Dokumentálva

Tehát úgy kezdődött, hogy az Éva 5 éves lett és bulit akart és megkerestek engem, hogy lenne-e kedvem részt venni ebben oly módon, hogy nyereményt ajánlok fel. És volt.

Két kérésük volt, az egyik, hogy a táskán (mert mi mást ajánlottam volna fel, különben is ezt kértek) legyen valami Éva jelzés, akárhogy, akármi, de mégiscsak, ezt úgy oldottam meg, hogy készítettem a táska anyagából egy kitűzőt, amire nagyon ügyesen.rávarázsoltam az É betűt. Ez levehető, tehát nem kell hordani, viszont ott is maradhat, meg átpakolható máshová is.

A másik kérés az volt, s ezzel elérkeztünk a legnehezebb ponthoz, hoyg majd a nap folyamán fel kell menni a színpadra és be kell mutatkozni, meg a táskát is be kell mutatni, ez azért okozott nekem fejfájást, mert hol van az már, amikor én angolul prezentáltam*, tán sose nem is volt, különben pedig ki lehet jönni a gyakorlatból, ugyebár. 

Mivel pedig nem vagyok spontán személy, én erre a pár mondatra rendesen rákészültem, tükör előtt ugyan nem, ám fürdőkádban rendszeresen gyakoroltam, a késő esti zuhanyzások alatt mint egy mantrát mondogattam, hogy nyiratiritavagyokészazáleamnéventáskákatkészítek, satöbbi. Igaz, mikrofon nem volt a kezemben, pedig nem ártott volna.

Végül azért megküzdöttem ezzel a hatalmas kihívással, bár Bus István átvette a bemutatásomat (nem ismétlem el, mit mondott, de az jólesett, hogy a mellettem ülő igazi iparművész  hangosan helyeselt), így ugranom kellett a saját szövegemben (ilyen talpraesett voltam, mit szóltok, hoyg azonnal  tudtam, hol kell igazából belépnem a szövegembe) és amikor lent a lányok utána kérdezték, hogy na, hogy ment, akkor mondtam, hogy remekül, igaz, erre a pár mondatra én egy hetet készültem, viszont mivel hebegtem-habogtam, abszolút spontánnak tűnt a dolog, senki észre sem vette a benne lévő kemény felkészülési tornát.

 

*ma már angolul sem tudok és prezentálni sem. és ez komoly.