1752. bejegyzlés, melyben hátradőlök

Nagyon meg vagyok elégedve ezzel a felső fotóval, ez az igazság, nagyon, persze, nem látszik, hogy mik is ezek a kötött dolgok, de ez engem nem zavar, mindig is szerettem volna egy ilyen képet, hogy fehér, rendes fehér és akkor van rajta valami nagyon színes egymásra pakolva, hét tessék.

Akkor most a vágyakozós listámról egyet kihúzok, a maradék 625-tel meg csak valahogy megbirkózom.

Egyébként pedig, ha valakinek nem a fehéren-színes a vágya, annak mondom, hogy ezek Moebius-ok, ezekkel kapcsoltam ki magam az elmúlt hetekben. Mert nekem még ehhez a háromhoz is hetek kellettek.

Blokkolva

Azért blokkolás után mindig örülök, hogy erőt vettem magamon.

A záródást

 tessen figyelni, a záródást!
Nem tagadhatom, hogy futom a magam köreit, s bizony, hogy csapdákba is beleesek, amelyeket később már  (jó esetben) kikerülnék, de most még elkerülhetetlen a beleesés, így vagyok a bőrrel is, de nem baj, majd rájövök a csínjára annak is. Ezzel a táskával is hasonlóképpen vagyok, másfajta záródást szerettem volna, nem mágneszárat, nem cipzárt, egyiket sem tartottam megfelelőnek, de akkor mégis mit? És legfőképpen: hogyan?

Általában kifelejtek valamit az első próbálkozásnál, hogy duplán kell összevarrni, hogy nem fogom tudni kifordítani, hogy hogyan találom el a táska közepét, hogy mikor is célszerű belevarrni, meg ilyeneket. Most azonban nagyon tudatosan megterveztem, háromszor gondoltam át, jó lesz-e úgy, ahogy én gondolom, lehet, hoyg ez a titok, hogy nekem háromszor át kell gondolnom mindent, nem megy ösztönösen, mit tegyek. Gyakran még a három sem elég.

Szeretem ezeket a színeket, szeretem, hogy bár a vállpánt így macerásabb volt, mégis ez illik a táskához, szeretem a záródást, szeretem, igen.
Nektek tetszik-e?

 

Már elérhető itt és itt. ( a tegnapi két táska már nem)

Az ominózus

patentet holnap megnézi ZM, az azért kell, mert megint járt az agyam és szeretnék valamit, de ahhoz patent kell, beütős patent, mit tegyek. Nagyon megmérgesedtem magamra, de nem baj, a nap lement, a haragom meg elment, a patent viszont itt lesz holnap is, de akkor már ZM is lesz. Nem szabad engem egyedül hagyni egy ekkora műszaki problémával.

Egyébként végeztem egy megrendeléssel is, nagy mérgemben befejeztem a hetek óta álló projektet, ill. mindjárt befejezem, munkába fojtsd bánatod, de közben mutatom ezt a táskát is, ez talán még nem volt. Mert a cipzárokkal már elég jól elbánok.

Ebből több nem

lesz, mármint ilyen kék-barna és indonéz és pöttyös, nem lesz több, úgy néz ki.  Úgy elfogyott, mint a tél, megszűnt létezni, napról napra kevesebb volt belőle. Csak ezt jobban sajnálom.

Itt és itt elérhető.

Egyszer,

de csak egyetlenegyszer, már varrtam ezt a típusú táskát, ezen is javítottam most egy kicsit. Olybá tűnik,  a javított kiadások korát élem, azt azonban csak reméli tudom, hogy valóban jobb megoldások, kivitelezések születnek. Éjjel fél egykor öltöttem az utolsót, majd úgy helyeztem el, hogy reggel az első pillantásom rá essen. Áh, nem a férjre, a táskára, persze.

 

Aktuális kedvencem. :o)

Amikor eljut

a tudatomig, s beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem ... akkor beleburkolózom, mert az a legjobb, ha egyszerre döbbenünk rá a hiányra, s a hiány orvoslásának lehetőségére.

 

Szeretem a Shetland kendőt. Nem mértem sem hosszát, sem súlyát, semmit, a fontos, az hogy Bucitól kaptam a fonalat, ő festése, én csak megkötöttem. Egymásra találtunk, Buci is, én is, a fonal is, én is, rendben van a dolog.

Nem meglovagolva a feltámadt

szelet, de örülve neki, meg azért is, hogy a sok betű mellett legyen képes tartalom is, meg azért is, mert ez olyan egyértelmű és nem rébuszos téma (:D), ráadásul barna és még kék is, de főképpen azért, mert nem tudom, másképpen hogyan térjünk vissza a hétköznapokhoz, azért hát e táska.

A kötőtűkkel pedig

úgy vagyok, mint Siv Widerberger, azzal a különbséggel, hogy nem bélyeg, hanem kötőtű, hogy én magam rendeltem meg az egy kiló kötőtűt, mert az hasznos és praktikus, és azzal a különbséggel is, hogy továbbra is majd gyűjtöm őket, vagyis, ha megnézem, Siv és köztem nincs is más, csak különbség.

 

 

 

A kötőtűimet (az egy kilót) egy szép fadobozban tárolom, méretes darab, majd egyszer lefényképezem azt is, de most a hónapokkal ezelőtt varrt tartók vannak terítéken, kezdőknek és haladóknak.Van még egy harmadik változat is, de az nem praktikus, viszont rengeteg fér bele, nagypályásoknak való, most mégis leszorult a dobogóról képről.

Tapasztalatom szerint igazi formájukat akkor mutatják, ha éppen funkcionálnak, vagyis dugig vannak tűvel, ekkor már nem kecsesek, nem kedvesek, hanem vaskosak és tömöttek, ellenben hasznosak. Vagy nem jól gondolom?

Zöld

vagyok, nem tagadhatom, zöld a szívem, zöld a lelkem, s ha néha pillantásokat vetek is másra (mondjuk, lilára), az mind semmi ahhoz képest, ami engem a zöldhöz fűz. Az pedig, hogy a télvégét járjuk, mert én már ellentmondást nem tűrően igen, az csak erősíti az egyébként is erős vonzalmat. Így vagyunk hát.

 Szeretem a zöldet kékkel, mit tagadjam.

 

Szeretem a zöldet zölddel,  hagy ne mondjam.

A táskákról több kép, részlet, adat a szokásos helyeken, a Meskán és a web-shop-ban.

Nemzetközi / International

A barna egy sima barna textil, de a másik, a kék-barna, az nekem való, Polly goes to Paris, mi is lehetne más a fantázianeve. Zsuzsinak varrtam, aki éppen hazatért Londonból.
Aha, én meg Bajnán ülök.

The brown fabric is an average brown, nothing special but the other one the brown-blue is my favourite. It's called Polly goes to Paris what else? I have sewed this bag to Sue who returned from her trip in London.
And me? I am sitting in my village, of course.