Szeretném

azt remélni, hogy a gyermekünk a szalagavatóhoz hasonlóan fog végigmenni az életen is, a hosszú hónapok alatti próbákhoz szükségeltetett kitartással,  az egyes táncok közötti váltáshoz igazodó játszi könnyedséggel, a palotáshoz nélkülözhetetlen tartással, a cha-cha-cha-ban mutatott játékossággal, a country-ban látott összjáték harmóniájával, s a (zárószámként előadott) keringőnél látott eleganciával, az arcán megjelenő átadás örömével.

Ezt kívánom, mi mást.

Mégis,

ki izgul jobban egy szalagavatón, a gyermek vagy a szülei?

Confession

Az Önök kérték háziasított változata úgy zajlott, hogy ZM-et kineveztem DJ-nak, s miközben (ünnepelendő a kettesben töltött esténket, meg némi szülinapot) komótosan megittuk azt a véletlenül a kosárba került pezsgőt, szóval, közben felváltva kértünk zenéket, de minden egyes számnál elmondtuk, hogy hát, tényleg, ez milyen remek. Ízlésünk eklektikus voltát igazolja, hogy volt Utánam, srácok; ; Leonard Cohen, Karib-tenger kalózai,  Iggy Pop, Budapest Bár, Sting, 6:3, Udvaros Dorottya, Quimby, Shirley Bassy, és még ki tudja, de a legjobb az volt, amikor Bach Kantátáját kértem, de a helyi DJ tudta, hogy Pechabel Kánon-jára gondolok.

Csak azt ne mondja senki, hogy azt a rengeteg guacamole-t én ettem meg.

Van nekünk

ez a jóember, aki éppen ma annyi, amennyi és akinek sok ez a három lány, a neveik mindenképpen, állandóan összekeveri őket, pedig némelyiket 22 éve tudhatná, de mégsem, csak néha. A legjobb azonban az, hogy a lányok nem haragszanak, néha figyelmeztetik, néha még azt sem, de csereszabatos a dolog, hallgatnak a másik kettő névre is, mert jobb az alkalmazkodóképességük vagy mifene. És tegnap, miután a könyvesboltban meglepték őt a könyvvel (meg némi mogyorókrémmel, mert nemcsak a lélek, de a test is), akkor én egy kicsit pityeregtem a mosdóban, de aztán bejött egy bácsi a női mosdóba és megbeszéltük, hogy semmi baj, mert az én férjem állandóan nőkhöz megy be, nem zavarja még a női sor sem, a bácsi szeme pedig felragyogott, hogy a piszoár hiánya sem, ugye? És akkor megnyugodtam, hogy kerek a világ és úgy jó, ahogy van.

Egyszer már

elég erősnek hittük magunkat, s nekikezdtünk az érettségiző, de ami ennél is fontosabb, a szalagavatójára készülő gyermek osztályfőnökének leveléhez, nem voltunk a szülőin, azért kellett a levél. Szóval, nekiugrottunk már egyszer, de mondtam ZM-nek, csak ahol számot lát, ott álljon meg, elég sokszor megállt, röpködtek a nullák a levegőben, nem is bírtuk végiggörgetni az egész levelet, becsuktuk, s bíztunk benne, eltűnik., de nem, sőt, a gyorsan szaporodó gombákat is megszégyenítő módon újratermelődött, újabb levél érkezett, számlaszámmal,  további nullákkal, s most azon gondolkodom, a következő 1-2 hónap munkanélküli segélyét járadékát ne utaltassam-e egyenesen a megadott számlára.

Állítólag

Mikszáth igen nehezen viselte a felgyorsult világot. Figyelem, a 20. század elején vagyunk!

Falusi Foster

De komolyan nem értem a Foster-terven való felháborodást (pedig meghallgattam, elolvastam pro és kontra sok mindent), jöjjenek csak el a mi, modern  falunkba, akkor majd elcsodálkozhatnak, mennyi tájba illő, s mind építészetileg, mind hangulatilag, mind színvilágilag a faluba szervesen illeszkedő ház van kies környezetünkben. A mai kedvencem a sátortetős (ijesztően) kék ház (amikor ráböknek a falfestékre, akkor arra megkönnyebbülnek legalább, hogy éppen ilyet akartam?), szinte kiemelkedik a többi szürke és unalmas közül, bár a bíbor színű sem rossz, csak éppen nem itt, hanem Velencében és pár száz évvel a keletkezése után. Csak éppen annyi időm nekem nincs.

Egyébként pedig mekkora bátorság kellett a Louvre bővítéséhez is, ugyebár.

