pedig úgy vagyok, hogy reményeimet a hétvégi idővisszakapásba fektetem, az az egy óra tökéletes ajándék, a lehető legjobbkor, s bár nem bánnám a havi ismétlődést sem, most tudok ennek nagyon örülni.
Éjszaka sokáig varrok, s olyankor szoktam arra gondolni, hogy a blogolásban egy dolgot nem szeretek, a bejegyzések címadását, ha három sort írok, annak is címet adni mekkora marhaság, néha a hosszabbaknak is, valami más kellene. És arra is szoktam (sokat, sokat) gondolni, hogy milyen jó lenne, ha nem lenne szükségem a megjegyzések rovatra, ha nem érdekelne, ki mit mond, ki mit gondol, ki mit ír le, hanem csak irkálnék, varrnék, feltöltenék, de legfőképpen vállat vonnék, mert akkor azt érezném, hogy én én vagyok, nem függök senkitől, önálló, szuverén egyéniség, nem nézegetném, hogy írt-e valaki kommentet vagy sem. S hogy ezt még nem szüntettem meg, mutatja, hogy mekkora szükségem van a visszajelzésekre.
Lehet, hogy tényleg kell az az egy óra, s akkor a gondolataim is más irányba szállnak, mondom, várom azt az egy órát.
Zaza, szeretünk, és nekem nagyon rosszul esne, ha ezt most nem írhatnám le :-)
VálaszTörlésÚgyis tudom az e-mail címedet. Nem menekülnél. :))))))))))
VálaszTörlésTudod... épp ma gondoltam én is erre. Miért várom mindig olyan izgatottan, hogy ír e valaki valamit a megjegyzésbe? Számít e?? Persze, hogy számít... Szükségünk van egymásra! :o))
VálaszTörlésNekem meg nagyon (olyan kimondhatatlanul, inkább csak érezve) jól esik ez, Violini.
VálaszTörlésJudit: :o)
Abile: igen, nekem egy kicsit erősebben, sajnos. :o(
De szerintem ezzel majd mindenki így van: várjuk, hogy ki mit szól a bejegyzéshez, ki mit olvas ki belőlünk stb.
VálaszTörlésÉn nem tudom ez pszichológiai nyelvre lefordítva mit jelenthet, de biztos érdekeset.
Épp ma találtam rá (egy újabb szerethető) blogra, ahol nagyon érdekes a bejegyzések címadása.
VálaszTörlésNézd csak!
Amikor kommentre vágysz, kommentelj te is pár blogba, és figyeld a fejleményeket :)
VálaszTörlés