szez ON

Idén nem lesz időm mindent dokumentálni,  a tavalyi részletességgel egészen biztosan nem, meg nem is érdekel már senkit, de azért mondom, hogy az eper a spájzban van. Az első pár kiló.

Készült sima eperdzsem, de mivel csodás mentás eperfagyit ettem a Levendulában, így készült mentás eperdzsem is pár üveggel. Nem nagy cucc,mentaszirupot kell készíteni hozzá, én legalábbis így csináltam.

Készült még eper- rebarbara dzsem is, itt egy kicsit gondban voltam, mert mi a nagyon kevés cukorral készült lekvárokat preferáljuk, a rebarbara viszont kívánt volna még cukrot, nem tudtam eldönteni, hoyg ez most savanyú még vagy nem? Vagy micsoda. A főkóstoló a  ma reggel tesztelés után elismerően nyilatkozott, szóval.

És milyen szép a színe!

vokál

(citrus) 

Tavaly a barátnőmmel vettünk közösen egy láda bionarancsot, most egyszerűen odarakták elém a lehetőséget, nekem csak ki kellett ugranom a kocsiból  nyújtani érte a kezem. Jelentős részét egyszerűen befaltuk, de készült narancslekvár is, mert az meg annyira, de annyira, hogy nagyon és hát görög joghurttal meg már szinte nem is igaz.

(narancs)

Aztán a maradékból készült citruslekvár. Az én verziómban van ugye a narancs, van benne grapefruit, citrom és lime. Nagyon kíváncsi voltam, mit adnak a narancshoz a többiek, egyáltalán érződik-e belőlük is valami, vagy a túlsúlyban lévő narancs mindent visz? Hát majdnem. A grapefruit íze karakteres, a citrom és a lime (héja, leve) nagyon szerénykedik, ha nem tudnám, hogy márpedig ezeket is beletettem, fel nem tűnne. Azt hiszem, erre mondják azt, hogy erősítettek a többieken, hiányoztak volna, ha nem kerültek volna bele, de meghagyták másnak a tündöklést. Ők a vokál. Vagy a tánckar.

    

  

        

Hogy akkor milyen az íze? Fenomenális.

Bounty

Az úgy volt, hogy januárban megcsináltam a kandírozott narancshéjat, de megfogadtam, hogy februárban valami olyan befőzés kell (csoportvállalás), ami nem annyira tetszik majd, mert így soha nem fog fejlődni a jellemünk, még akkor sem, ha a fejlődés jele éppen a (z ön)megtagadásban rejlik, nem az eleve nekünk alakított körülmények közötti hősködésben.

Ennek némiképp ellentmond a kókusz, mert azt bírjuk igen jól, de előrelátóan egyetlenegyet vettem, igaz, méreteset. Ebből látszik, hogy a jellemem abban sem fejlődött nagyot, hoyg az azonos darabáron kínált cuccok közül ne a legnagyobbat vegyem ki (ha az egyébként gyönyörű példány).

Kókuszt én még nem törtem fel, a mai nap fényében állíthatom, hoyg ezután sem fogok, egyet sikerült, legyen elég ez mindenkinek. Kilyukasztottam a három lyuk közül az egyiket egy fém horgolótűvel, de nem indult el a csepegés, ezért bedugtam egyhosszú csavarhúzót, jött is a lötty. Ami nem a kókusztej, ugye.

Ezek után jött a kézitusa, mondta Eszter, hogy ütögetni kell körbe és egyszercsak beroppan, kár, hoyg ezt az én kókuszdióm nem tudta. Én érzékeltem a kifinomult hallásommal, hogy melyik részen kellene beroppannia, de ennyi, csapkodtam kőhöz (hosszan), ütögettem húsklopfolóval (sokszor), végül a brutális felé hajolva elővettem a kalapácsot. Ekkor égettem meg kicsit az almás crumle-t.

Az viszont igaz, hogy ha megvan a feltörés és ha már kiszedtük a kókuszt a két félgömbből és ha már lefarigcsáltuk a fehér belsőt körbevevő vékonyabb barna héjat, és ha noch dazu le is reszeltük, akkor más nagyon tuti a dolog, ezekre azonban szánjunk némi időt. A reszelésnél nagyon meguntam a dolgot, főképpen, hogy nem teljesen autentikus módon jutottam a lényegi részhez, így nekem 2 x 2-es darabkák is jutottak, de ezt megoldottam azzal, hogy bedobtam az ufóba az egészet, szépen megreszelte nekem.