(A Foster-terv- kalandos, izgalmas, lebilincselő, fordulatokban gazdag könyv, mondjuk)

Időzavar

Nagyon elkanászodott a cicusunk, mióta (mivel) a kutyusunk nincs, kicsit elkényeztettük, végül ZM heteken át tartó következetes szigorral rászoktatta, hogy nincs egész nap evés és ivás, az étel reggel 7-kor és este 7-kor érkezik. Most már csak azt kell megértetnie vele, hogy óraátállítás volt, gyomrának hangos korgása csupán illúzió.

Főzés

A lasagna/e gyors is, finom is, egyszerű is, csak annál a pontnál torpanok meg, viszont mindig, hogy a mártásokat és tésztákat egyenlő mértékben osszam el, de még inkább előtte, hogy akkor x tésztához hány réteg mártás kell, alá-fölé-közé, mindig van valami, amit nem veszek figyelembe, jaj.

Almafa

Örökké hálás leszek a kutyánknak, mert amikor kicsi volt ő is, meg az almafánk is, jól megharapdálta a törzsét, kiharapott belőle valami férgeket, azóta ontja a fa az almákat, s biztosan lehetne mást is tenni vele, mint csodálni a virágjait, majd a terméseit, gondolom én, hogy lehetne permetezni, nyesni, metszeni, mi azonban hagyjuk szabadon és önkényesen nőni. Olyan is, mint egy banánfa, fürtökben lógnak az almák, savanykásak ZM szerint, szerintem ehetetlenek, így viszont most készül(het)nek az almás  piték, lepények, torták, crumble-k, levesek, s ha valakinek van még ötlete, ne kíméljen, mert Csülöknek hála, almánk, az van.

Unikum

Azért már az is régen volt, hogy péntek este (bármelyik este) fél 10-kor az ágyban ülve, joghurtot kanalazva olvasok. Nem az tevékenység a kuriózum, inkább az időpont, a helyszín, de legfőképp a mindezzel járó nyugalom, már-már paranormális, családunkban mindenképpen.

Randi

Először reggeliznünk kellett, meg kávét inni, ez rendben van, aztán wasabis mogyorót enni, égető erőssel engem  pedig le lehet venni a lábamról, tehát ez is rendjén volt, aztán szőlőt enni, de az nem is evés, csak csipegetés, megkóstolni a sajtos rudat, meginni még egy kávét, de már ebédidő is volt, két fogással, mert a túrótorta meg direkte nekem készült, kávé megint, s mindez annyi minimalizált mozgással körítve, amikor egyik szobából áttettük a székhelyünket a másikba, nem csoda, ha pihegtem a buszon hazafelé, s megtagadtam a következő heti látogatást, meg én.

Nos

Bármily hihetetlen, legfőképpen számomra, de mindnek (és még 10-nek) akadt sebtiben gazdája. :o)
Éljenek az olvasók!

Klimték

Azt mondod, szecesszió? Azt mondom, indák, levelek, arany.
Azt mondod, marhaság? Azt mondom, de mekkora...

Jó pár évvel ezelőtt a Belvedere palotában láttam Klimt képeit, arannyal, Juditokkal, (növényi) ornamentikával, s tekintve, hogy művészettörténetből én átlagember vagyok, nekem ez a szecesszió. A mostani kiállítás nem csak azért volt remek, mert a kiállított képek örömet okoztak, hanem azért, mert a szecesszióról kialakított képem árnyaltabbá vált, a magam által beskatulyázott Klimt és társai kitörtek a számukra kialakított fiókból, s szabadon garázdálkodtak, hogy végül egy újabb, nagyobb fiókban kössenek ki, melynek még oldala sincs.

(Botero képei egy külön kaland, ki nem hagynám, de nem a szecesszió után azonnal)

Különös, különleges

Nem szeretném nem különlegesnek venni, hogy a férjem keretbe foglalja a napjaimat, reggel mindig ágyba hozza az első kávét, késő éjjel pedig, amikor azt kérem, rakjon be nekem valami zenét, akkor mindig eltalálja a hangulatomnak megfelelőt, úgy is, hogy én nem tudom besorolni a hangulatom, így az elmúlt estéken volt nálunk Susanne Vega, Talking Heads és Vivaldi is.
Nem szeretném nem különlegesnek venni, hogy a férjem különleges.

