Állás, munka/ 2.

Mivel is foglalkozom? Többen kérdezték, régóta halogattam a válaszadást, nem mintha olyan helyen dolgoznék (FBI), ami titkos lenne, bár amilyen viszonyok uralkodnak odabent, akár még az is lehetne. Olyan vicces, mert most az információáramlást kell feltérképeznem, de minek, amit írok, úgysem fogadják meg...
Hivatalosan HR és kommunikációs munkatárs a pozícióm megnevezése, ez elég sok mindent jelent, rosszabb pillanataimban azt gondolom, hogy csicskás, jobbakban azt, hogy Jolly Joker. Ebből is látszik, hogy nem a körülményeink változnak, hanem mi magunk, a hozzáállásunk.

Feladatom a következő (azt mondom, amit idén végeztem):

- a motivációs rendszerünk felmérése
- elégedettségi kérdőív megalkotása, a beérkezett 170 kérdőív feldolgozása (brrrr...)
- belső kommunikáció, úgymint Hírlevél készítése, írása, szerkesztése, kiküldése
- a társaság honlapjának elkészítése, karbantartása, frissítése (a tartalom kialakítása miatt Brüsszelbe mentem, a program megtanulása céljából Stockholmba) -megtekinthető a következő címen: www.securitas.hu- aki ügyes, megtalálja az én fotómat is...
- a társaság írásos dokumentációjának egységesítése a svéd anyavállalat előírásainak megfelelően (ezzel még nem végeztem...)
- prezentáció a marketing, az arculat fontosságáról a középvezetőknek
- a hozzánk látogató svédeknek bemutattam a társaság oktatási rendszerét (prezentáció, angolul)
- a Konszerntől jött hölgynek bemutattam, mit dolgoztam a kommunikációnkon (prezentáció, angolul)
- Amszterdamnak a saját HR csoportomnak bemutattam a magyarországi társaság HR működését (prezentáció, angolul)
- a külföldi anyavállalattal való kapcsolattartás, 5-ször utaztam külföldre, mindig okosodtam piszokul :o)
- rendezvények szervezése, lebonyolítása, háziasszonykodás, beszéd (hajókirándulás 70 embernek, évvégi rendezvény 130-nak, sajtóreggeli)
- webkonferenciákon való részvétel (ez nagyon izgalmas, fel kell menni egy erre a célra létrehozott weboldalra, közben felhívni egy telefonszámot... és már össze is vagyok kötve 24 országgal, nem is értem, ezt hogyan csinálják, engem mindig elbűvöl, hogy működik)
- egy profi fotós munkájának koordinálása, aki képeket készített a társaság által végzett tevékenységről
- a forgatócsoport munkájának koordinálása, hasonló az előzőhöz

Más nagyobb dolog nem jut eszembe. Persze, vannak a hétköznapi dolgok, feladatok, de azok mindenkinél (talán) egyformák, max. a cég tevékenysége miatt lehet különbség. Biztos van még egyéb is, erre utal, hogy idén több mint 350 órát túlóráztam.

Az év első 4 hónapjában az 1500 főt foglalkoztató cég ügyvezető igazgatójának voltam a közvetlen asszisztense, ami egy sokkal hálásabb és legfőképp nyugalmas pozíció volt, miután ő elégedett volt velem, így senki nem nyúlt hozzám, csak neki tartoztam beszámolási kötelezettséggel. Azzal, hogy felkért erre a pozícióra (ami szerinte kiemelés, én meg néha azt mondom neki, hogy büntetés), elérhetővé váltam mások számára, lehet kritizálni, piszkálni, macerálni. Amihez a munkatársaim fele nagyszerűen ért. :o(
Olyan, mint amikor valaki befejezi az iskolai tanulmányait, s kikerül az életbe, akkor látja meg, milyen is az igazából.

Ezért van az, hogy időnként nagyon magam alatt vagyok, és komolyan foglalkoztat az álláskeresés, persze, nem ugorhatok csak úgy ki, de azért jöttem én már úgy haza, hogy ZM azt mondta, elég, másnap bemegyünk és felmondunk...

A munkám nagyon szeretem, ezt szeretném leszögezni, mielőtt valaki nem ezt olvasná ki a sorokból.
Kihagytam-e valamit?

Nos, milyen az aláírásom?Áh, nem magamtól, Cicvareknek hála!

