Nehéz nekem a színekről írni, minden családnak megvannak a vitára okot adó, neuralgikus pontjai, nálunk több is van, a színek mindenképpen.
Ismerem én a színkört, hogy van elsődleges, meg másodlagos, primér és szekunder, mondom, hogy ismerem. ZM-ből kicsikarni egy-egy textil színét, az feladat, én csak azt akarnám hallani, hogy kék, meg zöld vagy piros, esetleg narancssárga, helyette azt kapom, hogy kék, de van benne egy kis zöld, de még sárga is, színelemzés kezdődik, így igazodjak el a világban.
Kaptam én akvarellpapírt, kaptam én festéket is, hogy fessek, én azonban inkább pacázni szeretnék, szép, nagy, kövét festékcseppeket a papírra, mert az nagyon jó, egyelőre-jó régóta inkább elmerültem a festéknevekben, nem is lehet nem ezt tenni, mikor azzal találkozik az ember, hogy égetett umbra, ez Itália, nekem az. A velencei vörös visszahozta a rózsaszínre fakult házakat, az indigó az kékfestő, mi más, a poroszkéket szigorúnak látom, vajh miért is. Fülledtséget hoz az égetett szienna, meg zápor utáni földet, esőerdőt a nedvzöld, a kínai fehér, az semmi érdekeset, de nélkülözhetetlent.
Aztán vannak olyanok, amelyeket csak kimondok és ízlelgetek, kadmium, cinóber, szépia, kármin, de vannak titokzatosak is, a viridián, a terra pozzuoli, az alizarin, ezeket csak suttogva és magamnak, sehogyan máshogyan. A caput mortuum, az egyenesen misztikum, halott feje, totenkopf, meg Osiris is, a barna nekem nem kedvencem, így még annyira sem.
Hogy a gumigutti mérgező (mármint ez eredeti, persze, van már szintetikus, hogyne lenne), fel nem foghatom, ezzel a névvel!, hogy sárga, az világos, de hogy Kambodzsa is kapcsolódik hozzá, de még Karinthy is eszembe jut, ennyi minden egy névben hogyan fér el, kimondani pedig szeretem, ruganyos szó, pattog, mint egy gumilabda.
Nehéz hát nekem a színekről írni, ZM miatt is, van bennem féltékenység is, érti azt, amit én csak sejthetek, ingerel a válasza, nem tagadhatom.
Így élni egy házasságban, az együttlétet megnehezítendő a színekkel, ugye, nem könnyű, tudom én, mondom én.
Ismerem én a színkört, hogy van elsődleges, meg másodlagos, primér és szekunder, mondom, hogy ismerem. ZM-ből kicsikarni egy-egy textil színét, az feladat, én csak azt akarnám hallani, hogy kék, meg zöld vagy piros, esetleg narancssárga, helyette azt kapom, hogy kék, de van benne egy kis zöld, de még sárga is, színelemzés kezdődik, így igazodjak el a világban.
Kaptam én akvarellpapírt, kaptam én festéket is, hogy fessek, én azonban inkább pacázni szeretnék, szép, nagy, kövét festékcseppeket a papírra, mert az nagyon jó, egyelőre-jó régóta inkább elmerültem a festéknevekben, nem is lehet nem ezt tenni, mikor azzal találkozik az ember, hogy égetett umbra, ez Itália, nekem az. A velencei vörös visszahozta a rózsaszínre fakult házakat, az indigó az kékfestő, mi más, a poroszkéket szigorúnak látom, vajh miért is. Fülledtséget hoz az égetett szienna, meg zápor utáni földet, esőerdőt a nedvzöld, a kínai fehér, az semmi érdekeset, de nélkülözhetetlent.
Aztán vannak olyanok, amelyeket csak kimondok és ízlelgetek, kadmium, cinóber, szépia, kármin, de vannak titokzatosak is, a viridián, a terra pozzuoli, az alizarin, ezeket csak suttogva és magamnak, sehogyan máshogyan. A caput mortuum, az egyenesen misztikum, halott feje, totenkopf, meg Osiris is, a barna nekem nem kedvencem, így még annyira sem.
Hogy a gumigutti mérgező (mármint ez eredeti, persze, van már szintetikus, hogyne lenne), fel nem foghatom, ezzel a névvel!, hogy sárga, az világos, de hogy Kambodzsa is kapcsolódik hozzá, de még Karinthy is eszembe jut, ennyi minden egy névben hogyan fér el, kimondani pedig szeretem, ruganyos szó, pattog, mint egy gumilabda.
Nehéz hát nekem a színekről írni, ZM miatt is, van bennem féltékenység is, érti azt, amit én csak sejthetek, ingerel a válasza, nem tagadhatom.
Így élni egy házasságban, az együttlétet megnehezítendő a színekkel, ugye, nem könnyű, tudom én, mondom én.