Mindezek után a kókuszt, a levét, némi cukrot, egy felhasított vaníliarudat főztem egy darabig, majd beledobtam fehércsokoládét és kész. Bounty a javából, szerencsére kevésbé édes. Ment a dunsztba és a szánkba.

ja és a képen nem tejberizs van, ez fontos

kandírozott narancskarikák

Ki akartuk próbálni, vajon fejlődött-e a jellemünk, vagy még mindig mindent befalunk egyszerre?
Kipróbáltuk, nem fejlődött.

Befőzés XXXIII. - birsalmasajt

Egyébként  pedig mese a végtelen türelemről. 

Megfőztem, pürésítettem, felfőztem, szétadagoltam csinosba és simán laposba, majd vártuk a dermedést. Mivel a lapos nem dermedt meg az általunk elegendőnek ítélt, így  rá kirótt időintervallum alatt, ellenben szem előtt volt / van folyamatosan, elkezdett fogyni. Először csak a szélek kerültek kiegyenesítésre, törekedtünk a derékszög kialakítására, mert az a szemnek kedvesebb, aztán a téglalapból négyzet lett, innentől viszont felgyorsultak az események, nemcsak egyre kisebb területű négyzetünk lett, hanem valaki tortaszeletet vágott bele, ahonnan elindultunk a lejtőn lefelé, már vicces lett az új formák kialakítása.

Közben pedig dermed ugyan, csak mi már gyorsabbak vagyunk, ez a bosszúnk.

 

nem bánok semmit sem

A műtét sikerült. A beteg él, de kómában van. Az orvos pedig összegzi tapasztalatait. 

Sznob vagyok. 

Christine Ferber Pierre Hermé lekvárfőzője, tehát az ő (CF) lekvárja csakis baromi jó* lehet, elvégre Master Patisserie, ugyebár. Régóta vágyom a könyvére, legalább az egyikre, de anélkül is lehet találni a neten ezt-azt.

A localkitchen  blogot olvasgatom egy ideje (rá-rápillantok), ott bukkantam rá a Pumpkin Jam with Vanilla Bean cuccra,  s mivel mi a sütőtököt minden formában, ízben, állagban és napszakban szeretjük, gondoltam, ez az én receptem, ez kell nekem.

Az már igaz, hogy  a blogíró már az elején fintorgott egy kicsit (sőt: eleve fenntartásokkal van CH iránt), ő ugyanis szóról szóra követte a hozzávaló mennyiségeket és iszonyat émelyítő lett a dzsem, gondolta is, hoyg talán fele cukor, dupla citrom?, én viszont kapásból így kezdtem, a bölcs a más hibájából tanul.

  

Hasonlóan a bloggerhez, én is szeretem, hogy több napos a procedúra, illik az előző bejegyzésben írt 12 órás kelesztéshez, nekem ez így megfelel, egy kicsit ma, egy kicsit holnap, közben pedig az ízanyag remekül belekerül a lekvárba, jó ez így. Még a két vaníliarudat sem bántam, a BB-nál hozzájutottam remek madagaszkári fajtához, sütőtök és citrom bőséggel van itthon, narancsra pedig beruháztam. Annyi változás történt még, hogy nekem +1 napot kapott a lekvár, mert egyszerűen nem értem rá foglalkozni vele, de ez csak előnyére válhatott. Volna.

Ugyanis nem értem az egészet, persze, lett valami eredmény, elvégre el nem főtt a lekvár, csak a sznobságomon esett csorba, konkrétan néztem, hogy ez most micsoda. Se nem sütőtök, se nem citromos, se nem narancsos, még így is elég édes, pedig jóval kevesebb cukrot adtam hozzá az előírtnál, szóval,van két üveg... izém, kedves Christine.

A másik, ami miatt több éjszakai órát töltöttem a net előtt, hogy most akkor lehet befőzni a sütőtököt vagy sem, erre a blogíró is tett utalást, linkelt pár oldalt (aloldalt és az aloldal aloldalát), ahol szó esik  PH-ról és egyebekről, ettől visszamenőleg is sokkal komolyabbnak láttam a zöldparadicsom körül kialakult vitát. Christine Ferber valószínűleg nem olvasta mindezt, mert ő  gondolkodás nélkül készít belőle ezt-azt, s nemhogy házilag tartósítja a sütőtököt  (miközben: Canning pumpkin butter or mashed or pureed pumpkin is NOT recommended.), hanem már eleve órákon keresztül áll az előkészített cucc szobahőmérsékleten.   