Szombat reggel

Az éjjel tanultam (még mindig emberi erőforrás, de ma már váltok egy kis marketingre) és még olvasgattam a szakdolgozatomhoz már összegyűjtött anyagokból is, valamint megírtam a bevezetőmet. Az egyikhez. Ettől kezdve nem mondhatom azt, hogy még egy sort sem írtam.
Viszont így nézek ki.

Állás, munka / 1. fejezet

A következőt határoztam el: lehet blogot írni (sokkal összeszedettebb vagyok, mióta írok, kiírok), lehet blogokat olvasni, lehet böngészni (bár ebben nem járok élen), DE- de csak miután valamit már letettem az asztalra. Vagyis, ha már vasaltam, varrtam, vagy ami mostanában ezeknél sokkal életszerűbb: ha már megtanultam pár tételt. Mert sok idő megy el az olvasással, ami önmagában nagyon jó, mondhatnám, remek, hiszen így is fejlődök (kívül és belül) , másokat megismerek, ill. sok mindent tisztábban látok, ha már nyomtatásban van. Csak az idő...

Így most 2 részletben fogok írni a munkámról. A történet első fejezete szól arról, hogy hogyan is szereztem meg, a második része (ma este/holnap) pedig magáról a már szintén kért munkáról fog szólni.

Egy kicsit korábbról kezdem, mert hozzátartozik a történethez.
15 évet voltam itthon a 3 lánnyal és szerettem. Igaz, ehhez hozzátartozik, hogy nincsenek zenei képességeim, művészi talentummal sem rendelkezem és nem vagyok annyira (mondjuk, semennyire) ambíciózus sem, hogy azt képzeljem, hozzá tudok tenni valamit is egy társaság gördülékeny működéséhez (smooth running- ez az egyik kedvenc angol kifejezésem, de miért?, fogalmam sincs).

Mindennap főztem, kenyeret sütöttem, minden évben több mint 100 üveg lekvárt raktam el, az egész adventi időszakot végigsütöttem, takarítottam és vasaltam. Mint mindenki más.


Közben megismertem a foltvarrást, akkor már varrtam is. Eleinte magamnak, magunknak, aztán már Hartai Márta üzletébe, aki ismeri, tudja, milyen precíz volt, büszke vagyok, hogy befogadott.

Soha annyira tájékozott nem voltam, mint ezen időszak alatt. Mindent elolvastam, tudtam, mi történik a nagyvilágban, képben voltam irodalmilag, színházilag. Egy Pesten élő barátnőm mindig engem hívott fel, hová menjenek és milyen színdarabot nézzenek meg.:-)

A lányok közben felcseperedtek, én meg szereztem 2 középfokú nyelvvizsgát, egy angolt és egy németet. Németül sokat olvastam, aztán már itthon tanítottam is, valahogy híre ment, hogy elvállaltam valakit. Jöttek az emberek, annak ellenére, hogy nem vetettem be marketinget. Néha egész délután tanítottam, jól megszerveztem az életet. Sikerült másoknak záróvizsga, évvégi jegy, 1-2 nyelvvizsga is. Közben ápoltam lelkeket, volt, amikor én sütöttem gesztenyetortát egy olyan kisfiúnak, akinek az anyukája nem sütött.

Ezzel csak jelezni szerettem volna, nem éreztem magam soha sem betokosodottnak, sem elhanyagoltnak, remekül megvoltam a magam kis mikroklímájában.
Akkor miért váltottam? A pénz miatt, a bejelentett állás, s mindazon előnyök miatt, amelyek ezzel járnak. Magyarul muszáj volt.

És akkor elkezdtem állást keresni. Na, az remek volt. Mindenki vígasztalására mondom, hogy 270 állashirdetésre jelentkeztem. Iszonyú sok helyre behívtak interjúra, beszéltem angolul, majd 1 perc múlva németül (néha nemcsak az obligát kérdéseket tették fel), bekerültem a végső pályázók közé, majd még beljebb- és soha nem engem választottak. Volt, ahol visszadobták az önéletrajzomat azzal, hogy olyan ember nem kell nekik, aki minden hónapban 2 napot stabilan hiányzik, mert suliba megy. Volt, ahol nem indokoltak, sőt, ígéreteik ellenére, vissza sem hívtak telefonon, persze, így is nyilvánvaló volt a végeredmény. Volt, ahol visszahívtak, de már a beköszönésből hallottam, mi a helyzet. És volt, ahol maximálisan bíztattak, mondván, ilyen képességekkel, meg nyelvtudással... aztán mégsem engem akartak. Voltam cégeknél, fejvadászoknál, bevetettem kapcsolati tőkét, mindent. Annyi állásinterjúra mentem, hogy nemhogy nem hoztam a pénzt, hanem vittem, hiszen minden egyes alkalommal be kellett utaznom Pestre.

