Na kérem

Most akkor úgy áll minden, hogy negyed 12 felé jár az idő, elmegyek aludni. Hajnalban kelek, majd gálába vágom magam, ami nemcsak azt jelenti, hogy az utóbbi napokban magamra húzott tréningnadrág-póló párosítást félredobom, s valami rendesbe gyömöszölöm magam, hanem jelenti a finom, visszafogott sminket és a mostanság mellőzött fésülködést is. A legszebb része a készülődésnek az lesz, amikor mindkét lábamat (amelyeket a lábfejemen feltört az uszoda után mezítláb felhúzott cipő) leragtapaszozom oly módon, hogy az ne látszódjon az egyébként szépséges és elegáns, de vadonatúj cipőmben. Nem vagyok meggyőződve, hogy ezt tényleg most kell bevetni, de egyrészről kell az esztétikum, másrészről meg szükség diktál, ugye, írtam, hogy Középső elhagyta az egyetlent, ami egyszerre teljesítette a szép és kényelmes követelményét.
Hát akkor most debütálás lesz minden szinten.

Mellesleg fent nevezett Középső (az érettségizős) éppen holnap rakja fel élete első kiállítása darabjait egy Kálvin téri kávézóban, szóval, szép napnak nézünk elébe, én nem fogok tudni sokat rágondolni, s nagyon ő sem rám. De majd a tudatalattink dolgozik. Az enyém duplán-triplán, mert lesz, amit onnan kell előásnom. :o)

Vegyük csak sorra / Closing-down scale

Ha már úszni mentünk, meg kellett látogatni a sokat emlegetett, sok blogban megjelent kiárusítást. Nincs is ezzel semmi baj, ZM érti ezt, csak ugye, ne tartson nagyon sokáig. Ő addig majd a kocsiban marad. Szerintem ez az a mondat, amelytől minden nő frászt kap, mert érzi a férj percről percre növekvő feszültségét, na, így vásároljunk okosan. Végigfutottam a polcokat, lekapdostam ezt-azt, amit első pillanatban nem értettem, hogy micsoda és mire való, azzal nem vacakoltam. Azt azért hallottam, amikor egy nő megkérdezte a türelmesen váró férjét, hogy meddig maradhat még, s erre az volt a válasz, hogy még van időnk, anyukám, nézelődjél csak... Öregem, micsoda pasi...

Fizettem, végeztem, távoztam, odamentem az autóhoz, kinyitottam és... ezzel a mozdulattal felébresztettem az alvó férjemet. Nem, az előző mondatban nem az a hangsúlyos, hogy szegény ember itt piheni ki magát, hanem az, hogy ha én ezt tudom, akkor még mi mindent... :o)

A zsákmányom így, egy kupacban nagyon józan és átgondolt választásnak tűnik.

A cérnáknak helye van, nem kérdés, hogy kell-e.


A tű sem kérdés, a varrásbontóhoz nem fűzök kommentárt. Nagyon ahhoz sem, hogy rögtön kettő kell.
Cipzárból meg sosem elég, ez is rendben van. Ez a méret különösen fontos.

Mondjuk, a nagyokat nem annyira értem, főleg ezeket a vastagfogúakat, jó nagy táskát kellene ahhoz varrnom, hogy ezek méretre megfeleljenek - de tegyük fel, hogy jól jöhet még.


A pici gombostűkben már nem vagyok biztos, persze, tudom, hogy mire való, csináltam én már annyi articsókát, hogy talán többet soha - ezért is tűnik érthetetlennek.


De a csúcs az ez:

Apró masnik. Nem emlékszem már arra, mi jutott eszembe, amikor a kosárba raktam, de arra igen, hogy amikor az eladó megkérdezte, hány darabot szeretnék venni, olyan határozottsággal mondtam, hogy hatvanat (60!), mint akinek már csak ezek a masnik hiányoznak a mű befejezéséhez.
De legalábbis van elképzelése. Ma reggel már azt meguntam, hogy ilyen helyre kis csigavonalba rakjam őket, így mondjuk az az idilli kép, hogy én ülök és türelmesen felvarrosgatom őket ... elég irreális.