Mindenesetre így sem bánom az egészet,  egyszerűen az van, hoyg ez nem jött be, na és?, sohasem tudtam volna meg, ha nem próbáltam volna ki, az, hogy más mit mond, elgondolkodtathat, de a saját véleményem megformálása csak ezen a három napon keresztül történhetett meg.  Lesz még ilyen, most megmondom.

És még azt is szeretném elmondani, hogy több ponton is hasonlítok CF-re, pl.én is pufi vagyok,a szemüvegem is hasonló, ekkora adagokban főzöm a lekvárokat, csurig töltöm az üvegeket, fejreállítom őket, nem tudom, nem lehet, hogy titokban én vagyok CF?

Befőzés XXXII. - almáspite lekvár

Ez pontosan az a  fajta befőzés, amire azt mondtam, én ezt soha. Olyat nem szeretnék befőzni, ami bármikor elérhető, minek? Foglalja az üveget, foglalja a spájzban a helyet, miközben egész télen ott az alma. Sosem értettem, minek árulnak almáspite tölteléket üvegben? 

Megmondom. Azért, mert rád rohadhat az alma, barátom.  (ilyen okos lettem a korral)

Mire hazaértünk, döbbenten tapasztaltuk, hoyg a három láda almánk, amit indulás előtt leszedtünk*, elindult a lejtőn lefelé, még éppen nem nagyon, de annyira azért igen, hogy fel kelljen dolgozni egy jelentős részét. Zé hámozta az almákat (meg lehet nézni, hoyg farigcsál egy balkezes ember a jobbkezes hámozóval),  aztán volt, amit lereszeltem és tasakban ment a fagyasztóba, de volt, amiből lekvár lett, almáspite íze van, nem véletlenül. Nagyon rendben van, azt kell mondjam. 

A kimaradt lekvár ment joghurtba, ment serényen.

*három helyre ment az alma, így szelektáltunk: egy a komposztra iziben, egy pektinnek és egy a ládákba. minden kupacot jóllakattunk, de még maradt is a fán.

Befőzés XXXI. - fehérboros körtebefőtt és - lekvár

Körtéből nem sok mindent szoktam készíteni, nyersen, úgy igen, úgy szeretjük, egyéb formában nem bírt megérinteni eddig, na jó, a párolt körte (sültekhez) még díjnyertes, de ennyi. Most azonban nagyon finom körték vannak, zamatosak, lédúsak, így először készült pár üveg fehérboros körtebefőtt, majd ez annyira jól sikerült, hogy ismételni akartam, azonban kicsúsztam az időből, egy picit már megpuhultak, mire odajutottam, hogy na, akkor most. Így készült belőlük körtelekvár, fehérborral, gyömbérrel, iszonyú finom, ismételni kell.

A befőtt esetében egyszerűen készítettem egy felöntőlevet cukorral, vaníliával, fahéjjal, a víz egy részét pedig fehérborral helyettesítettem, a meghámozott körtéket pár percre beleraktam ebbe a finomságba, aztán mentek az üvegbe, dunsztba.

A lekvár még egyszerűbb történet, a lényeg, hogy nem szabad sajnálni a bort, de azért ne nyomja el a körte ízét sem. Ki hogy szereti, ugye.

jól olvastátok, nincs recept, konkrét biztosan nincs

Befőzés XXX. - fügedzsem (szerelem)

(ez az egyszerűbb, a befőzésről írni) 

(más befőzést kellett volna ideposztolnom, de a füge nekem annyira nagyon, hogy megérdemli a szép kerek harmincast)

Szóval, Tihanyban van egy fügefánk, termett három (értsd: 3) darab fügét, de azt is akkor tette éretté, amikor nem voltunk ott, így egyrészt nekem a szomszédból kellett a reggelimhez lopnom, másrészt a befőzéshez vennem kellett, mindezt tehát egy terebélyes fügefa mellől.