Mindez 2006-ban történt. Már év végét írtunk, én pedig szilárdan (bár ez nem igaz, csökkenő szilárdsággal) hittem, hogy abban az évben nekem lesz munkám, mert akkor is hasonló Igével éltem az évet. Eljött a karácsony, na, gondoltam, itt valami baki lesz, hát hol van az én állásom, Uram? A két ünnep között felhívtak egy cégtől, be tudnék-e menni rögtön januárban... Bementem, lett még egy kör, meg minden, ami szokott lenni, aztán felhívtak, hogy ők biza engem akarnak, sulistól, meg bérletfizetéstől, szőröstül, bőröstül. És még jó is lehet az andragógia szak, mert saját oktatási csoportjuk van.

Nos, így történt. Ez a rész a bekerülést mutatja be, de a bentlétem is egy szép történet, megírom azt is. Ami viszont fontos: nem könnyű ma munkát találni, rengetegen jelentkeznek, látom most már ennek a belső oldalát is. Előfordul, hogy egy asszisztensi pozícióra 100 fölötti számban jelentkeznek, fiatalok és még okosak is. Vagyis erős a konkurrencia, nagyon résen kell lenni, meggyőzni a másik oldalon lévőket, hogy mi vagyunk a legalkalmasabbak, ezt jól tálalni egy külön tudomány, én nem értek az önmenedzseléshez, bár kívülről ez talán nem így tűnik.

Még valami kell, ami azonban egy szűk rétegnek szól: hit. De ezt nem magyarázom tovább, az írásaimból (remélem) érezhető a szellemi hovatartozásom. És ne gondolja senki, hogy a hit élő sziklája vagyok, volt a munkakeresésem alatt minden: fájdalom, meg sírás, meg értetlenkedés, meg kétségbeesés (az sokszor)... meg kapaszkodás.

Violini írta, hogy "sikeresen visszatérni a munka világába" (külön köszönet a megszólításért.!) ... Milyen furcsa, hogy ezt nem én olvasom másról, hanem rólam írják... Mindenesetre a történethez hozzátartozik még a következő rész is, ugyanis, nem elég bekerülni, hanem bent is kell maradni, sőt, bizonyítani kell, előre kell lépni. És nem vagyok biztos benne, hogy ez egyszerűbb.

Kimerítő voltam? Most tanulok egy kicsit, aztán folyt.köv.

Útmutató

A kelenföldi gyülekezetben szokás, hogy újévkor mindenki kap egy személyre szóló Igét, mégpedig oly módon, hogy mindenki húz egyet a sok-sok megírt lapból. Én rendhagyó módon úgy jutottam hozzá, hogy egy számomra nagyon kedves emberke húzott nekem, s elküldte SMS-ben. Hiába, no, a keresztyén ember is 2009-ben él. Ez pedig a következő:

"De akik az Úrban bíznak, erejük megújul,
szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk;
futnak, nem lankadnak meg;
járnak, és nem fáradnak el. "
Ézsaiás 40,31

Ez most olyan volt, mint egy falat kenyér. Mert ebben az évben lesz szigorlat, Prága, vizsgák, 2 szakdolgozat, 2 államvizsga, Barcelona, Luca érettségije ballagással együtt (ez úgy államvizsga előtt), jön a HR-es csoportom Európa különböző országaiból... nyárig látok előre, egyelőre ennyi a biztos.
És lesznek a hétköznapok, amikor látszatra semmi érdekes nem történik, csak valamiért úgy érzi az ember, hogy minden nap az ereje végére ér.

Igyekszem mindig erre az ígéretre gondolni.

