Ez volt tavaly. Ez sem Moha Adrienn, de legalább valami.
Ehhez képest a jelen. Én akartam, tényleg, napközben kiszámoltam, hogy 11 körül végzek és utána majd szépen, nyugodtan, mintegy levezetésképpen ráhangolódásképpen majd lesz elcsendesedés, belső öröm. Végülis volt,. csak nem az elképzeltek szerint.
Egyszerűen semmi nem sikerült, de már az első ponttól kezdve, amikor kiderült, hoyg nem elég a méz, elfogyott a szegfűszeg és nem találom a receptet, bár utóbbival kapcsolatban kiderült, hogy 24 év alatt igenis képes voltam megjegyezni. El is gondolkodtam, mennyi minden lehet, amiről azt hiszem, hogy na, azt én nem tudom.
Kb. 150 formánk van, ennyi kell ahhoz, hogy a szokásos 10-et használjuk.
Most jön a java, kendőzés nélküli felvételek.
Azt hittem, ez menni fog, végülis mi ez, vonalak.
Hát nem.
Itt már világosan látszott, hogy egyenest semmiképpen nem tudok.
Miró sírva könyörgött volna a mézesemért.
Elvakult szenvedély .
Némi analizálás után arra jutottam, hogy itt azt próbálhattam érzékeltetni, mekkora küzdelem folyik a petesejtért, miközben a résztvevők nem veszik észre, hogy a cél a hátuk mögött van.
És a megoldás. Idén a pöttyös a trend nálunk.
