váratlan utazás

Azt, hogy hirtelen elutazunk, az itthon lévő kettő a saját vérmérséklete szerint fogadta, a Középső szerint hippik vagyunk, hoyg busszal utazunk, ez most már eposzi jelzővé dagadt, méghozzá úgy, hogy a barátai azt kérdezték tőle: na, megjöttek a hippi szüleid?. 

A Legnagyobb, mikor telefonon beszéltünk vele, hoyg megyünk, de nincs szállásunk, csapkodta a térdét, hogy kiráály, így kell ezt csinálni, majd lesz, no para, csak menjünk, majd három óra múlva   sírva hívott vissza minket, hogy ezt ne csináljuk, így nem lehet elindulni és már benőhetett volna a fejünk, nem vagyunk mi felelőtlenek?, és azonnal csináljunk valamit, mert ő nem bír elaludni az aggodalomtól.

kiöntötte

Na, megint nem lesz pektinem.  Megint kiöntötte. Sírok.
Fontolgatom a válást.

pain paillasse

Lánykori nevén: svájci gyökérkenyér.

Legalább 3 hónapja tervezem, hogy megsütöm, de az, hogy 12 órával korábban kell rágondolni, mint megenni,  komoly akadályba ütközött, úgyismint lustaság. Mire én ágyba kerültem, már elfelejtettem a bekeverést, s mire én ágyba kerültem, már nem akaródzott kimászni, majd holnap.

Este összekevertem,  van egy kis DNK jellege a cuccnak, reggelre ott volt a megkelt tészta. Tészta.... tudtam, hogy hígabbnak kell lenni, de azért amikor kiöntöttem a nokedlisűrűségű anyagot a gyúródeszkára és futott mindenfelé, nem győztem gátakat építeni, akkor azért felírtam a füzetembe, hoyg kevesebb víz is elég. Formázásról szó nem volt, én bizony adtam neki még lisztet, tehát 1 kilóról indultunk, de kapott még. 

Végül lett 4 kenyérke, kettőt simán hagytam, a másik kettőnél már eszembe jutott, hoyg aszalt paradicsomot akartam beletenni.

Nem mondom, egy kicsit laposabb lett, tán még szélesebb is, mint kellene, de azért amikor a Legnagyobb és Danifiú meglátta, nem eresztették. Finom, ropogós, pont jó.

A recept innen való!

szemelvények egy kutya életéből

Tegnap meg békésen dolgozgattam, amikor egyszer csak Zé felordít, hogy te jó ég, gyere csak, nézd, tiszta liszt a gyerekünk!

Egyik nap pedig almákat fényképezgettem (így játszom én) , éppen kattintottam, tessék, ez lett a képen. Almák helyett.

Csak a kezeimet füleimet figyeljétek.

releváns

A két kép között éles szeműek egy aprónak éppen nem nevezhető eltérést* fedezhetnek fel,  mi ezt simán mögöttes értéknek nevezzük.
Annyit segítek, hogy nem az ablak pucolódott meg.

Érzéssel töltsd meg a kesztyűt

Odafelé vittünk magunkkal mindenféle dolgot Virágnak, ebből tetemes részt foglalt el a lovaglófelszerelés, vitt már valaki lovaglócsizmát bőröndben? Csodás. Berakja az ember és néz, hogy a többi cucc hová is menjen. Nem baj, Virágnak szüksége volt rá, ment még mindenféle könyv is, ami terjedelemben nem vészes, súlyban annál inkább*. Nem baj, mondtuk, majd hazafelé...!, lötyögni fog a ruhánk benne.

Erre azért nem került sor, mert pl. vettem egy helyre kis cipőt a Waterlooplein-en (igen, igen, az ócskapiacon), amikor lehajoltam érte, még 10 euró volt, de mire a kezembe vettem, már csak 8.  Ilyen keményen alkudozom. Meg sem kell szólalnom. 

Na, a táska meg úgy került hozzám, hoyg a Legkisebb utolsó nap** (éppen az ócskapiac bejáratánál)  hozott egy pár táskát nekünk, küldte a testvéreinek, meg nekem és ott azonnal megnézegettük (türelmes nálunk mindenki) és nagyon jók voltak, mind nagyon jó volt, ennek szerepe van a történetben, ennek a minőségjelzőnek. 

Az történt ugyanis, hoyg kettéváltunk, mi Virággal mentünk ócskapiacozni (itt lőn a cipő), Zé pedig még elrohant egy újabb Rembrandt ecsetért (ez a mozzanat többször ismétlődött az 5 nap alatt), hogy majd a Central Station-nél találkozunk. Ő vitte a táskás táskát, hogy mi ne cipekedjünk. Mi hamarabb értünk oda és  vártunk.  Meg vártunk.

Zé befutott végre, de mire kiült volna az arcomra a megkönnyebbülés, ordította messziről, hogy elhagyta a táskákat, most visszarohan, hátha az üzletben történt az eset. Volt 15 perc zárásig, az üzlet meg valahol Amszterdamban. Elrohant a Central Station-ről úgy,  hoyg előtte villamossal érkezett oda, végigrohant pár utcán, befordult itt, majd ott és nemhogy odatalált, de még az üzlet is nyitva volt. Berohant, felkapta a táskát és kirohant, visszafutott hozzánk,  diadalittasan rázva a csomagot.