Új esztendő első napja

Amikor a faluba költöztünk, számos olyan dolgot műveltünk, ami nem volt helyénvaló- legalábbis az őslakosok értékrendje szerint. Olyan renitens viselkedési normákra gondolok, mint hogy mostam vasárnap is (ami mondjuk egy 3 gyerekes családnál nem kirívó eset), vagy éppen fejjel lefelé ástam a kertet. Át is jött az engem az ablakából néző (értsd: leső) néni és nevetve mutatta meg, hogyan is kell ezt csinálni. Tény és való, hatékonyabb és még logikusabb is volt az ő módszere, de ha nem szól bele, akkor is fel lett volna ásva a kert- szépen mondva.
Az évek során sokat változtunk, idomultunk egymáshoz (falu és Lovászék), igaz, a vasárnapi mosás, az most is ott lengedez a kertben, hirdetve ellenállásunkat vagy éppen szükségünket.

Mindez onnan jutott eszembe, hogy ma, 2009. január 1-jén megatakarítással kezdtem a délelőttöt (egyben az évet). És ezt biza hallhatta a falu is, mert nyitott ablaknál porszívóztam, mostam fel, közben meg szólt egy karácsonyi ajándékként kapott Vivaldi CD. Nem polgárpukkasztás, meg hasonlók, megint csak a családi életünk szokatlan rendje (vagy pont a rendetlensége) késztetett erre az aktivitásra, nem elfelejtve, hogy magam nem részesültem a hagyományosnak nevezhető szilveszteri bulizásból, így délelőtt már eléggé friss voltam mind testileg, mind lelkileg.

Ott kezdtem, hogy kidobáltam azokat a bársonynadrágokat, amelyekhez 4 éve nem nyúltam, akkor is valami zsigerekből előtörő (egyébként mélyen megbúvó) "Jó lesz ez még valamire" ösztön miatt raktam el, márpedig ösztön ellen nem lehet védekezni. Úgy emlékszem, arra gondoltam, hogy majd ezeket én felszabdalom és táska lesz belőle, belőlük. Talán 4 üres év után már beláthatom, hogy ezekből (sem) semmi nem lesz.
Aztán kidobtam néhány félkésznek sem minősíthető varráskezdeményt, már nem is emlékszem, mit is akartam varrni belőlük. Szerintem ez is megbocsátható.

NEM dobtam ki viszont egy kesze-kusza crazy-met, nem azért, mert annyira szép és főleg előrehaladott állapotban lenne, hogy már csak néhány estét kellene rászánni- hanem azért, mert bár nem látom reményét, hogy valamikor is elkészülök vele (és még akkor is tetszene), de eszembe jutott a kedvenc Vass István versem, ami alapján nekikezdtem ennek a hazafias quiltnek. És ha a racionalitás talapzata meginog, s helyére az emlékek, meg a versek, meg hasonló nem praktikus dolgok kerülnek, akkor ott a józanságnak, meg a szilárd elhatározásoknak végeszakad . Így ez maradt.

És maradtak azok a kockás anyagok is, amelyekből 2 éve készülök terítőt varrni. 2 év az mégsem 4, arról nem beszélve, hogy ezen esetben történtek lépések, pl. egy blokkot már meg is varrtam. Nézegettem, hogy akkor talán ezt kellene először befejezni (mit befejezni, elkezdeni végre!), de aztán rögtön lebeszéltem magam, rengeteg, ennél sokkal fontosabb dolog van, pl. ígértem valakinek egy táskát, és a tegnapi tolltartó varrásom sem egy fényes diadalmenet, kezdhetem előlről. Hogy miért? Nagyon helyre kis tolltartó lett, kék is, meg zöld is, arról nem beszélve, hogy rajta debütált a ZM-mel közösen összehozott címkém (amit fordítva varrtam bele, hahaha), jó a cippzárja, nekem esztétikailag is megfelel, mutatom.


Hogy akkor mi a baj? Csak annyi, hogy a ceruzák nem férnek bele. Ami, ugye, egy tolltartó esetében elengedhetetlenül fontos (lenne), normális esetben. Nos, ezzel térek el az átlagostól. Meg a január 1-jei takarítással.

Szilveszteri vegyes

Úgymint: sütés, főzés (annak hiánya), jókívánságok, gondolatok...

Kármentés folyt ma a konyhában, mivel a karácsonyi bejglik máktöltelékből maradt egy szép nagy adag. Kidobni kár lenne, idén én már ugyan nem sütök bejglit, a pozsonyi kifli hasonló okokból szintén tilalomlistán van, akkor mi legyen... Végül meggyes-mákos darázsfészekké avanzsálódott, egy adag már elkelt, a második még sül.



