A szerző első könyvét nagyon szeretem, jó a hangvétele, jó a szövege, jó a humora(!), rengeteg dolog visszaköszön benne, ami mindig jóleső érzés, hogy én is azt éreztem, én is úgy éltem meg, én is, én is. Így álltam neki a második könyvnek is, de amikor (a másodikat) először olvastam, a sok jó mellett kissé zavarban voltam és nem is tudtam, mitől vagyok én zavarban, most azonban, másodjára, ha nem is pengeélesen, de talán meg tudom fogalmazni. A szokott, némiképp homályos módon.
Szóval, a könyv is kicsit más, meg én is kicsit más vagyok. A könyvben túl sok a fotó, értem én, hoyg kert és növények, amit inkább nézni, semmint olvasni róla, de azért a százhuszadik makro után már nem annyira izgalmas, meg egy kicsit már zavart is, hoyg lerántja a leplet a növényekről, hát jó az nekem, dehogy jó. És nagyon zavart a photoshop, hogy túl színes és túl élénk és túl sok, szóval, ez nem vált előnyére. Ezt írjuk a könyv számlájára.
A másik viszont, hogy elkezdett zavarni az a rengeteg jelző, a rengeteg felhalmozott ige, meg a rengeteg egy szavas mondat, olyan pattogóvá vált a felénél a könyv ritmusa, nehezen idomult a könyv egészéhez, s akkor ezt írjuk az én számlámra.
Én is pont ugyanúgy éreztem ennél a könyvnél. Kicsit olyan nekem, mint amikor egy jól sikerült filmből elkészül az x. rész...
VálaszTörléskissulak