A fügelekvárral nem sokat vacakoltam, egy pillanatra volt csak a fejemben az egyébként általam nem ismert, de ajánlott Ficoco, de elvetettem, fügét fügével, azt akartam. Annyi történt csak, hogy ugrott rá egy kis vanília, de ez meg csak azért, mert a múltkor egy kihagyhatatlan ajánlat következtében dúskálok  a vaníliarudakban. Meg azért, mert egyszer ettem egy vaníliás fügelekvárt és igen rendben volt.

Az nagy szerencsém nekem, hogy Zoltán nyersen nem szereti a fügét, minden más formában nagyon, nyersen nem, szerinte van valami gusztustalan furcsa benne,  pedig nem is meséltem el neki, hogy Frances Mayes szerint hogy is van ez a dolog a fügével. Hogy döglött méhecskék kellenek hozzá, hogy azok odabent vannak (höhöhö), meg ilyesmi. Én már tudom, de nem bír izgatni, aminek következtében a fügemennyiség a fazékba kerülés idejére... megcsappant.

Zoltán nagymamája többször készített nekünk lekvárt az említett tihanyi fügefáról, de valahogy nekem nem ízlett annyira, nem erre emlékeztem, két dolog nem tetszett benne, az egyik, hogy iszonyú édes volt, a másik, hogy barna volt, ez a kettő együtt nekem nem, na. Nem tudom, ez min múlott, a cukrot értem, ott szűkmarkúan kellett volna bánnia a cukorral, de a színe? Fogalmam sincs. Ez itt (az enyém) lila füge, Tihanyban klasszikus zöldes barna van, nekem inkább zöld, mert én simán eszem féléretten is. Amikor is különösen hatékonyan érvényesülhet a bélrendszerre tett hatása, ugye.

Szóval, ez nem édes, mert kevés cukrot kapott, mint minden más lekvárunk, viszont gyönyörű a színe, amit  leginkább a lekváros üveg fenekén tudok érzékeltetni, mégpedig azért (tudom már most mutatni), mert olyan történt, ami még sosem: a dunsztból ki kellett venni egy még tök meleg lekvárt. Enni, azért, mi másért.

Nem turmixoltam, erre is csak gondoltam egy rövidet, végül nem, mert szeretem, ha darabos, itt a fenekén látszik is egy darabka, mondom, hogy nem véletlen lett ez a fotóalany.

A fügelekvár pedig... tökéletes sonkával és (kecske)sajttal, meg bármilyennel is, de közönséges napokon simán csak joghurtba tenni belőle pár kanállal, az is meglehetősen rendben van. Mint a szerelem.
 

Befőzés XXIX. - szilvalekvár. sok. sokféle

"Szabó Gyuri bácsi a bükki füvesember azt is elmondta, hogy rákban nem lehet meghalni. Mert a szervezet öngyógyító, ilyenkor az immunrendszert kell erősíteni és az adott rákra való növényeket használni. Testünkben mindig vannak rákos sejtek és ezeket a szervezet normális esetben kordában tartja. Ha gyengül az immunrendszer, akkor képesek csak az elburjánzásra. Nagyon fontos, hogy higgyük, sőt, tudjuk, hogy a rák nem halálos ítélet. Abszolút gyógyítható.

Elmondta, hogy a székelyek mit használnak rákgyógyszerként, teljes hatékonysággal. És ezt tudóscsoportok nemrégiben be is vizsgálták, igazolva a gyógymód hatékonyságát. Tehát Erdélyben egy nagyon egyszerű orvosságot használnak a rák gyógyítására. Szilvalekvárt. Igen, szilvalekvárt. A szilva gyógyító erejű, kimagaslóan magas az antioxidáns tartalma. Frissen is érdemes szezonban sokat fogyasztani belőle, de aszalt szilvaként is hatásos, valamint lekvárként is. Nos, nem csak hungarikum a kiváló házi szilvalekvár, de csodálatos erejű rákgyógyszer is. "

internetes gyöngyszem, kár, hogy nem hiszek benne, mindenesetre rajtunk nem áll, mi megelőzésre használjuk majd :D

24 kiló szilva érkezett, de nem egyszerre. Két egymást követő nap. Továbbra is a zepter-ben* készítettem, a tűzhelyen, ill. a sütőben is, de csak ebben az edényben. Felraktam (beraktam) és magára hagytam, elrotyogott magában, néha (óránként) megkevertem, de nem azért, mert féltem, hoyg leragad, hanem, hogy megnézzem az állagát. A sütőben készülttel még ennyi gond sem volt, bedugtam a sütőbe, tettem rá fedőt, hat órán át békén hagytam, majd kivettem a sűrű masszát.