A malacról lemondott a családom, illetve (eléggé elítélhető módon) holnapra kérték, amit nem helyeslek elméletileg, gyakorlatilag azonban szabad a délutánom, ami ugye nagy kincs. :o)
Hát mit is kezdjek én ezzel a szabad délutánnal? Először is rendet teszek az asztalomnál, mert a fényképezőgép használati útmutatójától kezdve az andragógia tételeken át az el nem készült taft ruhakölteményemig minden van itt. Utána pedig megvarrom Lucának a kért tolltartót, amit (ezt azért tudom, mert rendszeresen figyelmeztet rá) egy éve ígérek neki...

Mint fentiekből kitűnik, idén itthon töltjük a Szilvesztert. Tavaly a Vígszínházban voltunk, idén azonban olyan darabot adnak, ami minket nem igazán, csak azért, hogy elmondhassuk, hogy idén is ott... minek?
Egyébként én soha nem érzem, hogy ez különleges nap lenne, bennem nem termelődött ki ez a kötelező jókedvet biztosító hormon (vagy akármi), az alkohol meg soha nem vonzott annyira, hogy én ezt a kettőt összekötve valahol jól bulizzak. És nem, nemcsak a 40-esekre esetlegesen jellemző békés otthon ücsörgés, vagy fásultság miatt mondom ezt, én fiatalkoromban sem voltam az a kimondottan szilveszterezős típus.

Viszont közzéteszem azt a gondolatot, amely az általam Christmas Party-nak, egyébként hivatalosan évzáró értekezletnek titulált rendezvényünkön a beszédem magvát alkotta.

Egy régi mondás szerint sok mindent elárul az, ahogyan a mögöttünk lévő időszakról beszélünk. Mit mondunk: "elmúlt" vagy "eltelt" egy év? Ha azt mondjuk "elmúlt", akkor abban beletörődés érezhető, mintha azt mondanánk, hogy olyan év áll mögöttünk, amelynek a történéseibe nem sok beleszólásunk lehetett, hagytuk, hagy menjenek a napok, egyik a másik után...
Ha azonban azt mondjuk, hogy "eltelt", akkor abban benne van az a pozitív értékelés, pozitív látásmód, hogy mi magunk töltöttük meg, telítettük ezt az időszakor- részesei voltunk az időnek, a történéseknek. A magánéletben természetesen mindenki maga ítélheti meg.... (innentől céges szintre emelkedett a megítélés szükségessége)

Szóval, hogyan is állunk mi ezzel az eltelt időszakkal? Hogyan emlékszünk vissza? Mindenre emlékszünk? Esetleg szelektál az emlékezetünk? Mivel járultunk hozzá az eseményekhez? Mi volt az, ami rajtunk múlott, hogy sikerül-e vagy éppen nem...
Nem célzok meg senkit, nem dobok meg senkit, nem kérdezek, nem gurítok, csak várok. Hátha valaki mesél. Mert ez a legjobb ebben az egész blogozásban, a mesélés, a megosztás.

Kívánom minden otthonülőnek, minden buliba készülőnek, mindenkinek, aki az év utolsó napját egyedül, barátokkal, vagy éppen családban tölti, hogy legyen szép 2009-es éve. Legyen olyan, amilyennek szeretné, legyen olyan, hogy 1 év múlva ilyenkor arról beszélhessen (nekünk is), hogy ELTELT egy újabb esztendő.

Így legyen.

