éljen május elseje

Gondoltuk, hogy talán nem lenne rossz Tihanyba menni, meg azt is gondoltuk, hogy a szabadnapokon megtelnek a főváros környéki zöldek, de biztos azért, mert mi meg egész héten zöldben és (részben) embermentes környezetben vagyunk, mi ilyenkor  a városba megyünk.  Ez azért nem teljesen igaz, de tényleg átverekedjük magunkat a városon, hogy az egy hétre szükséges (és egészséges) ingerületünket letudhassuk. Hiába, ha itthon nem lehet veszekedni, keresni kell a lehetőségeket.

Az arborétumban meg az történt, hoyg engem iszonyúan kiröhögtek, ugyanis amikor Zé az én gépemmel fényképezett, átállított rajta valamit és a képernyő a teljes elfeketedés állapotában volt, én meg nyomkodtam az exponáló gombot és imigyen (mintegy véletlenül) nem kevés lábat kaptam le. És akkor azon vihogott a családom, hogy ha a kezembe adnak egy kalasnyikovot, úgy irtom ki az ellenséget, hogy észre sem veszem, csak azt hajtogatom, hoyg de én nem tudtam, hoyg már lövök is, én csak próbálkoztam.
Ez jut eszükbe rólam. Nálunk így képzelik az elő- anyák .napot, azt hiszem.

lehurrog

A Legnagyobb szerint az nagyon csúnya volt, amikor a könyvből receptet papírra kimásolás helyett javasoltam a telefonnal való fényképezést,  ne legyek már ennyire modern, van, aminek saját ritmusa van, nem kér a technikából.

Ha már, akkor radikálisan

Több, mint 40 év szürke, fekete és barna pólók és pulóverek után a férfi változásra adta a fejét.
Pink pólóval kezdte.

Helyreigazítás

A Tömörkény meg 50 éves lett és kiállítást szervezett a náluk végzett és alkotó művésszé lett diáktársak részvételével, így a háznál lévő férfi leugrott Szegedre a barátaival, aminek én nagyon örültem, de nem minden feleség volt így, s amikor G. erről panaszkodott mesélt Zoltánnak, akkor ő  képes volt azt mondani, hogy nálunk pont fordítva történt, állítólag azt mondtam, hogy elmész, jajdejó! Én azonban szeretném ezt pontosítani, ugyanis azt mondtam, hogy menj máááááár.

A lényeg a felszívódás biokémiája, mint tudjuk

Rendet tenni azért (is) érdemes, mert ilyen gyöngyszemekre bukkan az ember.

Nem mennék olyan messzire, hogy mivel tölthette a 12 éves gyermek édesanyja a napjait, ha gyermeke ilyen tematikájú lapot szerkesztett, bízzuk ezt olvasóink fantáziájára, csak a határtalan fantáziát, a precizitást, az elszántságot, és az alapos utánajárást emelném most ki.

Ha jól emlékszem, ezt csak úgy kaptam, de nem is alkalom a lényeg. Mert az a felszívódás biokémiája, mint látni fogjuk.

címlap

Fogyókúrás füzet, nem beszél félre,nem szépíti a dolgokat, őszinte

I love the body I'm in...

Hogy mégis mire számíthat az olvasó. Minden benne van, ami egy

 ilyen laphoz kell, minden.

Főszerkesztője is van ám, hogyne lenne.

      

 Egyedül szponzor nélkül nem megy.

 

  Bemutatjuk az Atkins - diétát. Gazdagon illusztrálva személyes tapasztalattal.

       

 

A lényeg a felszívódás biokémiája. Mondta a Norbi.

 

           

A kedvencem: mozgás és étrend.... a mozdulat kecsességét azóta sem sikerült elérnem.

 A farizom.... hát azzal meg csak a baj van.

Az egészség lélekben kezdődik.

És az ajánló:

Ezzel el is telt a délelőttöm, ezzel a gyöngyszemmel...

