Ebben a befőzési szezonban egyszer már mondtam a must have kategóriát, ennek a szilvachutney-nak még be kell férnie ebbe a fiókba. 24 kiló szilvával birkózom, már csak a vége van, de még mindig készülnek a lekvárváltozatok, ez viszont már a spájzban.
Mi nagyon szeretjük az indiai ízeket, szeretjük, hoyg fűszeres és egyszerre érezzük a négy alapízt, vagyis, inkább csak hármat, azt viszont erőteljesen. Merthogy ez csípős is, édes is, savanyú is.
A recept innen származik, azonban. Megfogadtam, hogy most akkor mérek mindent, de legalább a szilvát, hogy az alaptőke meglegyen, mire azonban észbe kaptam, már a zepterben rotyogott a cucc, így aztán mindent úgy csináltam, ahogy szoktam, kiskanállal próbálgattam, fogalmam sincs, miből mennyi került bele. Ezen túlmenően még annyi a változás, hogy a vörösborecet egy részét én vörösborral helyettesítettem, de ment bele az ecetből, lötyköltem hozzá. A másik változás a curry volt, curryből ezerféle van, melyik kellhet hozzá, maradtam az én imádott vörös currypasztámnál, adtam a fűszerezésnek, az már egyszer biztos. Adtam valamennyit, ugye.
A történethez még hozzátartozik, hogy az első két adag szilvalekvár (18 üveg) főzése után két napig mondtam a férfinak, hogy most chutney lesz, chutney, mégis, amikor megkóstoltattam vele, felordított, hogy tejóég, ez csípős! savanyú! édes! Hm, finom!
Na, mondtam, akkor pont jó.
Akkor hirtelenjében pakoltunk (nem keveset) a sült csirke mellé, de azóta már ettük finom sajtokkal, abbahagyni nem lehet, meg kell várni, míg valami elfogy a tányérról. Félő, hogy ez a kísérleti 8 üveg nem tart ki tavaszig karácsonyig.
Must have, mondom én.
