Mindennapi drámánk

Nincs ember, aki elviselné ezt az iszonyatos kupit, ami itthon van, a nappaliban még bent van a hatalmas vatelinhenger (1,5 méter magas és kb. 80centi az átmérője), mégpedig azért van bent, mert a kamrában, ahol egyébként a helye van, nem fér be, vagyis befér, de ha visszarakjuk, akkor nem bírjuk majd kiszedni a leendő varróasztalom lábait, amiket most még nem vehetünk ki onnan, mert ahová tesszük, ott még egy polcrendszer van, tele, nyilván, ahoyg kell. Mondjuk, nem tudom, miért a vatelint ragadtam ki ebből a történetből, miközben a hálószoba, ahol már bent van az ágyunk és semmi más, így meglehetősen spártai, de állítólag ez kell a nyugodt alváshoz, bár ebben nem hiszek, mert én ha alszom, akkor jót, ha meg nem, akkor nagyon nem, szóval ez félig van kifestve, elfogyott a festék. Meg az  idő. A dolgozószoba, hát az valami szuper, ott  dobozok (sok doboz) vannak a földön, az ágyunk helyén, mert az, ugyebár, kikerült innen, a felszabadult helyet nem nézhettük tétlenül, kényszerünk van a betöltésre. Előkerültek ... dolgok. Például könyv. Sok könyv.

Van festékesvödör is, de csak vödör, üresen. Viszont több. Meg táskák, sok szép, gyári táska, használaton kívüliek, nyilván. Sem kidobni, sem megtartani, semmi nem esik jól. Egy kupacban várják sorsuk jobbra fordulását, a dolgozószoba padlóján, hol másutt, néha egy lecsúszik a többiről, de én akkurátusan visszateszem. A padlón lévő kupac tetejére.

Sosem lesz itt rend, én azt hiszem.