Sosem felejtem el

azt a döbbenetet és értetlenkedést, ami kiült az arcunkra, amikor a gyakorlatát nálunk töltő kistanítónéni (így) az állítmányt próbálta nekünk elmagyarázni, hogy mi is az és hogy találjuk meg, és hogy mindenképpen van, akkor is, ha olybá tűnik, hogy nincs, mi ezt nem nagyon értettük, mert azt, hogy a mit csinál -ra választ adjunk, az rendben volt, de mi az, hogy amikor nincs, akkor is van, legfőképpen pedig az nem fért a fejünkbe, hoyg amikor nem csinálunk semmit, csak vagyunk, csak létezünk, az hogy van, hiszen olyan nincs is, olyan nincs, hoyg az ember nem csinál semmit, mégis van állítmány, azaz mégiscsak tesz valamit. Felfoghatatlan volt ez akkor, emlékszem, nem értettük, az ember mindig csinál valamit, hát persze, a kis hét évesek mindig csinálnak valamit, soroltuk, hogy akkor is legalább fekszünk, hasalunk, alszunk (ilyennek képzeltük a nem-csinálást), a kistanítónéni pedig szépen elkezdett izzadni, láttuk a kínját, sosem felejtem el, azt hittük, legyőztük őt, volt egy kis mámor, akkor. Ma már nincs.

S hogy a közelgő születésnap, a forróság, vagy mindez együtt, ki tudja, de ez a rendkívül releváns emlék került ma napvilágra.