Cím nélkül (mert frappánsat nem találtam ki)

Egy kicsit rosszkedvem van, egy kicsit melankolikus vagyok, meg egy kicsit fáradt is... mert ugye, itt ez a 2 szakdolgozat, amelyekből még egy sort sem írtam le, meg a karácsonyi készülődés, meg a munka, meg a háztartás, meg a gyerekek, meg a férj, meg a kutya.... meg én is, a sor végén. Soha nem jutok a végére semminek, küzdök ezzel a nyavalyás főiskolával, már többször gondoltam rá, hogy nem is kell nekem az a diploma, minek. De aztán mindig kikevergek ebből az állapotból, ami miatt azonban ezt most szóra érdemesnek tartom, az példaértékű.

Zoltánművész lement édesapjához Csongrádra, mert nagyapa elesett otthon, nekiesett az üvegajtónak, elvágta a nyakát, amiből spriccelt a vér, de nagyapa nem akármilyen figura, kihívta saját maga a mentőket, kinyitotta a helyi biztonság ellenére 3 zárral megerősített ajtaját. A mentős sem tudott mit kezdeni vele, mert a főütőér mellett fél centivel történt a dolog, bedugta az ujját és úgy szorította el, így mentek be a kórházba, ahol azonnal műtét.

És tegnap, mikor éppen valamelyik aktuális dolgozatommal szenvedtem, felhívtak és mivel egy kicsit odavoltam, nagyapa elkezdett vígasztalni, amitől meg még el is sírtam magam. Mert az apósom, aki 72 éves és egyszer már fél oldalára lebénult, majd visszaküzdötte magát úgy, hogy úszni jár és autót vezet, az, aki túl van egy csípőprotézisen, aki most majdnem meghalt, aki több liter vért vesztett, akinek elektrosokkra kell most járnia, hogy az arca helyrejöjjön-- szóval, hogy ő kezdett el vígasztalni, meg erőt önteni belém, azért az nagyon sírnivaló.
Azt is mondta, hogy döntsünk úgy, hogy idén nem lesz karácsony (mert már ezen is sírtam, hogy semmi), ki fogjuk bírni, majd csak úgy együtt leszünk minden cécó nélkül, na és akkor mi van, csak én éljem túl ezt az időszakot.

Én meg megígértem neki, hogy összekapom magam, aztán még sírtam egy kicsit, majd leültem és megírtam az egyik feladatomat. És közben igen erősen szégyelltem magam.