Ezalatt Virág meglehetősen vihogott, de én azért eléggé megroskadtam, mondván, minek néztük meg azokat a nyamvadt táskákat, legalább ne tudnám, milyenek. A Legkisebb rekonstruálta a történteket, szerinte az apja kapott ecsetet és ezen az örömön elmerengve egyszerűen elfelejtkezett a plusz csomagról. Ismeri szüleit. Pontosan így történt, Zé-nek kinyitották a Rembrandt akvarellecsetes fiókot és onnantól delete, elhomályosult szemek, elborult elme. De szerencsére volt ecset..!

Na, ezekkel a táskákkal tömtük meg hazafelé az egyik bőröndöt.

* azért az lényeges, hoyg nem repülővel mentünk, hat nappal az út előtt már nem nagyon volt rá lehetőség, szóval, busz. 20 óra. nem volt vészes, de havonta mégsem akarnám.

** amikor már nem nagyon találkoztunk volna, mert ő dolgozott, de mégis elkérte magát, hogy velünk lehessen

Befőzés XXXII. - almáspite lekvár

Ez pontosan az a  fajta befőzés, amire azt mondtam, én ezt soha. Olyat nem szeretnék befőzni, ami bármikor elérhető, minek? Foglalja az üveget, foglalja a spájzban a helyet, miközben egész télen ott az alma. Sosem értettem, minek árulnak almáspite tölteléket üvegben? 

Megmondom. Azért, mert rád rohadhat az alma, barátom.  (ilyen okos lettem a korral)

Mire hazaértünk, döbbenten tapasztaltuk, hoyg a három láda almánk, amit indulás előtt leszedtünk*, elindult a lejtőn lefelé, még éppen nem nagyon, de annyira azért igen, hogy fel kelljen dolgozni egy jelentős részét. Zé hámozta az almákat (meg lehet nézni, hoyg farigcsál egy balkezes ember a jobbkezes hámozóval),  aztán volt, amit lereszeltem és tasakban ment a fagyasztóba, de volt, amiből lekvár lett, almáspite íze van, nem véletlenül. Nagyon rendben van, azt kell mondjam. 

A kimaradt lekvár ment joghurtba, ment serényen.

*három helyre ment az alma, így szelektáltunk: egy a komposztra iziben, egy pektinnek és egy a ládákba. minden kupacot jóllakattunk, de még maradt is a fán.

összefoglalásképpen

 Na, nem mintha vége lenne a beszámolómnak, mert neeem, de azért mégiscsak mondom, hogy az utazás több oldalról nézve is igen-igen jó volt, a legfontosabb, hoyg mindennap együtt voltunk a Legkisebbel, akit hónapok óta nem láttunk és hónapokig nem fogunk, ez volt a prím, de jó volt azért is, mert pihentünk (mondjuk, elég aktívan, Zé szerint minden este mint vert sereg tértünk a  panzióba), mert kikapcsolódtunk, mert izgalmak értek minket, mert új helyeket fedeztünk fel, mert más volt, mert feltöltöttük a lemerült aksit, mert élmények értek minket, és azért, mert ahoyg Zé mondta: rengeteget nevettünk.

méghogy kétszer nem, ugyan

Gondolom, vannak, akik emlékeznek erre, az idei (legfrissebb) változat szerint Zé megy bablevest enni a megfelelő helyre, a tököm hócipőm tele van az apeh  random rendszerével, hogy minket mindig kidob. Meg a könyvelővel is, akinek egy tetemes összeget köszönhetünk.

fittségről szólva

Tegnap chat-elés közben rábukott a fejem a klaviatúrára és egyszerűen otthagytam a másik felet, eltámolyogtam az ágyig és elaludtam, majd mintha semmi sem történt volna, folytattam a beszélgetést (a két epizód között eltelt 20 perc), de ez semmi ahhoz képest, hogy aznap, mikor megérkeztünk Utrecht-be, 12 órát aludtunk egyhuzamban. Tizenkettőt.

hangulatember

Nem mondom, hogy kinevetnek, de azért szeretnek mosolyogni a családtagjaim, hoyg miket fényképezek, gondolom, az általánosan elvárt az, hogy épület, tér,  emberek, ha máshol vagy,  illene így. Én meg ebben nem hiszek, persze, könnyebb azt mondani és főleg, egyszerűbb, hoyg nem tudok tereket fényképezni, szoktam ezt is mondani, ezt mindenki érti, én meg hajlok a megértetés felé, de azért ha belenézek a fényképezőgép keresőjébe, nagyon ritkán találok ott tért. Könnyebben észreveszem a részleteket, elveszek bennük, nem tudok távlatokban gondolkodni, ez is de jól hangzik, lehet rajta nevetgélni másokkal, miközben az igazságtartalma meglehetős. A fényképed te magad vagy.

Így hát hangulatok vannak a gépemben és főleg, a struktúra nekem látens szerelem, a bringa evidens, a víz elkerülhetetlen, a városok pedig kínálják magukat, s néha merítettem is belőlük, ahogy kell.

Például nem felejtem azt a délutánt, amit a Waterloopein-en töltöttünk, üldögéltem a csatorna partján, miközben Zé elrohant Rembrandt ecsetért, Virág pedig még nem ért oda (közönséges délután, amikor nem történik semmi), ott ültem egyedül egy nagyvárosban, és semmi dolgom nem volt, semmi, csak néztem és szívtam magamba a körülöttem lévő áradatot.  És néha kattintgattam.