2012. augusztus 29., szerda

a hasonlat pediglen nem metafora

Na, valami olyasmihez tudnám ezt hasonlítani, mint amikor az ember egy nap rádöbben, hogy már  nem lesz több gyereke, van neki néhány, amivel a racionalitás szerint lehetne elégedett és az is, persze, de hoyg több már nem lesz, nem anyagiak miatt, vagy azért mert beteg lenne, egyszerűen úgy futott ki az időből, hogy észre sem vette. Többet már nem lesz két csík a teszten,  nem rugdos  gyerek a hasában (kerülöm a pocaklakó szót messziről), nem fog vajúdni és nem hoz létre új életet. Már soha.

Mivel azonban ez csak egy hasonlat, még annak is gyenge, mint a harmat, nem áll a metafora erős talapzatán, hát így vegyétek.

(és mivel bizonyos kor után kezd növekedni ez az alien, térjünk vissza majd rá)

11 megjegyzés:

  1. azt hiszem, most kerültem legközelebb a megértéshez..., hogy tényleg, van, ami már soha többet...és ennek a szomorúságát valóban nem enyhíti, hogy de mennyi más lesz még.

    ér még feltenni a bal kezem?

    VálaszTörlés
  2. ez olyan, hogy sajnos bármikor ér feltenni a kezed.

    VálaszTörlés
  3. en nem irtam le ezt, de persze pontosan errol volt szo. es itt minden okoskodas, meg de jobban is lehetne akarni stb csak eroszak.

    VálaszTörlés
  4. A nem lesz több gyerekem érzést értem, de a nem megyek a K2-re érzést nem. Az előbbi azélet része, az utóbbi nem. A shakespeare-re meg még bőven van időd, és az óceánpartot se temetném még el. Igen, racionális vagyok, túlságosan is. Most, legalábbis. Szóval kapsz egy nagy ölelést, és egy fel-a-fejjelt.

    VálaszTörlés
  5. NH-né, én inkább úgy érzem, maga a folyamat elszomorító, hogy persze, lehet még üldögélni az óceán partján, meg olvasni, meg, meg ..., de van, amit már biztos, hogy soha nem lehet, és ezeknek a száma egyre nő... és lehet, hogy ma még mehetnék a K2-re, de ha nem megyek, akkor hamarosan az is átkerül...

    VálaszTörlés
  6. úgy vagyok én is, mint N.H.-né, a nem lesz több gyerekem érzés naponta elkap, soha többet nem fekszem én már kisbabával kiskiflinagykifli módra és nem jön rám a bőgés a szuszogásától és attól az érzéstől, hogy az a kis lény rám és csakis rám van utalva, de a többit azt hiszem én sem értem, vagyishogy át tudom érezni, de elfogadni nem, hiszen amire biológiailag van lehetőségünk, azt miért ne, ez inkább amolyan lemondásféle érzésnek tűnik és hát az nem jó...

    egyébként meg valóban eléggé racionális vagyok és lehet, hogy ezt bánom úgy, mint te a kákettőt, vagyishogy azt, hogy nem voltak vágyaim, amik tán fiatalos lendülettel megvalósulhattak volna, csak amolyan kiskiflisnagykiflis és normális hétköznapi életes vágyaim voltak és most meg itt vagyok kákettő nélkül és még csak nem is siránkozok, na ezen azért néha elmerengek, habár ez így azt hiszem nem igazán érthető, lényeg, hogy én értem :)

    no amúgy meg rájöttem, hogy fotózni akarsz te ottan :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Értjük nagyon is. Ami meg a végkövetkeztetést illeti, lehet benne valami...

      Törlés
  7. Nem magyarázkodni szeretnék, én is értem a mondanivalót, de a félig teli poharad miért akarod félig üresnek látni?

    VálaszTörlés
  8. Az ér, ha én most teszem fel a bal kezem?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. ez olyan, hogy mindig ér,bármikor. sajnos.

      Törlés