Amikor

kitöröm és eltompítom a ceruzáim hegyét (márpedig), akkor ZM ilyen régimódi stílusban faragja ki nekem, egyesével, komótosan. Szeretem nézni, ahogy faragja, szeretem nézni a kész cerkáimat. Ilyenkor egy darabig hozzá sem nyúlok. Csak nézem.

(mármint a ceruzákat)

Nagy takarót tűzni nem mulatság, hanem munka

Ha felszerelem a szabad gépi tűzés kütyüjét, akkor elfelejtem leengedni a talpat.
Ha leengedem mégis a talpat, akkor vastag a tű.
Ha felül szép, akkor alul biztosan hurkol, csöndben, hogy észre se vegyem.
Ha nagy kacskaringókat akarok, akkor kicsik lesznek. Ha kicsit, akkor nagyok.
Ha összehajtogatom, nem fér a gép alá. Ha panyókára vetem, nem férek a géphez.
Ha nagyon drága tű van a gépben, akkor hármat eltörök. Legalább és naponta. De csak a drágábbikból.
Ha nem töröm el a tűt, akkor szakad a cérna.
Ha nem szakad és nem törik, akkor a takaró egy darabját alul véletlenül hozzáfogtam.
Ha ezt sem, és remekül megy, akkor kifogy az alsószál.
Ha végeztem és lélegeznék egy nagyot, akkor kiderül, hogy kimaradt egy darab, a takaró közepén, nyilván.

Három

fia van. Meg egy Zazálea táskája. :o)

Értelmetlenséget,

na, azt gyártok én, de hol van, ki ... 

Először tetszett a top10-es bloglistában benne lenni, impulzív módon jelentkeztem is, aztán meggondoltam, de már nincs visszaút, akkor viszont mégiscsak mondom, hogy aki szeret idejárni és még szavazni is hajlandó, az szavazhat a blogomra a Magyar Bloggerek  Fóruma oldalon, művész kategóriában. Hogy orcám még nőhessen, hogyne.

A kézitáska

létjogosultságának magyarázatát semmiképpen nem a kisgyermekes édesanyákra bíznám, nekik egy teljesen más fazon illik, s ha már eleve csak két kezük van, legalább legyen szabad mindkettő., a kis testi hibát korrigálandó. A kézitáska, az más életérzés, más körülmények, más napirend, más felszerelés, az sem baj, ha belefér a laptop,  az azonban ajánlatos, hogy cipőnk és a táska színe harmonizáljon, nem tudom, nem kellene-e cipőket is gyártanom...!

Napi divattanácsunkat olvasták.

 

Most pedig

az van, hogy ritmust váltok. Legalábbis szeretnék.

Egyszer,

de csak egyetlenegyszer, már varrtam ezt a típusú táskát, ezen is javítottam most egy kicsit. Olybá tűnik,  a javított kiadások korát élem, azt azonban csak reméli tudom, hogy valóban jobb megoldások, kivitelezések születnek. Éjjel fél egykor öltöttem az utolsót, majd úgy helyeztem el, hogy reggel az első pillantásom rá essen. Áh, nem a férjre, a táskára, persze.

 

Aktuális kedvencem. :o)

A tegnap esti

bemutatón elvarázsolódtunk,  mert volt egyszer maga az előadás, ami remek volt, de volt ott más is. Vagyis, hogy nincsenek sztárok, akiké kizárólagosan a főszerep, hanem van a társulat, ahol mindenki egyszerre él és mozog, ahol mindenki kiveszi a részét az egészből, most éppen főszereplő, aztán a színpad mellett zenél valami csuda zeneszerszámon, majd a tömeg egy darabkája, majd megint előtérbe kerül, hogy színészek több szerepben tűnnek fel, ruhát és személyiséget váltanak, ez azonban mégsem zavaró, inkább imponáló és lélegzetelállító.

Ilyen lehetett az ős-színház, allűrök nélkül, egy szívvel. Így képzelem.

Amikor eljut

a tudatomig, s beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem ... akkor beleburkolózom, mert az a legjobb, ha egyszerre döbbenünk rá a hiányra, s a hiány orvoslásának lehetőségére.

 

Szeretem a Shetland kendőt. Nem mértem sem hosszát, sem súlyát, semmit, a fontos, az hogy Bucitól kaptam a fonalat, ő festése, én csak megkötöttem. Egymásra találtunk, Buci is, én is, a fonal is, én is, rendben van a dolog.

Vasárnapi vers/ Poem for Sunday

József Attila: Füst

Kis, nyurga füst virágzik hold előtt.
Ezüsttel köt meg old, hajlong, ledől.
Áttetszel rajta, égi hűvösség.

Sokat szenvedtem, hát sovány vagyok,
elszállok, mint a köznapi bajok -
áttetszel rajtam, égi hűvösség.

Elszállok, el, de a lágy remegés
az életért, világot ringat és
áttetszik rajtad, égi hűvösség.

Már nem

Quasimodo-nak való, mint ez, de nem ám, másodszorra minden kendő jobban megy. Csak a blokkolást, azt adnám át másnak...

No, nézzük csak,

reggel egy kicsit kényeztetett feleség, aggódó anya, aztán üzletasszony (nagyképű üzletasszony), majd szakácsnő (azt elég hosszan), takarítónő, vasalóasszony, egy kicsit barátnő, majd művészetpártoló, végül feleség.

Mennyi ruha, mennyi szerep, pedig egyetlen nap.

Ez csak olyan

 

apróság, este már nem izgatjuk a népet, akkor már a csendes nézelődés van, finom árnyalatok, kis méretek, de hogy vidámság is legyen, meg Gina kedvére, mert szereti hallani az ilyet is, én pedig remek alany vagyok, hát elmondom, hogy a kütyütartó'-projektek mindig duplán készülnek, mert nem tudom tartani a méreteket. Egy táskánál más, ott, ha 40 centit kérnek, de csak 39 lesz vagy 41, az nem akkora gond, de egy ilyen cuccnál ez rém fontos, hogy beleférjen az e-book, könnyedén és gördülékenyen, de ne legyen túl nagy, mert akkor lötyög, az megint nem jó. Én pedig már két esetben gyártottam duplát, most pl. nekem is van egy remek szürke tokom, ami méretét tekintve semmire nem jó, ráadásul még a cipzár is a rövidebb oldalán van, így alkalmatlan sminkesnek is, viszont nagyon szép belseje van, nagyon puha, vízlepergető az anyaga, vidám körök díszítik, ZM meg is mondta, egyujjas kesztyűnek tökéletes. Felpróbáltuk, de fel ám. Többször is.

(A megrendelője, na, ő nagyon örült.)

'e-book, most éppen, de volt más más is, csak összekeverem őket

Eltörtem

három tűt a tegnapi projektben, ezért váltottam, s gondoltam, csak az applikációt, csak azt csinálom, aztán nem bírtam megállni mégsem. Éjjel sokáig, reggel korán, de ez most jó volt, nagyon jó...

Kicsit változtattam a formán, még a sokkal korábbi változatokhoz képest is, a tegnapihoz pedig mindenképpen, ez is kedvemre való lett, talán egy fokkal még jobban tetszik. 

 

A történet pedig úgy szól, hogy egy évvel ezelőtt egy esküvője előtt álló fiatal lány vásárolta meg az egyik zöld táskámat (hasonló design, de levelekkel), örült neki, szerette, majd amikor egy családi ünnepségen összegyűlt az apraja-nagyja, akkor derült ki, hogy a testvére is vásárolt egy hasonlót, nem egyforma, de majdnem. Mondhatnám, hogy az egyembercsakegyfélét analógiája az egycsaládcsakegyfélét, mert most a mama is kap egyet, szürkét kért, piros-fekete levelekkel.. A sok levél helyett ajánlottam ezt a néhányat, a piros helyett bordót, szerintem elegáns, visszafogott, méltóságot sugárzó lett. 

Hiába, ahány táska, annyi személyiség.

(véleményt, de őszintét, nem baj, ha másnak nem, annak a véleménynek is örülök)

Azt sem szeretem,

ha a mandarinon lötyög a nadrágja, de az még mindig jobb a mostaninál (most annak látom),  amikor is a héj és a belső megbonthatatlan egységet képez, majd amikor több késszúrással sikerül felfeszítenünk a páncélt, akkor a jutalmunk egy savanyú, száraz, megkövesedett ... cucc.

Légy zöld! / Be green!

Szeretem ezt a zöldet. Szeretem ezt a fület. Szeretem ezt a formát. Szeretem ezt a táskát.

Ahogy haladok

előre a történetben, úgy leszek egyre ingerültebb, egyre idegesebb... a Kárász Nellire.

A piros,

az nekem tilos, az volt eddig, az lesz ezután is. Eddig csak azért, mert nem láttam sosem szép árnyalatot, de már tudom, hogy van cseresznyepiros, ami már-már bordó, de mégsem, és az nagyon döfi. Nem használok pirosat a varráshoz, ki akar egy tűzoltóautóval mászkálni, messziről rikít, de aztán mégis varrtam két táskát, meg is vették gyorsan, mert nemcsak döfi, de állítólag menő és trendi is .

Hát úgy gondoltam, rendben, akkor most pirosodunk, pirulunk, rendeltem piros (utólag látom: élénkpiros, égőpiros) textilt, meg is érkezett hozzám, nem is tudom, mi lesz vele. Mert ez olyan, hogy a családom szétröhögte magát, ZM szerint pontosan ilyen árnyalatú volt, amikor kisgyerekként a május elsejei felvonuláson krepp papírból csíkokat kellett lobogtatnia és eleredt az eső és a szép piros krepp papír szép piros csíkokat engedett magából, de ő csak tartotta fel azt a nyomorult izét, végig is folyt a szép fehér ingen a piros lé.