Talpon se

A Lucagyerek úgy vihogott* a tegnap esti kvízműsor alatt, amikor a legtöbb Forma 1-es győztest adó országra azt mondtam, hoyg Argentína, csak nem értettem a kötőjelet előtte,  és amiről 5 másodperc múlva kiderült, hogy Nagy-Britannia, de úgy vihogott, de úgy, hogy nagyon, mindenesetre én azt kértem, hogy a barátjának azt a részt mesélje el, hogy a Szvjatoszlav Richter-t csípőből tudtam, meg a hurikat is, a danaidákat is, meg a fehérvérsejteket is, meg a Hargitát is, meg egy csomó mindent, de persze nem ígérte meg.

Miközben ő meg  ki sem tudta mondani a Richter nevét, muhahaha.

*igaziból kiröhögött és csúnyán

Javulva

Az én állapotomon hihetetlen sokat javított az, hogy Hollandiából egy hétre hazaérkezett a Legkisebb Ugrifüles. 

Helyett

Hollandia helyett Németországban landolt a gép (200 km), 

Eindhoven helyett Düsseldorf (iszonyú  köd), 

korrekt információk helyett kapkodás (Bp: felszállt a gép, Eindhoven: dehogy, már el sem tudott indulni Pestről),

kapcsolattartás helyett idegeskedés (telefon nem működött, elérhetetlen gyerek),

csomagok helyett csak a kézipoggyász (elkeveredett), 

délután 2 helyett este 9, mire a családhoz vergődött szegény gyerek.

10 évet öregedett a szívünk, amíg nem tudtuk, hol van. Nem tudok még viccesen gondolni a tegnapi napra.

Azt hallottam

a rádióban, hoyg létezik érzékenyítő tréning, akkor most vegyük úgy, hogy a blogom ennek részét képezi,  legyen mindenki érzékeny az én dolgomra, amit nevezzük harmadik gyereknek. A websorozatból már nem lesz semmi, nem férünk be a keretbe, marad a saga, a főhős mindent megtesz az érdeklődés fenntartásáért, újabb költözésen vagyunk túl, szombati napra esett az eset, szombaton el, de ma már mondta, hogy pénteken vissza, kiszámoltuk, hat nap (volt) a világ. Én vigasztalásképpen mondtam a gyerek apjának, hogy nézd, nő a távolság, először három nap, most már hat, legközelebb tán még két hetet is kapunk, erre azt felelte, hoyg akkor az már nyaralásnak számít. És akkor ezen röhögtünk. Sokat.

Nem nagyon akarta

m részletezni, mert lassan még az egyéb kategóriából is kilógok, most mégis kikívánkozik belőlem, hogy nagyon megvisel engem ennek a sok gyereknek a felnövése, hogy ezt hoyg képzelik, meg mire fel, szóval, rendes, tankönyves empty-ness is van, egyebek mellett, mondjuk így. Érteni értem én, csak nem szeretem. És akkor, amikor a szomorúság már beborított  nagyjából a kisujjamtól a fejem búbjáig és ki sem látszottam belőle, mert rendben van, hogy a háromból kettő itt lesz a közelben, egyébként is beszélünk, telefonálunk, jönnek és megyünk, de a harmadik messzire megy, és hát ő a legkisebb, legbonyolultabb*, de ezt nem részletezem, szóval, a hosszú hetek, hónapok szomorúságát felerősítettük egy költöztetéssel, egy kegyetlen takarítással, nem szólva a  bankszámla kiüresítő programról, és hazafelé váratlanul kezdtem másképp látni a dolgokat, hogy végülis ketten vagyunk, nem is rossz, alakultak mindenféle tervek a fejemben, ilyenek és olyanok, melyekben én mindig friss, üde, elégedett nőként jelentem meg, aki élvezi az élet alakulását, boldog a férjével, utazgat(nak), végzi a munkáját, ha nem akar, nem főz, színházba jár(nak), meg wellness hétvégére, többet jut(nak) le a tihanyi házba, átrendezi az egész házat, s közben remek kapcsolatot tart(anak) fenn a gyerekekkel, szóval, már kezdtem résnyire nyitni az egyébként székkel és szekrénnyel eltorlaszolt ajtót, amikor ma kora reggel ez a bizonyos harmadik közölte, hogy akkor ő a vágyott szabadság harmadik napján hazaköltözik. Az ezzel járó bonyodalmakat a szülő, úgyismint mama, majd megoldja. 