Kedd

Belevágva a közepébe: azt azért eufemisztikusan szólva is disznóságnak tartom, hogy a 27.000 forintos bérletemért a Volánbusz alvállalkozója olyan buszt bocsát az utazóközönség részére, amin nem elég, hogy kevés ülőhely van, ami egyébként kényelmetlen, hanem mindezt megfejelendő: nincs benne fűtés. Amikor üzembe helyezték, akkor is (szinte elsőre) az tűnt fel, hogy alig vannak fűtéscsövek, márpedig ez biztos jele volt annak, hogy idén is kegyetlenül fogok fázni.
És amikor októberben már hidegek voltak (mert reggel 6-kor akkor is hideg van, ha napközben gyönyörűséges, napsütéses idő kerekedik), akkor jött ugyan valami langyos abból a kevés, üléseknél lévő izékből, de az már akkor is csak arra volt elég, hogy illúziót adjon, mert meleget, azt nem. Mindenesetre komoly harcok történtek ezen ülések elfoglalásáért, hiszen ha valaki sikerrel járt, az azt jelentette, hogy tudta pótolni az alvásbeli restanciáját, míg a többiek nem. Hidegben nem lehet aludni. :o(
Namármost hétfőn olyan hideg volt, hogy a buszon nemhogy nem tudtunk aludni, de a farkasokat csapkodtuk szét. (Az ablakok jégvirágosak voltak, le sem tudott olvadni róluk.) Eleinte még nevetgéltünk, hogy "Nézd, még a leheletem is meglátszik", de amikor már a fent említett lehelet is megfagyott a levegőben, akkor azért már voltak gyilkos gondolataim. Mert Kínából jött az új busz (honnan máshonnan), valószínűleg azon részéből, ahol szeretnek álldogálni utazás alatt az emberek, elég kicsik ahhoz, hogy bepréseljék magukat az ülésbe és a tetejébe még valami olyan helyről, ahol egy évszak, mondjuk, 20 fokos permanens tavasz uralkodik.
Aki ezt megvette (mert nyilván olcsó volt), azt én azzal büntetném, hogy egy napot (nem kell többet) utaztatnám oda-vissza.

Éppen ezért, amikor a bérszámfejtők behívattak magukhoz azzal, hogy ők még találtak egy nap szabadságot a Szilveszteren kívül is, mit csináljanak vele- hát nem tétováztam, azonnal kivettem, így ma itthon maradtam.

Na, legyen valami jó is: a pulóver, amit Zsófinak augusztusban, a Faaker See-nél kezdtem el kötni, december 26-ra elkészült. Legnagyobb igyekezetemmel sem lettem vele készen Szentestére, de Zsófi kapott egy szép kis zöld lapot, amire a következőt írtam:
"Ez egy pulóver. Közönséges ember persze ezt nem látja, de TE (ugye) tudod, hogy ez tényleg az..." És tudta bizony, jutalmul pedig 2 napra rá kézhez is vehette, akarom mondani, bele is bújhatott. 20 év kihagyás után, laza 4,5 hónap alatt elkészítettem.



Ez olyannyira tetszett a testvéreinek, hogy ma vehettem egy újabb adag fonalat (hogy ezek milyen piszok drágák, hol vesznek mások?...), s kezdhetem el a következőt.

Maga a folyamat végtelenül megnyugtat, hiszen amennyire feszült, meg koncentrálást igénylő időnként a munkám, olyannyira megnyugtató, pihentető tevékenység esténként egyik sort kötni a másik után. Ritmikus. És a külföldi utakra is elvittem magammal, esténként (ha éppen nem volt vacsora), de főleg a reptereken, valami csodás volt elővenni. És azért mindeközben nyújtottam egy kis bámulnivaló látványosságot is, hiszen a sok laptopozó fontos ember között ott ültem és mint egy nagyanyó, kötögettem. Milánóban, Brüsszelben, Amszterdamban. Persze, az oldalamon nekem is ott volt a laptop, de én csak kötöttem és kötöttem. Eleinte még úgy vettem elő, hogy jaj, nagyon gáz, de aztán már feloldódtak a gátlásaim. (Olyannyira, hogy Párizs felé, amikor féltem, mert fura hangokat adott ki a gép, ZM azt mondta, vegyem csak elő a kötésem, meglátom, milyen jót fog tenni- akkor elő is vettem.)


És ma megvettem a vonatjegyemet is. Prágába kell mennem januárban, a vonatút izgalmas lehet, ráadásul sosem utaztam külföldre vonattal (milyen lehet az Orient expressz), így megnéztem, milyen lehetőségek vannak. Nem hiszitek el, a normál ár is csak 20.000 forint, de van néhány igen kedvező elővételes jegy, amiből még ma jutott nekem is, így írd és mondd, 10.320 forintért megyek. Hihetetlen. És a vicc, hogy eközben a szálloda, ahol foglaltak helyet, 182 Euro/nap! (Mennyit lehet kötni egy 7 órás út alatt?)

Na, ilyen vegyes élményeim vannak manapság.