Összegzésképpen: elgondolkodhatnék azon, hogy a "mindegy, mire jó, de megéri" típusú vásárlások hibájába esett nők kategóriája rám nem vonatkozik-e. Bár jobban tetszik az a megoldás, hogy ZM a hibás, miért nem szólt, hogy őt akkor most kiüti a 400 mg-os fejfájáscsillapító. :o)

Egyébként meg 2 km-t úsztam. Hm.

Yesterday, before our regular swimming we went to a shop with closing-down scale, I couldn't miss out the opportunity. The result: I bought a lot of things e.g. zips (my God, how many zips...), threads, needles, pins. But... I didn't have enough time to look around in the shop and buy only the useful things I need, so I think some of them are unnecessary. I can't imagine using the little green bows... what about I was thinking when I choosed them? :o))

A keresés eredménye

Mert az úgy van nálunk, hogy mindig mást találunk meg, mint amit egyébként keresünk. Ami kellene, azt soha. Középső szerint egy nagy fekete lyuk az egész házunk.

Most éppen egy esettanulmányt kerestem a gépen, amit én írtam (valamikor, valamiről), és a csoporttársaim állították, hogy "de pedig" és "bizony, hogy"- naná, hogy államvizsgához nélkülözhetetlen, be kell mutatni, meg ilyen apróságok.

Közben olyan képekre bukkantam, amelyeknek hamarosan aktualitása is lészen, ugyanis a tavalyi jól sikerült 1. Viseletek Napja után a mi kis falunk május 9-én, azaz most szombaton idén is megrendezi, értelemszerűen a másodikat...
A tavalyi alkalmon (ZM által) készített fotókra bukkantam, szerintem ennél jobb ajánló nem kell. :o) Csak mondom, hogy 40 km a fővárostól, hm.
Programhoz katt ide.

Az esettanulmányt nem találtam meg.

Festési előkészületek

Az elkövetkező 1 hónap sűrűségét tekintve már eddig is úgy gondoltam (de csak gondoltam, még nem tettem), hogy talán most szeretném igénybe venni a 25 évenként egyszer előforduló nem-főzés lehetőségét. Na, amikor elolvastam Ildikó levelét a festéshez szükséges cuccokról, akkor módosítottam: 2 hétig fagyit, tejfölt, joghurtot eszünk. Vizet iszunk, s desszertként befőttet eszünk. Ily módon két legyet ütünk egy csapásra. Nem főzök, és lesz elegendő dobozkám.
Na jó, mosogatni azért kell. Legalább a dobozokat. :o)
Ja, Ildikót a családom csókoltatja.

Én meg remélem, hogy érti a viccet. Szerintem igen. :o)

Szervezési ismeretek avagy a bezzeg-családok ellenpólusa

Bezzegéknél biztosan nem fordulhat elő, hogy ballagásra indulás előtt kilyukad az egyetlen harisnya.

