Mert...

...amikor már úgy éreznéd, hogy kicsit jobb, hála a sok pozitív tevékenységnek, meg a sok lelki támasznak ismerőstől-ismeretlentől, no és ne feledkezzünk el az antidepresszánsról, meg a hozzá tartozó doktornőről sem, akkor azért még lecsap, csakhogy ne felejtsd el, miért is vagy itthon. És lehet dideregni, meg nem-aludni, meg szorongani, meg sírni és egyáltalán kilátástalannak látni mindent. És valószínűleg nem segíti a folyamatot a bezárkózás sem, de ember legyen a talpán, aki képes kimenni ilyenkor. És jó, hogy ez biokémiai dolog megspékelve egy kis lélekkel, értem én, de hol marad belőle a józan ész, meg az akarat?
És elolvashatok én ezer cikket, könyvet, akármit, akkor is értetlenül állok előtte, mert ha valamit szerettem volna elkerülni, akkor ez az a betegség, melyet tudományosan unipoláris depressziónak hívnak, de én csak rohadéknak.
És bocsánat, de most csúnya napok vannak mögöttem, nem tudok szépet és jót írni. Vidámat meg főleg nem. Majd holnap. Remélem.