Próbálgatással és kísérletezéssel

találjuk meg végül az irányt, amely a legjobban illik legbensőbb személyiségünkhöz - ezért a mondatáért is kedvelem Boterot, meg azért is, mert elmondása alapján nem filozófusként vagy pszichoanalitikusként akar festeni, egyszerűen festeni akar, ez nekem tetszik.  Tetszett, hogy ennyi mosolygást kiállítóteremben régen nem láttam, tetszett, hogy az új esztendőt sokan kezdték a múzeumban (de még éppen annyian, hogy elbírtam velük, bár jobb lenne azt gondolni, hogy ember-befogadóképességem hirtelen megnőtt)), hogy a kinti szürke után volt odabent élénk szín, rengeteg élénk szín, az pedig főleg, hogy volt fricska, fricskából bőven volt.

Na, persze, hát nem egy Monet, az már igaz, de nem is gondolja magáról, hogy az, nem is törekszik erre, Botero az önmaga, ez a legtöbb, azt gondolom, mit művész ember elérhet, egyébként pedig a kolumbiai életérzés átsütött a képeken, s bár nem célja társadalomkritikának ábrázolásának, láttam én olyan képet, ahol jól felismerhetően ott volt a kurtizán, a csendőr, a tisztes családanya gyermekével, a munkásember, a tisztviselő, az apáca, ez az egy kép sokat elárult Kolumbiáról (nem, drogbáró nem volt rajt').

Egy igazi bíboros pedig minden körülmény között bíboros, hát persze.

És van bizony, van sok kerekded, buja forma, de van ám. Szerencsére.