Öööööööööö

Egy kicsit hajaz a Kraftwerk-re is, valóban, de azért nekem a hideg futkos a hátamon ettől az Ákos fényképtől, mondja valaki, hogy nem olyan, mint egy náci fasiszta.

forrás

Az éneklőmesternek

Értem én, hogy március elseje  és akkor ha törik, ha szakad, de tavasz van, fogcsikorgatva is, de tavasz, a nap (amelynek foga van) is azért süt, mert ő is tudja, de azért nekem ma csak az járt a fejemben, hogy "fázni, csak fázni, mindig csak fázni", ezt dudorásztam jódolgomban. Zenei utasításképpen mondom, mert ügyelek a részletekre:

az éneklőmesternek: István, a király - Unom a politikát dallamára.

Nekem

Van ennél jobb, szebb, mélyebb, mégis.

Virágok közt...

Friss, zöld (!), virágos, üde, mi kellhet még? Egy kis napsütés, mondjuk. Helyette (mellette) a címadó dal, mert jó, mert szép, mert kell, s bár nem sárga rózsa van a táskán, nem is ez a lényeg.

Minden további részlet itt, de csak ma estig, holnap üzletbe kerül néhány társával, így gyorsaké a szerencse vagy micsoda.

Előre szólok, tisztességtelen játék!

Zenei műveltségem sekélyes volta onnan indul, hogy nem tudok énekelni. Nem csak úgy egyszerűen nem tudok, hanem nagyon nem. Általános iskolás koromban iszonyatos szenvedésnek voltam kitéve, ellentétben a közismert viccel, mely szerint "te inkább ne énekelj", engem állandóan hallani akartak a tanárok. Feltételezem, nem ismerték a viccet. Én meg nem énekeltem, ebből aztán majdnem bukás lett, amit csak megerősített az, amikor már kipréseltem valami hangot magamból, de a bukás fenyegető voltánál is rémesebb volt az énekóra előtti éjszaka, majd ennek hatványa, az óra előtti közvetlen szünet, na, ott én már teljesen odavoltam. Kinek a magyar, kinek az ének, ugye.

Megjegyzem, ma már úgy gondolom, hogy általában a készségtantárgyakként említett trióval volt nekem bajom, mert az ének mellett sem rajzból, sem testnevelésből nem voltam jó - eufemisztikusan szólva.

Aztán mégiscsak elvégeztem a különböző iskolákat, s most úgy állok, hogy a gyerekkori zenei sokkhatás következményeként van bennem némi immunitás a zene iránt, de lehet, hogy csak eklektikus az ízlésem. Szeretem Bach-ot, Vivaldit, Telemann-t, Beethoven már időnként necces, de belefér, szeretem a Spyro Gyra-t, a Talking Heads-et, Susanne Vegát fenntartás nélkül, meg Johnnie Mitchell-t. A Kalákát mindenek felett.

Na, de most visszavágok (illetve visszavágnék, ha egykori énektanárom olvasná a blogomat), mert olyan táskát varrok, amelynek az elejét egy kottával dekorálom. Én. És nem ám légből kapott hangjegyek vannak rajta (talán olyat nem is tudok), hanem komoly utánajárás előzte meg a kiválasztást, ez egy igazi kotta(részlet). A tisztességtelen játék pedig azt jelenti, hogy amennyiben valaki kitalálja, minek a kottája, hát azt komoly jutalomban részesítem. Én úgy gondolom, ez nehéz, de az is lehet, hogy ez a saját műveletlenségemből fakad, s bárki, aki tud kottát olvasni, játszi könnyedséggel megfejti, így legyen.

A kezdőrészlet van a táskán, külön felhívom a figyelmet (mert nagy segítség, én úgy képzelem) az első hangjegy melletti kis izére, s ezzel a szóval kellőképpen alátámasztom a korábban ecsetelt tudásom. :o)

Elég tisztességtelen vagyok? ( A táska egyébként nem nagy, a korábbi retrótáska mérete.)