 házon belül kialakított szólás: áll, mint szilvában a kanál

(pedig itt friss, meleg volt a lekvár, dermedés után már nem készült fotó) 

 
Ami a sütőben készült, az recept alapján alakult, ahogyan eddig mindig, ami a tűzhelyen készült, ott nemcsak fűszerezésbeli, hanem időbeli különbségek is voltak, vannak  8, 10 és 12 órán át készültek, tapasztalatom szerint az utóbbiakat már érdemes figyelgetni, nagyon szépen koncentrálódott a gyümölcsben lévő cukor, ebben az esetben a kevergetés nem ártott, egyre erőteljesebben kellett tenni, ahogy sűrűsödött, úgy vált egyre nehezebbé. Az is érdekes volt, hogy bár mindig full-ra megtöltöttem a fazekat, mégis minden egyes óra elteltével csökkent a vízszint mennyiség.

Nem tudom felidézni a sorrendet, különben sem lényeges, de az biztos, hogy készült  9-10 üveg chutney, a többi ment lekvárnak. 31 kisebb-nagyobb üveg. Készült

- sima szilvalekvár, semmi nélkül (szilva, nothing else)
- vörösboros szilvalekvár, vörösbor (szilva, kevés cukor- savanykás volt a szilva)
- vörösboros, fűszeres szilvalekvár I.  (vörösbor, szilva, fahéj, gyömbér, némi cukor)
- vörösboros, fűszeres szilvalekvár II.( vörösbor, szilva, szerecsendió, fahéj, citrom leve, némi cukor)

A végére meguntam, megmondom őszintén, nem a macerát, mert az kimaradt, hanem magát a szilvát, úgy éreztem magam, mint amikor általános iskoláskoromban egy hétig szilvát szedtünk, a végére már bármilyen más gyümölcs látványa jobban esett. Most viszont jólesik ránéznem a spájz szilvarészlegére.

* a rengeteg felesleges ajándék mellett időnként kaptam ilyet is anyósomtól

Befőzés XXVIII. - szilvachutney

Ebben a befőzési szezonban egyszer már mondtam a must have kategóriát, ennek a szilvachutney-nak még be kell férnie ebbe a fiókba. 24 kiló szilvával birkózom, már csak a vége van, de még mindig készülnek a lekvárváltozatok, ez viszont már a spájzban.

Mi nagyon szeretjük az indiai  ízeket, szeretjük, hoyg fűszeres és egyszerre érezzük a négy alapízt, vagyis, inkább csak hármat, azt viszont erőteljesen. Merthogy ez csípős is, édes is, savanyú is.

A recept innen származik, azonban. Megfogadtam, hogy most akkor mérek mindent, de legalább a szilvát, hogy az alaptőke meglegyen, mire azonban észbe kaptam, már a zepterben rotyogott a cucc, így aztán mindent úgy csináltam, ahogy szoktam, kiskanállal próbálgattam, fogalmam sincs, miből mennyi került bele. Ezen túlmenően még annyi a változás, hogy a vörösborecet egy részét én vörösborral helyettesítettem, de ment bele az ecetből, lötyköltem hozzá. A másik változás a curry volt, curryből ezerféle van, melyik kellhet hozzá, maradtam az én imádott vörös currypasztámnál, adtam a fűszerezésnek, az már egyszer biztos. Adtam valamennyit, ugye.

A történethez még hozzátartozik, hogy az első két adag szilvalekvár (18 üveg) főzése után két napig mondtam a férfinak, hogy most chutney lesz, chutney, mégis, amikor megkóstoltattam vele, felordított, hogy tejóég, ez csípős! savanyú! édes! Hm, finom!

Na, mondtam, akkor pont jó.

 

    

Akkor hirtelenjében pakoltunk (nem keveset) a sült csirke mellé, de azóta már ettük finom sajtokkal, abbahagyni nem lehet, meg kell várni, míg valami elfogy a tányérról. Félő, hogy ez a kísérleti 8 üveg nem tart ki tavaszig karácsonyig.

Must have, mondom én.