Az én gyerekeim mindig tudják, hogyan kell a mama szomorúságát oldani. Most például már csak ideges vagyok.

*mert tudok disztingvált  és cizellált lenni

Érintettség

okán feltűntem egy készülő könyv egy (fél) sorában, de ez úgy történt, hogy az érintett nagyon mérges lett, mert nagyon jókat írtak róla (nem egy sorban, hanem sokban és megérdemelten), aztán felajánlottam, hogy elolvasom és majd én objektívan megítélem, hogy is van ez, de mikor azt láttam, hogy én is belekerültem valahogy, s nagyon jókat írtak rólam, akkor iszonyú mérges lettem, két mérges egy házban, az jó arány.

Amiko tegnap

késő este a saját DJ-m retro estet rendezett nekem és meglehetős hangerővel hallgattuk Révész Sándort és a Középső ránk szólt, hogy azonnal halkítsátok le, légyszi, akkor a DJ megszeppenve csukta az ajtót, csendesítette a zenét, mert hosszú évek kitartó munkájával, a reményt fel nem adva a mi gyerekeink jólnevelt, szófogadó szülőkké neveltek bennünket.

A piros,

az nekem tilos, az volt eddig, az lesz ezután is. Eddig csak azért, mert nem láttam sosem szép árnyalatot, de már tudom, hogy van cseresznyepiros, ami már-már bordó, de mégsem, és az nagyon döfi. Nem használok pirosat a varráshoz, ki akar egy tűzoltóautóval mászkálni, messziről rikít, de aztán mégis varrtam két táskát, meg is vették gyorsan, mert nemcsak döfi, de állítólag menő és trendi is .

Hát úgy gondoltam, rendben, akkor most pirosodunk, pirulunk, rendeltem piros (utólag látom: élénkpiros, égőpiros) textilt, meg is érkezett hozzám, nem is tudom, mi lesz vele. Mert ez olyan, hogy a családom szétröhögte magát, ZM szerint pontosan ilyen árnyalatú volt, amikor kisgyerekként a május elsejei felvonuláson krepp papírból csíkokat kellett lobogtatnia és eleredt az eső és a szép piros krepp papír szép piros csíkokat engedett magából, de ő csak tartotta fel azt a nyomorult izét, végig is folyt a szép fehér ingen a piros lé.

A Középső, az meg azt mondta, hogy úgy képzeli, ilyen színűek lehettek a puffok az antiban, nyugodtan reklámozzam, hogy 70-es évekbeli puffok utángyártását vállalom.

Ilyen az, amikor az én színlátásom a család fejlett kritikai érzékével keveredik, mindig lehet vidámságra számítani. Ha már táskára nem.

Az év egyetlen

hivatalos levelét ma írta meg ZM, nem lehet ráfogni, hogy gyakran tenné, de akkor rendesen. Felmondta a kábeltévé szolgáltatást, nem is ez a lényeg, hanem az a jól megfogalmazott indoklás, melyre ugyan mi nem, de a másik fél igényt tart, ennek alapján az én uram kifejtette véleményét nagyjából a mostani médiatörvénnyel, egyes intézkedésekkel kapcsolatban is, vagyis, hogy az eltelt évek (s főleg hónapok) során az informálódási és szórakozási szokásaink megváltoztak, a csatornák és műsorok többsége nem köt le minket, nem érdekelnek bennünket, magyarul nem nézünk tv-t.

Egyébként pedig esetleges túlfizetésünket a fentebb megadott címre szíveskedjenek küldeni, by the way.

Remek pszichológiai érzékkel

előbb mutatok néhány golyóbist, nem, nem az újság megjelenése után érkezett a megrendelés, sokkal inkább előtte, úgy is mondhatom, hogy sokkal előtte, de mostanra lett kész, s egy kicsit most nem akarok hasonlót készíteni, másmilyen pedig készül. Ez a jó hír.