Biztosan minden cipőt megtalálnak.
Biztosan nem ég meg az utolsó adag sajtos rúd.
Bezzeg-gyerekek tuti, hogy nem hisztiznek a frizura miatt (mert minden szál mindig tökéletesen áll).
A ruháik 2 nappal korábban már kivasalva várják, hogy felvegyék őket.
Nem este 10-kor mossák fel a konyhát, és Bezzeg- kutya nem mászkálja össze szuttyosan.
Bezzegéknél szóba sem kerül, hogy étterem vagy otthoni ünneplés lesz, hiszen az étterem előnyei felbecsülhetetlenek.
Bezzeg mama elfoglaltsága kimerül abban, hogy a fodrásznál cseverészik, körmeit lakkozza a kertben, nagyokat sóhajtozván, hogy mekkora meló is egy ballagás.
Ha mégis otthoni buli lesz, akkor persze minden Bezzeg-csemete odaadóan segít neki, nem kémia tanulásra hivatkoznak, meg X-man bemutatókra.
És nem esznek meg mindent még a buli előtt.
Biztos, hogy a kertben minden fűszál katonásan áll náluk.
Minden tányér, pohár, kés, villa az asztalra készítve.
Tuti, hogy a Ballagó nem az utolsó pillanatban dobálja szét a készülő kiállítása képeit-úgy nagyjából mindenhová.
Az elő sem fordulhat, hogy Ballagó az anyukája cipőjét elhagyja néhány nappal korábban, természetesen az iskola ünneplős fekete egyenszoknyájával egyetemben.
És náluk székeket sem kell kölcsönkérni a szomszédból, vagy ha igen, akkor nem a vendégek érkezésekor.
Nem borulnak fel a virágokkal teli vázák, de ha igen, akkor nem az ételekre esnek. Főképpen nem a gyümölcslevesbe.
Bezzeg-kutya biztos, hogy nem kuncsorog kajáért, hiszen jól lett (ő is) nevelve.

És akkor most csak annyit, hogy mi a történet ellenpólusát képezve nem Bezzegék vagyunk.
Viszont a kép közepén boldogan mosolygó, manó-hajú lányka a mienk. És ez nekünk elég. :o)

Napjaim

Minden, nem a szakdolgozattal töltött cselekvés felmagasztosul előttem, de legalábbis kívánatossá válik. Mert milyen jó is az a vasalás, a takarítás, a főzés meg egyenesen alkotás. Csak leülni ne kelljen, csak azt ne. Ez azért így nem teljesen igaz, mert 15 oldalt úgy írtam meg az egyikből, hogy észre sem vettem, míg rá nem raktam az oldalszámot is, illetve az is hozzátartozik a valósághoz, hogy minden mondatnál elmondtam, hogy nem vagyok normális, miért ebből, mikor jött ez a remeknek hitt ötlet, én marha, közben meg írtam, írtam és hopp, egyik reggelre 15 oldal lett. Ami még messze van a végtől (de még milyen messze!), viszont kecsegtet, hogy lesz ebből valami mégiscsak. És már nem is szuszogok (annyit) magam ellen. Igaz, az először elképzelhetetlen soknak tartott, minimális 35 oldalt kissé túllépem, magukra vessenek, olvasgassanak csak, ha már ilyen kihívásnak vetik elé a szegény párát, mármint engem.

Közben a jövő héten jönnek a külföldi kollégáim, akikkel lesz 2 izgalmas napom, majd az azt követő héten a szerb kollégák jönnek hozzánk, azokkal nem sok gondom lesz, azon túl, hogy szerb nyelvű, Budapestről szóló könyvet hajkurásztam 2 napig. Hát, nem egy világnyelv, egyezzünk meg abban, de végül találtam, igaz, olyan fotókkal, amelyek a 20 évvel ezelőtti városképet idézik fel, de egy csecsemőnek minden vicc alapon talán nem bánják majd. Én mindenesetre restellem őket.

És közben suliba is megyek. Ha nekem még egy vizsgát/szigorlatot beraknak államvizsga előtt, én panaszt nyújtok be, de jelzem, hogy nem díjazom a szokásos, havonként beadott 20-30 oldalas kisebb lélegzetvételű cuccok megírását sem.

Mindemellett itt a pályaválasztás ideje az éppen kamaszkorát élő Középső csemetének, akinek nem győzöm mondani, hogy ha már idáig elfelejtett kamaszodni, akkor azt 18 évesen már nem illik elkezdeni- egyelőre nem tudom meggyőzni. Szombaton nyelvvizsgája is lesz Miss Morcosnak.

