk el, most ebben a stádiumban vagyok (már egy ideje, ezt azért közbeszúrom), majd visszatekintve milyen jó lesz. Na jó, de mikor?...

És mennyi energiámba telt ez a vacak, ez a fejlődési lépcső...

Így aztán 2009-re a következő (újabb) tervvel gazdagítom az egyébként is terjedelmes listámat: csak meg kéne tanulni valahogy szabadon tűzni. Ja, hogy ez vágy inkább, mint konkrét terv? Hát éppen erről a tudatossági hiányállapotról beszéltem.
Nem tud valaki valamilyen szakirodalmat?