2010. augusztus 31., kedd

Zönge

Az én működésemben van egy olyan pont, amit már jól ismerünk, mégis mindig meglepődünk, bírok egy hetet is napi 3 óra alvással, átlendülök holtpontokon, sok-sok kávét iszom, de bírom. Amikor aztán véget ér az ébrenlétet követelő időszak, akkor minden elhatározás és bejelentés, de különösebb rákészülés és figyelmeztetés nélkül a szervezet azt mondja, hogy game over és akkor alszom 24 órát egyben, esetleg kisebb szünetekkel. Ezalatt az akkumulátor feltöltődik és megy minden tovább, van normális alvás, normális ébrenlét.
Hogy most már túl vagyok ezen, csak remélni tudom, mert a vásár utáni (itthoni) állapot hasonlít egy bombatámadáshoz, dobozok még mindig itt és ott, de a textilek is csak egymásra kupacolva, ahogy azt varrás közben tettem, elrettentő.

A vásár maga pedig jó volt, persze, fáztunk is, melegünk is volt, ahogy éppen, volt rengeteg látogató, rengeteg érdeklődő, kevesebb vásárló, mégsem panaszkodom, nekem az anyagi része is jól sikerült. Nem tagadhatom, hogy most ez a rész kapott prioritást (lásd az előzményeket), de holtversenyben mögötte ott állt a kérdés, hogy egyáltalán eladható vagyok-e. Tetszenek-e másoknak az általam varrtak, tetszik-e a stílus, hajlandóak-e pénzt kiadni minderre (mert ez egy másik kérdés), jól kalkulálom-e az árakat, van-e bevétel, érdemes-e, van-e értékem. És hát, hogy bírom-e, ami lehet nevetséges, számomra mégsem az (szintén lásd az előzményeket).

A blogtalálkozóra nem mentem el, de az egy másik történet, leírom majd azt is, most viszont muszáj arról szólnom, hányan jöttek el hozzám a vásárba. Legalább húszan, ha nem többen, de nem tudom, nem a mennyiség, hanem a minőség. Jöttek és ölelgettek és beszélgettek és örültünk, meg mosolyogtunk. És ez a mondat jól eléri a giccskategória szintjét, de láttam én már olyan naplementét, mely képeslapon mutatna giccsesen, de élőben csodaszép volt, valahogy így volt ez is, blogtalálkozó kicsiben, ez a cím találó.

És nem akarnám kihagyni az én bogaramat, akivel jó volt megint csak, megint továbbléptünk egy szintet, beszélgettünk, bátorítottunk, nevettünk, szomorkodtunk, kerültünk közelebb. Így esett, hogy megesett.

6 megjegyzés:

  1. Tudod azon jar a fejem,hogy van az ugy, hogy az ember nem akar valamit, amit elotte akart es nem is felt volna tole stb. DE! ez kicsit sem azt jelent, hogy most baj van, es elotte volt jo. Siman lehet, hogy nem akar menni, mert csak:-)
    Sokkal tobb emberrel tudtal igy talalkozni, mint egy 50-100 fos talalkozon, jol erezted magad, ok is:-) Vagyis jo igy!

    VálaszTörlés
  2. Ezek a találkozók spontán történtek, nem volt semmi kötelező jellege a dolognak. Csak az ment oda hozzád, aki igazán kedvel, szeret, nem ölelt meg mindenki, aki a nagy teremben véletlenül melléd sodródott...én is ezt a vásárit élveztem volna. Valahogy igazabbnak érzem, még akkor is, ha darabra kevesebb :)

    VálaszTörlés
  3. És fel- és megismertelek:o))))

    VálaszTörlés
  4. Neked is egy kicsit több önbizalom! :)Csodásak a táskáid, és tény és való, hogy nem 1-2 ezer forintba kerülnek, de szerintem megérik az áruk, mert minőségi, egyedi és megismételhetetlen darabok,tele szeretettel! És gyönyörűek! :) Ha nem hiszed, jusson eszedbe hányan mentek ki hozzád a Goubára , és hányan hiányoltak a blogtalálkozóról! :) (persze ebben sok szerepe van a kedvességednek és a személyiségednek is :) )

    VálaszTörlés
  5. Én is örültem, hogy végül oda mertem menni hozzád és kicsit beszélgettünk. A blogod alapján sokkal zárkózottabbnak, komolyabbnak gondoltalak, pedig "élőben" vibráló és mosolygós szemű vagy :) A blogtalálkozó nyüzsgése nekem is sok lett volna, úgyhogy teljesen megértelek...

    VálaszTörlés