Arszenyij Tarkovszkijnak
De imádom az asztali lámpát,
ha megőrzik a régi korok.
A jelenben is megveti lábát
könyvespolcok erős menedékén,
ha hogy zászlaink árnya lobog,
de alattuk huszári parádén
ügető lovasok - ez a fátum:
születés s a halál kavarog.
De imádom az alkonyi ernyőt,
ama sok elegáns figurát,
a sok délceg urat meg a delnőt,
alakok idegenszívű pózát,
ahogy árnyakon, éveken át
ideáljaimat idehozzák,
mire könnyeim végre beisszák
daliás koraink sugarát.
De kioltja az asztali lámpát,
ha a pirkadat árja megint
tovasöpri a hajdani drámát
meg a lírai létet - a holnap.
Papírhalmokat egybelegyint,
melyeket precízen teleírónak
s közönyével a köznapi szónak
jeleikkel hideg kezeink.
De ha fénybe borítja az ernyő
a reményt, a dühöt - az a jó.
Ez az alkonyi lágy, puha felhő,
e mosolyszavú égi ajándék.
Hiszen ennyi a földi való:
ha nem áldozod erre, mi van még:
diadalt meg a könnyet -
a szándék csak az éjféli illúzió.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése