csak végy egy(etlen) nagy levegőt

Ezt most muszáj itt is közzétennem innen. Ugyan azt mondtam, hogy azért kell a külön blog, mert a sport / mozgás és én nem vagyunk egy platformon, ez azonban változóban van. Ma pl.mérföldkőhöz érkeztem és nem azért*, mert egyben 5 km-t futottam, hanem azért, mert le merem írni, hogy futás közben az endorfin nem azért önt el, mert a runkeeper bemond valami jót, hanem magáért  az érzésért, hoyg futok.

"
Előre szólok: 5 km. Egyben.

A történet ott kezdődik, hogy 75 métert is iszonyú kínszenvedéssel tudtam lefutni. Akartam én, hogyne akartam volna a másoknak is bevált (és tényleg nagyon jó) edzéstervet követni, főleg, hogy azt ígérte, 12 hét alatt eljutok oda, hogy 5 km-t egyben. De nem ment. Akkor gondoltam, hogy jól van, értem én, nem baj, kövér vagyok, megérdemlem, majd kiszenvedem én máshogyan a fejlődést és éles logikámmal arra jutottam, hogy majd nem az időt, hanem a távot növelem. Ezt úgy kell érteni, hogy a két hét alatt eljutottam oda, hogy 75 méterről 100 méterre nőtt a táv. Innentől kezdve szédületes fejlődésen mentem keresztül, volt, amikor már 150 méterrel is növelni tudtam a távot és nem felejtkeztem el a táv centik méréséről sem.

Nem írom le az egészet, a blog legeleje erről szól, minden futás dokumentálva van, szilveszterkor ez lesz a program, ezt fogjuk olvasgatni. A Kabaré.

A lényeg az, hogy én soha nem gondoltam, hogy 12 hét alatt, a saját magam útját járva is eljutok az egyben lefutott 5 km-ig. Fel sem merült bennem, ma döbbentem rá, hogy éppen és pont. Egyébként meg annyi történt, hogy ugye abban maradtam magammal (segítőim is ezt tanácsolják), hogy maradjon most egy darabig a táv (nem mintha tudnék többet, de az jó, hogy nem is kell ezen feszengenem) és szépen csak futkorásszak boldogan és állítólag észre sem fogom venni, hoyg javulgat az időm. Mert azt azért valljuk be, hogy ez a 9,58 perc /km nem egy Gebrselassie -féle eredmény.

A másik ötlet az, hogy úgy maradjon az 5 km, hogy törekedjek az egyben lefutásra, én ezt úgy mondom, hogy nyújtsam a távokat, tehát ha eddig mondjuk 2,5 km - pihenő - 2,5 km volt, akkor legyen 3,0 km- pihenő- 2 km, majd 3,5 km - pihenő - 1,5 km. Ma pontosan ez történt, hogy mivel már kétszer is sikerült 3 km-t egyben futnom, gondoltam, hogy most aztán jól megnyújtom, lesz 3, 5 km az első etap, főleg, mert egy patak is fut az út mellett és le akartam fényképezni, szóval, hogy majd ott állok meg pihenni.

Aztán odaértem, bemondta a runkeeper, hogy 3,57 km és arra gondoltam, hogy ez már csak 1,5 km, nem lehet, hoyg meg tudnám csinálni egyben?  Nem is tudom, hogy ez honnan tudott felmerülni bennem, bennem, akinek 12 héttel ezelőtt az volt a legnagyobb mozgása, hogy kivittem a kukát az utcára. És megcsináltam, még csak nem is iszonyú nehezen (ezzel a tempóval, még szép, hahaha), vittem a kis testem előre és közben meg hihetetlen boldog voltam. Ez van, ilyeneket írok, hozzá kell szokni.

 

 

 

Nekem ez mérföldkő. Soha nem gondoltam volna. Soha, soha. És amit már nagyon sokszor elmondtam, a futás* számomra nem csupán futás. A feladat sem a futással kezdődik, hanem korábban, hiszen nekem kell 3/4 6-kor felkelnem, hogy munka előtt még futhassak, nekem kell kilépnem az ajtón a melegbe, nekem kell bemelegítenem, nekem kell megrándítani a vállam, ha szembejönnek és végigmérnek. És nekem kell tennem egyik lábam a másik után, nekem kell megküzdenem a légszomjjal, vagy azzal, hogy mennyire fáj a lábam, hogy begörcsöl, hogy ólomsúlyúvá válik, vagy egyáltalán, hogy mennyire szenvedek, mennyire unom, mennyire elegem van. És nekem kell ezekkel megbirkóznom és csinálnom tovább. Viszont az enyém az is, amikor az erdő mellett elönt az endorfin és nem kizárólag azért, mert bemond a runkeeper valami eredményt, hanem magáért az érzésért, hoyg futok. Hogy tudok futni. Hogy én,  a lusta, élveteg nő, aki legszívesebben napágyban heverészne és olvasgatna, tudok futni. Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon.**

A futás pedig nem kizárólag futás, ahogy mondtam már sokszor. Még mindig ott tartok, hogy döbbenten állok a tény előtt, hogy valami olyat művelek, amire ráztam a fejem egész életemben. Még mindig ott tartok, hogy azon töprengek, hány és hány olyan tevékenység, feladat, lehetőség volt és van, amire azért mondtam nem-et, mert túl kicsinek (másképpen: túl nagynak), túl bénának, túl butának, túl kövérnek éreztem / érzem magam. Amikor azt mondom, hogy egy egészen új dimenzió nyílik meg előttem (melynek kapuját nemcsak hogy én magam tartottam zárva, de jó erős lakatot is tettem rá, nehogy magától véletlenül is kinyíljon), akkor azt nem coelho-s álbölcsességként értem, hanem bátorításként magam és mások számára is. 

És hogy ne forduljak giccstengerbe, idebiggyesztettem a végére, hogy holnap reggel ugyanolyan nehéz lesz felkelnem, ugyanolyan mereven ébredek és ugyanúgy arra fogok első pillanatban gondolni, hogy a frászt kelek én fel, majd felkelés után ugyanúgy arra fogok gondolni, hogy nem vagyok normális. 

És ugyanúgy el fogok menni futni."

*értsétek jól, nekem a futás, másnak más

** Juhász Gyula

-

* nem csak azért

mondjam még?

És az a különös dolog is történt, hogy itthon maradt a bekészített könyvkupac, a cukkini, meg a bazsalikom elvitte a rendelkezésre áll helyet*. Sosem fordult még elő velem ilyesmi.

Annyira szenvedtem, hogy századszor is megnéztem a könyvespolcot, voltak Ábelek (én nem kedvelem, szégyellem, de ez van), és volt differenciálszámítás, meg Fizikai alaptörvények érthetően (ezt sem kedvelem, de ezt már szégyellni sincs kedvem), végül egy száz évesnek tűnő Kertészeti szakkönyvet olvasgattam, nagyon izgalmas volt, mert írtak benne az articsóka termesztéséről. Hogy hazánkban is lehet. Emellett egy életre megjegyeztem, hogy ribizlibor készítésekor el ne felejtkezzünk a cefresapkáról.

Végül vettem egy könyvet, krimi, állítólag pszichokrimi, de rajtam nemhogy borzongás nem futott végig, hanem a teraszon ülve unottan lapozgattam és vártam, hogy majd most, majd most, most már mindjárt jönni fog és mindjárt sikítok, miközben jól összepisilem magam a szomszédok örömére, de nem. Ráadásul olyan béna a fordítás (jó, nem ismerem az eredetit), hogy forr a vérem (lehet, hoyg ez  a pszichokrimi rész?), olyanokat ír, hogy X fiókjában Y több tucat rózsát talált. Gondoltam, biztosan lepréselte őket, de kiderült, hogy Y szép sorba kipróbálta őket. Merthogy rúzsok.

Meg olyanokat ír, hogy a levelet rendszeresen a kabátjába gyömte. 

Nem is tudom, a cefresapka ehhez képest részben horror, részben anyanyelvi gyöngyszem.

* úgy értem, a fejemben

mesélek, jó?

Tihanyban még a bazsalikom is veszett burjánzásnak indul. Esetleg az tett neki jót, hogy a lábam mellett utazhatott le is, fel is.

Tihanyban nem jó az ellátás, mármint élelmiszerből, persze, levendula rogyásig (nagyon helyes), méz, lekvár, szörp, bor és pálinka, hímzett terítők és ruhák, 100 éve ugyanazon bögrék, kancsók és társaik, de ha paradicsomot szeretnél hétköznap (mert szombaton azért ott az imádott piac*) vagy sajtot, esetleg szalámit, akkor menj át Füredre, mert az az egy kis ABC, ami van, nemcsak küllemében őrizte meg a szocialista időket, de az eladók és a beszerzésért felelős munkatárs hozzáállásban is. Kapható viszont nagyon finom kifli. Egészen reggel 8 - ig.

És Tihanyban  sok a szúnyog, na jó, mi a Nagy - Kopaszon vagyunk, védett övezet, de akkor is, nem akarok este 7-kor szúnyogot érezni a kis testemen. És a Zsömi harapja őket, nekünk ilyen cuki biológiai fegyverünk van.

És két olyan szomszédunk van, hogy csuda. Az egyik szomszédban sokan vannak, de csak alkalmanként, ill. felváltva, nekem több év alatt sem sikerült felderíteni a kapcsolati hálót és az egyik férfi (jó karban lévő 60-asnak saccolt) meztelenül szokott tornázni a kertben, egy szál semmiben, de azt legalább akkurátusan.

A másikban, a közvetlenben meg van úszómedence és bár semmi bajunk sincs egymással (a medencének és nekem - na jó, nem így értettem), a viszony mégsem kebelbaráti, ami onnan datálódik, hogy a Legnagyobbunk, amikor még csak olyan 11 lehetett és sok gyerek volt nálunk, teniszedzést tartott a többieknek, a fáról lehullott félig rothadt almákat kellett tollasütővel a kerítésen átívelve a medencébe érkeztetni. Nehéz feladat volt, nagyon sokat gyakoroltak a gyerekek, így a mi kertünkben nem maradt romlott alma. Ellenben a másik oldalon. És a medencében! ah.

És Tihanyban kabócazenekar van, szerintem a mi kertünk végében van a próbaterem.

Meg olyan is van, hogy egy férfi úszónadrágban, szandiban és zokniban rohangálva keres működőképes WC-t (nem talál), pár perc múlva egy bokorból kerül elő, kisimult arccal. Egy másik férfi másik kora reggel egy szál vékonyka alsónadrágban tőlem 3 méterre zuhanyzik a szabad strand parkolójában, nem zavarja, hogy így akár mezítelen testtel is tehetné. Kedvesen rám köszön.

Füreden meg olyan ám a Spar, hogy nemcsak azt írták az ajtóra, hogy önműködő (ne keresd a kilincset), hanem azt is, hogy gyors áthaladás ajánlott. Mindig megijedek, vajon elég gyors vagyok-e.

Idén elég sok az orosz turista, volt a német, majd a holland éra, most vannak az oroszok. Sokan jönnek Felvidékről is a Balatonra, ezt a Füreden schnellező* barátaink lakonikusan úgy fogalmazták meg, hogy szerintük ők már egész Csalóközt lerajzolták. De Füreden ott van a Bujtor-szobor is, mindenki imádja, csak a szegény képzőművészek fogják a fejüket.

Tihanyban elképzelhetetlenül jó.

* a piac nekünk szívügyünk, a kezdetektől fogva járunk oda és élvezzük. rengeteget jártunk Ausztriában termelői piacokra, valahogy ezt idézi fel bennünk, miközben az olasz piacok hangulatát is visszahozza, ismerősök találkoznak itt, békésen kávézgatunk, nézzük a többieket, trécselés, zsivaj (mi belefutottunk bajnaikba). hivatalosan termelői piac és eleinte valóban így volt, a környék gazdái, háziasszonyai árulták a kenyerüket, sajtjukat, lekvárjaikat, satöbbi. mára némiképp átalakult, nem tudom, hoyg ez jó vagy sem, valószínűleg a fejlődéstörténet hozadéka, hogy megjelentek professzionális árusok, értem ezalatt, hogy pl. a Kaldeneker lekvárosház kínálja a termékeit, de ilyenből van jó néhány, mivel azonban ő a legismertebb, ezért őt pécéztem ki. nekem a termelői piac nem azt jelenti, hogy Pestről idehozott lekvárt vásárolok, és nem baj, ha nem mindenki ért velem egyet. nem az ő kekszeit  vesszük meg a helyben elfogyasztott reggelihez, legyetek nyugodtak

** portrérajzoló

mondjuk, nyaralás

Hihetetlen gyorsan telnek a napok, mióta itthon a Legkisebb. Egy nagy halom intéznivaló, biztosítás, személyi igazolvány leadása, mittomén, mindenféle. Közben lejöttünk Tihanyba pár napra, a vodafone a maga 92 %-os lefedettségével igen jó, de nem a tihanyi hegyoldlaon. Gondolom, nekünk jutott a maradék 8 %.

Újabb tapasztalatra tettünk szert: nem a gyerekeink tehettek arról (sem), hogy az autó mindig fullig van pakolva. Úgy rémlik, ugyanennyi csomaggal (viszont 3 gyerekkel) Olaszországba mentünk. A laptop a lábam alatt, a cserép bazsalikom a lábam  mellett, de a végén még találtam 2 cukkinit is, amit nélkülözhetetlennek éreztem, ezeket már csak bedobtam a (kombi) csomagtartóba, éppen a kosár krumpli mellett landoltak. Feleslegesnek tűnhet a cipekedés, de azért amikor megláttam a tihanyi bio paradicsom árát, áldottam az okos eszem. Mindenesetre hosszú sor kígyózott az árus előtt.

Füred nem távolság, hivatalosan 3 km, tőlünk van vagy 5km is, de nem mindig megyünk át, nincs kedvünk. Én nem bírom a tömeget, márpedig a sétány- kikötő-butiksor háromszögben hömpölyögnek az emberek.

Tegnapelőtt átmentünk, egy kisebb vihar után voltunk, legalábbis azt hittük, utána kiderült, hogy pontosabb a két vihar között megjelölés. Hihetetlen szép fények voltak, emberek sehol, kellemes 25 fok, na, ezt bírtam.

A Balaton pedig, mit is mondhatnék. Csodás. A tavalyi kiszáradástól való félelem után idén csordultig van, nem is lehet közvetlenül  a part mellé telepedni, bemegy valaki a vízbe és kiönt. Az északi part mélyebb, de tavaly még itt is sétálni kellett a tó közepe felé, hogy igazából úszni lehessen, ennek vége, lelépek a lépcsőről és derékig vagyok a vízben. És simogat a víz.

Idén nem lesz nyaralás, azt hiszem, nehéz az élet, nem magyarázom, de ne panaszkodjak, ugye? Hosszú hétvégéket tervezünk, és hát és csak Tihanyba vágyom, sehova máshova mostanában.