A gyom nem kér helyet

A nagy kertben kis cserép,

kis cserében tomato,

tomato közt gyomvirág.

Nem húztam ki, ott hagytam, hogy emlékeztessen, milyen lusta is vagyok.

Törekedjünk konkrétumok mondására

Majd leírom, hogy is vagyok mostanság, de most inkább rögzíteni szeretném, hogy a balkonparadicsomok (nem a saját palánták, mert azokat a Zsömlekutya az első napoztatásnál akkurátusan kiszedte a cserépből, megcsócsálta őket, majd kicsit még páros lábbal ugrándozott is rajtuk, vagyis tönkrementek, mondjuk ki) egészen jól vannak, Zsöminek mutattam, hogy nem, nem idegenek, nem, nem bántjuk őket, nem, nem kell félteni minket tőlük. 

Még hozzátettem, mert a szép szó mellé konkrétum is kell,  hogy ha ki meri szedni őket, agyoncsapom, az tuti.

Így most az a helyzet, hogy a hatalmas kertben, ahol a fű mellett van tök üres veteményes is, van néhány cserép, benne néhány balkonparadicsommal. A cserepek, ha veszélyt látnak, felkerülnek az asztalra. Szinte felugranak.

Furcsállva

A múlt héten (vagy előtte) éppen lehasaltam a hegyoldalban a földre, mert szemtől szembe akartam lenni a pitypanggal ezekhez a fényképekhez, körbenéztem, lehasaltam, hát pont jött egy néni, meg is állt döbbenten, hogy én mit csinálok, én pedig úgy gondoltam, a felugrás csak ártana, ezért (továbbra is hasalva) nagyon tudományosan állítgattam a masinámon és mellesleg mondtam, hogy olyan szép ez a kis pitypang itt, hát lefényképezem. Némi hallgatás után (gondolom, emésztgette a hallottakat) még azért megkérdezte, hogy és mit csinálsz vele? Azért ez már fogósabb kérdés lévén, nekem is kellett egy kis szünet, de aztán csak kiböktem, hoyg semmit. Csak úgy lesz. Ez szerintem semmivel sem volt érthetetlenebb, mint az, hogy ő ugyanezt a növényt éppen szedte, mert ettől a tyúkok sárgát tojnak.

Ezek után az, hogy tegnap szürkületkor a kertben álló fenyőnk csúcshajtásait szedegettük le, kézzel és ollóval egyaránt, vagyis, hogy azt a  képet nyújtottuk, hoyg mi szüreteljük a fenyőnket,  már szóra sem érdemes.

Apa,kezdődik!

Nálunk is, végre is.

több fénykép itt

Állandó,

már-már kínzó vágyam egy fényképezőgép. Vártam vele sokáig, hoyg talán nem is akarom, van nekem szeszélyem elég, múló szeszélyből még több, óvatosan kell bánni az én vágyaimmal, de azért ez a sok hónap után is permanens vágy szerintem véglegesnek is tekinthető. S míg nem teljesedik be, élek a jelenlegi lehetőségeimmel, hogy aztán megörvendeztessen a kert legkisebb levele, amely pont annyi fényt kapott, amennyi engem boldoggá tett.

Míg én

heverésztem, a Vilma nekilátott pirulgatni, de fotót nem tudok mutatni, mert a kertbe való felsétálás oly mértékben megterhelő volt, hogy kénytelen voltam a megpirult, s az éppen pirulni készülő példányokat is magamévá tenni (erőnléti felkészülés a lesétáláshoz), üres kézzel mentem, üres kézzel tértem vissza az ágyba, senki nem tudhatta, a kettő között mi történt.

Kiskert / My garden

Nekem a veteményessel való viszonyom szélsőséges, jó nagy amplitúdókkal megspékelve, kellett néhány év, mire összhangba kerültünk.

Városból kitelepültként azt hittem, egy nagy kertet be kell vetni mindennel, no, meg a lelkesedés is vitt előre, bizonyos, a szomszédoktól jövő elvárás is, volt nekünk mindenünk, a borsót éjszakákon át pucoltam, krumplit is ültettem, mert az is kell, kell a fenét, de azt már csak ma mondom.

Amikor naponta jártam a fővárosba, már megszűnt a veteményes, lehetett volna pihentető kapálás és locsolás, de inkább csak fáradtságként gondoltam rá, még egy feladatként (jaj, még kapálni is kellene), abból pedig bőven volt enélkül is. Csak a paradicsom, a friss, naptól meleg paradicsom, az hiányzott. Meg a borsó. És a répa.

Most köztes állapot van, feltörtük az ugart, vagyis a füves részből kihasítottunk egy darabkát ZM-mel, de inkább csak ő, én irányítottam, de legfőképpen panaszkodtam és sóhajtoztam, mikor lesz nekem már kiskertem, lett is. Vannak megalomán gondolataim, hogy jövőre még nagyobbat és még több mindent bele, de azért ha tudok józan maradni, belátom, hogy ez a mostani helyzethez ideális, lehet kapálgatni, locsolgatni, gyomlálgatni, ad valamiféle kert élményt, meg pontosságot, hogy mit és hova és mivel társítok, voltak a faluban bolgár kertészek, nekem már csak ez maradt.

Van paradicsom, minden kerti szöszmötölés Oscar-díjasa, az ezzel való minden foglalatosság nem is munka, hanem öröm, a palántázása, a feleslegek letördelése, a kapálása, a locsolása, szoktam hallani a sóhajtásukat, hogy végre, meg a szusszanásukat, amikor a súlyos, érett terméstől megszabadítom őket. Ők pedig hallják az én szuszogásomat, amikor befalom, nem kiegyensúlyozott biznisz ez, haszonlesés, és a lesés szó szerint értendő.


És van spenót is, szezonja van, lesz is belőle rakott palacsinta, meg zöld galuska, meg főzelék, de saláta is. És van cukkini, meg répa, és hagyma, és kukorica, rossz nyelvek szerint ebből talán semmi nem is lesz, de azért én naponta ellenőrzöm, meg biztatom őket, mert miért is ne.

Így vagyunk.