Emese

Ha arról mesél a Legkisebb, hogy a koleszban egyik reggel Emese ébresztette fel, akkor nem az a jó reakció, hogy ki az az Emese, mert nekem azonnal tudnom kell, hogy Emese az igazgatónő, még csak nem is a kollégiumé, hanem az iskoláé, s meglepődni sem azon kell, hogy az én gyerekem Emesének hívja őt, vagy miért alszik az enyém hétköznap reggel 8-kor, hanem azon, hogy mit keresett Emese a gyerekem szobájában, de legfőképp, hogy alvó gyereket miért kelt fel.
Szülőként is van még mit tanulnom, láttam a reakcióból.

Sorrend

Hétvégenként James Bond-ot nézünk, de nem a mostani élő rettenetet, hanem a Roger Moore, Sean Connery változatot, ezekben még úgy van, hogy ő egy angol úriember, akin időnként kifognak ugyan, de végleg sosem, megfelelő tempójú a film, kötni is lehet mellette, meg macskát simogatni, vér csak ritkán folyik, akkor is szolidan és nagyon művérszerűen, megnyugtató a tempó, a sztori, a megoldás, a pasi.
Na de hétközben, akkor nem játszunk nagycsaládos, megülepedett házaspárokat, akkor nyomozunk, méghozzá Las Vegasban, ezt kellett megérnünk, soha ne mondd, hogy soha nem nézel sorozatokat, mert rajta kapunk. Hétfőtől péntekig van az a 45 perc a Híradó után, addigra a DVD már betöltve vár, ez még jár nekünk, ekkor pihenünk, tényleg megyünk még dolgozni utána, de nem ez a lényeg, hanem, hogy szerepet cserélünk, ledobjuk a békés családapa-családanya álarcot, blazírt pofával, az emberi tévelygéseken és rosszindulaton és retteneteken meg nem döbbenve mondjuk ki a verdiktet.

Torna

Az, hogy a tegnapi torna pedig erdei sétává szelídült, úgy történt, hogy érkezésem után M. új DVD-t rakott be azzal, hogy az ország Norbija most nagymamákkal tornázik, én pedig gyanútlan voltam, igaz is, ducikkal már tornáztunk, azt kirázzuk a kisujjunkból (meg a lábunkból, karunkból, hasunkból és fenekünkből is), most jönnek a nagymamák. De amikor a képernyőn megjelent a fitness-guru két napbarnított, karcsú és ránctalan nővel, akik úgy emelgették lábaikat, hogy nem elég, hogy közben természetes mosoly ült az arcukon, de az egyik még (egy vérnyomásemelő gyakorlat közben) valamit az unokájáról is mesélt, akkor meglehetősen morcosan és szájtátva bámultunk a képernyőre, majd a séta mellett döntöttünk, elvégre nagymamák még nem is vagyunk.
És a séta végén leültünk egy padra, eleget tettünk a verbalitás általi megkönnyebbülés gyógyító hatásának, hogy mi egyébként Norbit baromira nem bírjuk, majd ebben megnyugodva hazamentünk.
A DVD sora egyelőre ismeretlen, az erdő ellenben gyönyörű.

Máma már nem hasad tovább

Fél évig kerülgettem a céges dobozomat, mely a "Rita - személyes" feliratot kapta, kiüríteni sem volt kedvem, de kidobni sem, igazából nézegetni sem, az apropót végül a doboz formája, mérete adta, éppen erre volt szükségem.
Egyszerűbb és gyorsabb is lehetett volna a folyamat, ha nem nézek át mindent, s kellett egy kis önuralom, hogy az év végi ünnepekre (Európa országaiból) kapott csodaszép céges lapokat is kidobásra ítéljem. Igyekeztem, hogy a célszerűség vezéreljen, akartam magamat alárendelni ennek, de a brüsszeli csokoládésdoboznál megtorpantam, s ez a rövid pillanat elég volt, hogy néhány, valószínűleg tök felesleges névjegykártya, csomagolópapír, térkép, jegyzet a másik oldalamra kerüljön.
Most egy másik, kisebb dobozban vannak, lehet, hogy én így szakadok el emlékektől, nem egyetlen tépéssel, hanem apró, naponkénti szaggatással. Mindig csak egy kicsit szakadjon meg a szív.

Fahéjas tejbegríz

Tejbegrízre mindig fahéjat szórunk (nem tudok fahéj nélkül élni, mit nem lehet ezen érteni, de ezt emelkedő hangnemben kell ám mondani), de úgy, hogy legyen szeme, orra, szája, ez a rend nálunk, mégis, amikor a Legkisebb (az érettségiző) formálta a saját tejbegrízét, akkor nekem kicsit összeszorult a szívem, nosztalgia vagy deja vu, eldönthetetlen.