A Középső, az meg azt mondta, hogy úgy képzeli, ilyen színűek lehettek a puffok az antiban, nyugodtan reklámozzam, hogy 70-es évekbeli puffok utángyártását vállalom.

Ilyen az, amikor az én színlátásom a család fejlett kritikai érzékével keveredik, mindig lehet vidámságra számítani. Ha már táskára nem.

Amikor a legnagyobb

a munka, amikor a legtöbben várnak sorukra, amikor hadakozom az Idő nevű szörnnyel és egyéb démonokkal, na, akkor jön az új ötlet.

Az éneklőmesternek

Értem én, hogy március elseje  és akkor ha törik, ha szakad, de tavasz van, fogcsikorgatva is, de tavasz, a nap (amelynek foga van) is azért süt, mert ő is tudja, de azért nekem ma csak az járt a fejemben, hogy "fázni, csak fázni, mindig csak fázni", ezt dudorásztam jódolgomban. Zenei utasításképpen mondom, mert ügyelek a részletekre:

az éneklőmesternek: István, a király - Unom a politikát dallamára.

Ha egy kicsit nem figyelek,

vagy nincs előttem a (z egyik) füzetem, máris képes vagyok elfelejteni a számokat, nem vagyunk jó viszonyban, igaz, csak két cm, de az a két centiméter, éppen az hiányzott, aztán nézhettem, hová is tűnt. Így esett, hogy ez a táska 2 cm-rel kisebb. 

Itt már itt, ott majd délután.

Az is régen volt, amikor

én takarót és fecnikből, mint valami óriási tengeri lénnyel (meg a  vele kapcsolatos bizonytalanságommal) küzdök, közben pedig óhatatlanul emlékezem, meg vágyakozom, ötleteim is vannak, meg kellene valósítani néhányat, csak úgy, saját kedvre és örömre, a hasznosság érzete nélkül.

Mikor készítettetek valami ilyesmit, meséljetek! :o)

Már a címkékből is

 mily sok minden kiderülhet, ki gondolta volna, lehetnének a címkéim (avagy: legalább a címkéim)  fennköltek és magasztosak, sugallhatnának magasröptű és mélyenszántó gondolatokat, de azt látom, hogy egyre inkább a "csak úgy/nothing special" címkék kerülnek előtérbe, megnézem magamnak azt az embert, aki erre a fordulatra keres rá.

Úgyis mondhatnám, keresem a címkéimhez illő embert.

Nevetnem kell,

mert Dióhéj jelezte, hogy az Etsy nyitóoldalán vagyok, gyorsan odanéztem magamra, hát tényleg, de mire megint odanéztem, megvették a cuccot. Nevetnem pedig azért kell, mert éppen a hétvégén gondoltam, hogy törlöm azt az Etsy-t, elég nekem a Dawanda, még sok is, amilyen macerás népséggel hozott össze a sors mostanság.

Egészen biztos vagyok

abban, hogy nem ez a granny square hivatalos kinézete, de nekem nincs türelmem ahhoz, hogy ennél sűrűbben cserélgessem a színeket. Abban is biztos vagyok, hogy nem így kell a szálakat egymáshoz dolgozni, de még abban is biztos vagyok, hogy én ezt meg fogom unni, gondolom.

Abban viszont nem vagyok biztos, mi lészen belőle. Talán egy takaró, az olyan magától értetődő, s milyen remek lesz majd, mikor a gyerekeim Tihanyban a barátaiknak azt mondhatják, óh, hát ez már a mama idejében is retró volt.

Mégis,

mitől érzi azt az ember tél közepén végén, hogy fagylaltgép nélkül fabatkát sem ér.... az egész?

Vasárnapi vers/ Poem for Sunday

Fodor Ákos: Jelentés-vázlat a jelenidőről

valahogy úgy, mint a csecsemők:
iszom, iszom és szomjazom, megkívánok és elunok,
fogok, megszorítok és elejtek.
elsírom magam,
unatkozom és félek.
       Mindentől függök, de alig függök ö s s z e.
Nagyon megörülök egy érintésnek.Vissza-
borzadok egy másiktól.
Nevetnem kell, nevetnem bizonyos szavakat hallva, látva.
Figyelmem lengőajtaja készséggel nyildogál
kifelé-befelé, vagy ácsorog középen: elbámészkodom
egy színen, formán, hiányon, jól elcsodálkozom olyasmin,
hogy hajlik az ujjam.
      Bízom. Ragaszkodom. Hamar
felejtek. Valahogy így.
                         Jöhet
a jövő-
          úgyis jön
- nem hívom.