 

A rossz pedig az, hogy a Legkisebbnek a ruhákkal, s tankönyvekkel zsúfolásig megtömött sporttáskáját úgy lopták ki a Mammut csomagmegőrzőjéből, hogy írmagja sem maradt. Se táskának, se ruhának, se tankönyvnek, semminek. Így arra a kérdésre, hogy mit vegyünk neki (de bárkinek) karácsonyra,  mutathatok a jelenleg egy szál pendelyben lévő gyerekünkre, esetleg egy bankszámlaszámmal a nyakában körbeküldhetem fent nevezett helyen, ha már felelősséget semmire nem vállalnak, arra sem, hogy a csomagmegőrző csak látszólag működik tökéletesen, a biztonsági őr elmondása alapján a mi sztorink napi háromszor garantálható, mert ... mindegy is.

BM

Még nem tudni,

hogy ZM-t a bekapott kullancs vagy az ellene használt antibiotikum teríti le, majd kiderül, melyik az erősebb, egyelőre a három szereplős történetben az ember a leggyengébb láncszem.

Gomboskodás /Buttons

 

A varrásnál egyre jobban tudom, hogy mit szeretnék, s néha képes is vagyok megvalósítani azt, amit kigondolok, sőt, még az is előfordul, hogy elkészítés után is tetszik. A fényképezés azonban más, ott a legtöbbször nem érzem/nem látom, hogy jó, de legalábbis elfogadható az eredmény, sőt, a  képernyőn látható fotó nem egyezik meg a számítógépben láthatóval, igaz, gyakran utóbbi jobb. Nagy bizonytalanságban vagyok, mert a fejemben él az a kép, amit szeretnék, csak valahogy beszorul a fejembe, s nem jön ki onnan, csak ritkán.

A neszesszerekről pl. szerettem volna egy képet, amelyen minden éles, minden szín élethű, olyan megkívánós képet, most azonban csak a képzeletre hagyatkozhat mindenki.

Amikor a Középsőnek mutattam a neszesszereket, egyszerre kezdtünk beszélni, én mondtam, hogy a barna  a kedvencem, ő mondta, hogy a barna milyen öreges. Nálunk gondolat-, és véleményszabadság van.

 

Shopping

Elmondom én, hogy zajlik nálunk egy csajos nap. Az esetek többségében van egy cél, mondjuk, kabátvásárlás, ez olyan laza, csatangolós napnak néz ki, nők sétálgatnak, csacsognak, fél kézzel fognak meg ruhadarabokat, néha kabátokat is, de a kitűzött cél(darab) ilyenkor eltűnik az üzletekből, ellenben látunk fantasztikus pulóvereket, remek nadrágokat és még annál is jobb cipőket, s nem mintha ezek halomban állnának otthon, de sorrendünk is van, pláne, céldarabunk, de legfőképp pénzügyi korlátaink.

A program mellé teszünk körítést is, ha már úgyis arra járunk, ugorjunk be, keressük meg, kukkantsunk be, csajos napunk van, belefér minden, nem sietünk, ráérősen, van mintánk mindenféle filmből, hogyan is kell. Mindig kávézóban kezdünk, ott még úgy érezzük, ez egy jó nap lesz, csak kényelmesen, ráérősen, ez a legfontosabb, s ilyenkor érezzük azt is, hogy ránk férne egy mozi is, laza, könnyed film, amit pasikkal úgysem lehet, beszerezzük a Pesti Estet is, majd valamikor délután, papírtáskáktól roskadozva beülünk, így tervezzük.

