Ismeritek az érzést,

hogy a legjobb dolgokat nehéz megosztani, talán csak nekem, mert nem tudom visszaadni úgy, ahogy kaptam, vagy éppen vettem. Van ebben egy kis önzőség is, hogy ez az enyém, nem adom.

Nemcsak az ajándékokról van szó, az élményekről is, ha valaki Párizsról beszél, nekem idegen (egyedül Hemingway tud úgy szólni, de ő pont úgy), amit mond, mert Párizs az enyém, más nem tud úgy beszélni róla, ahogy én éltem meg, még szerencse . Talán még haragszom is, mit nem mond, Párizs nem olyan, hanem másmilyen, csak, ahogy én éltem meg, úgy létezik.Ilyen rövidlátó vagyok.

Közben pedig azt is gondolom, hogy itt az advent, mindjárt karácsony, kényeztetni kell a lelket, s ha ezek a bejegyzések most kizárólag nekem okoznak örömet, akkor is kellenek, vagy éppen ezért kellenek.

Lehetne arról is szólni, miért szeretem a meglepetéseket, ha valaki valóban "csak úgy" ad valamit nekem, de ne keressük ennek okát, mert az szomorú, most pedig lelket szeretnék fényesíteni, nem könnyű feladat, de ha az ezüstöt lehet, talán engem is.
Jóval karácsony előtt érkezett a csomagom Gyöngyitől, telerakta nekem mindenfélével, ne kelljen már leírnom tételesen, mindig az a fontos, mi nem látszik, ezt azért már tudjuk., ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan. Ettől vált különlegessé ez a kötéstartó kötött kosár, ettől a finom melegtől, mit belécsomagolt nekem Gyöngyi, nehéz is róla mesélnem, értitek-e.