Ültem késő éjjel

a fürdőkádban, engedtem magamra a forró vizet, mert nem bírtam átmelegedni, de ez már inkább belső fagyási sérülés lehetett, tudtam én, de jobb arra gondolni, hogy ami kívül hat, az majd belül is, ültem, s arra gondoltam, ha nem engedem el ezt a lufit, ha továbbra is görcsösen szorítom magamhoz, akkor enyém maradhat, ellenben megőrülök. Tehát ahogy ott ültem a jó meleg gőzben, próbára téve hitet és reménységet, gondoltam, hogy én ezt jól elengedem, menjen, amerre akar, legyen szabad ő is, én is, meg is könnyebbültem, fel is lélegeztem. Vagy 10 percig volt üres a két kezem, majd visszarángattam mégis, mert igazából el sem engedtem, a zsinór végén ott volt még egy cérnaszál is, azt rántottam meg, hogy kezemben érezhessem újfent a béklyót, ne kérdezd, miért jó ez, nem jó, de nem tudok szabadulni tőle, bolyongok ebben a labirintusban (emberi magatartás, rosszindulat, kétségbeesés, egzisztenciális nehézség, kesergés, meg ilyesmi, hát ismered biztosan) kissé eszeveszetten, nemhogy a kijáratot nem találom, de ez a rohadt lufi is leköti a figyelmem, el ne veszítsem.

Éjszaka is fogtam, éber őr vagyok én, nem hagyom magam eltántorítani a főkusztól, de ma reggelre arra jutottam, hogy mivel elengedni nem tudom, s így szabadulni sem tudok, hát jól kilukasztom,legyen vége ennek, akkor a labirintus is talán enged.