Én úgy gondolom, valahol a harmadik üzlet, sokadik kabát tájékán kezd fordulatot venni a nap, ott kezdi mondani a Gyerek, hogy ő már többet fel nem próbál, rá sem bír nézni, elege van, ronda mind, nem meleg egyik sem, milyen a szabása, a színe, ő pedig egy méretettáblázaton kívülre pottyant ufó, akinek túl hosszú a karja, túl széles a válla, rövid a dereka, egyébként pedig az egyetlen a  Föld nevű bolygón, akire nem szabnak kabátot. Itt kezd feszültté válni a hangulat, ezért rövid látogatásra megyünk a SugarShop-ba, mert csak bizonyos mennyiségű finomság után vagyunk képesek a harcot folytatni, egyébként is a vásárlás alapját képező föníciai mételyt rendelkezésre bocsátó (egyébként otthon hagyott maradt) személyt jutalmaznunk kell.

Azt nem tudom, hogy az üzletben mosolygó Gyermek az utcára érve mitől válik morcossá, mindenesetre kezdi mondogatni, hogy neki iszonyú sok a dolga, nem nagyon van kedve eljönni arra a helyre, ahol nekem szerezhetnénk be a szükséges dolgokat, egyébként pedig elég lassú vagyok, le fogjuk késni a kinézett buszt, ez utóbbiról én nem is tudtam, mármint, hogy van kinézett busz, de ha megemlíteném, hogy mozit is terveztünk, az csak olaj a tűzre, nem is mondok semmit, próbálom kapkodni a lábaimat. Ettől baromira kimelegedem, kigombolom a kabátomat (könnyű nekem, nekem már van), ami elkezd lobogni utánam, a sál bármennyire is vékony és időjáráshoz tervezett, most veszettül melegíti a nyakam, ettől kezdek begerjedni,  de rejtegetem, mert közben loholunk egy üzletbe, ahol a Gyermek  kiadja az ukászt, mennyi időm is van, ha nem akarjuk lekésni a buszt. Márpedig nem akarjuk.

Én gyorsan válogatok, hogy mire a szomszéd üzletből ideér, készen legyek, sürgetem az eladónőt, de elhárítva a nem kellemetes tekintetét, elmondom, hogy jön mindjárt egy türelmetlen 19-es, ez mindig bejön, a tekintet cinkossá válik, pörög a kéz. Mikor odaér (a Gyermek), még nem fizetek, ez súlyos hiba, nem szól ő, csak néz, általában engem, néha az óráját, közben éles kritikát fogalmaz meg a vásárolt textilekről, a legjobb ítélet is egy vállrándítás, de én már tudom, hogy ez nem számít, otthon majd másképpen látja, otthon majd sorolja, hogy melyikből mit varrjak neki.

Lefutjuk még a 100 méteres akadályfutás körúti változatát, hogy a villamost elkapva a buszmegállóban várjunk 20 percet, amikor is látom, hogy simulnak (végre) a vonásai, a textilek már egész jók, s bár a buszon még megjegyzi, hogy nem fér el tőlem, de akkor már elég hangosan röhögünk ezen ahhoz, hogy hazaérve a Férj kérdésére széles mosollyal közöljük, hogy kabát, na, az nincs.

(ennek több gyermekes változatát most inkább nem)

 

Különös, különleges

Nem szeretném nem különlegesnek venni, hogy a férjem keretbe foglalja a napjaimat, reggel mindig ágyba hozza az első kávét, késő éjjel pedig, amikor azt kérem, rakjon be nekem valami zenét, akkor mindig eltalálja a hangulatomnak megfelelőt, úgy is, hogy én nem tudom besorolni a hangulatom, így az elmúlt estéken volt nálunk Susanne Vega, Talking Heads és Vivaldi is.
Nem szeretném nem különlegesnek venni, hogy a férjem különleges.

Emese

Ha arról mesél a Legkisebb, hogy a koleszban egyik reggel Emese ébresztette fel, akkor nem az a jó reakció, hogy ki az az Emese, mert nekem azonnal tudnom kell, hogy Emese az igazgatónő, még csak nem is a kollégiumé, hanem az iskoláé, s meglepődni sem azon kell, hogy az én gyerekem Emesének hívja őt, vagy miért alszik az enyém hétköznap reggel 8-kor, hanem azon, hogy mit keresett Emese a gyerekem szobájában, de legfőképp, hogy alvó gyereket miért kelt fel.
Szülőként is van még mit tanulnom, láttam a reakcióból.