Ma reggel pedig kellemetlen meglepetésként ért, hogy kicsiny falunkban a szibériai teleket idéző hófúvással találtam magam szembe, meg azzal a 15 cm-es hóval, ami valamikor éjjel 11 és reggel 5 között eshetett, s miután felszálltam a buszra és elaludtam, Pesten csak valami latyakos, sáros, esős, a város rondábbik arcát felvillantó időjárás fogadott. Mintha legalábbis a Transzszibériai vasúton utaztam volna, nem kevés távolságot téve meg, pedig csak 40 km volt.

A Meseboltban pedig nem kellett nagy önmegtartóztatást véghezvinnem, elég volt belenyúlnom a táskámba a pénztárcámért, ahol néhány szép, kövér csekk is lapult, egyből elment a kedvem minden extra vásárlástól, csak a legszükségesebbeket vettem meg.

Hát, így élek én. :o)

Szétválogatott életünk- vitaindító

Egy anya a hétvégén (és nyilván nemcsak akkor, de most erre koncentrálok) nemcsak anya, hanem... és akkor most jöjjön egy kis lista, mivel töltjük meg a hétvége 48 óráját:

- anya, méghozzá gondoskodó
- feleség, méghozzá szerető
- szakács, természetesen profi
- takarítónő, muszájból (és akkor külön nem részletezem, hogy vasalónő, meg mosónő...)
- pszichológus, elsőrangú
- tanárnő, olyan általános, értsen a matekhoz, de legyen képben Stendhalt illetően is
- barátnő, legalább ilyenkor
- diák, akire kötelezettségek várnak
- néha munkatárs is, ezt most kilőttem
- kertész (ezzel még várok)
- magánember (ebbe sorolom az egyéni vágyakat, úgymint olvasás, kötés, varrás, mindenkinek, ami tetszik)

Egyszer azt olvastam, hogy amikor állásinterjúnál kissé lekicsinylően megkérdezték a felvételiző nőt/anyát/asszonyt/, hogy akkor ő most 5 évig mit is csinált otthon, akkor azt válaszolta, hogy egy ház asszonya voltam. Tetszik, mert igazgasson el valaki egy családot úgy, hogy ne csak működjön, hanem jól működjön, utána nyilatkozzon ennek értékéről és nehézségéről.

Mindez azzal kapcsolatban jutott eszembe, hogy mostanában már annyi mindenkinél észrevettem, hogy szétválogatja az életét, persze, ez csak a blogírásra vonatkozik nyilván. Mégis bánt a dolog, mert amikor valakit olvasok, annak érdekel az egész élete, szőröstül-bőröstül, a gyerekei, a családja, a konyhája, a kertje, a varrása, a kötése, a sikerei, a bénázásai, szóval mindene.
Tudom, hogy csak egy kattintás és már bent is vagyok a "másik életben", nem nagy ügy, és azt is tudom, hogy ugyanaz nevel éppen gyereket, főz, varr, köt vagy éppen szenved, mint aki egy másik blogban palántázik, de... De mégis furcsa.

Én biztosan nem fogok másik blogot nyitni, s ebben nemcsak az akadályoz meg, hogy ezt az egyet is elég nekem kezelni, hanem az, hogy a fenti (hétvégi) különböző szereposztásaim ellenére én egy vagyok, így mindenestül. Van abban ráció, hogy valaki csak az alkotásaimra kíváncsi (na, nem, ebben nincs ráció), de azok meg ugye, én vagyok megint csak, szóval, oly mértékben fűződnek össze a szálak, hogy nem lehet, de nem is kell a gondjaimmal, örömeimmel átitatódott lényemet nagy nehézségek árán szétválogatnom. És azt is vállalom, hogy így viszont esetleg vesztek olvasókat, hiszen kit érdekel az én munkahelyi nehézségem vagy éppen a (nem)készülő szakdolgozatom (-aim). Egészen zárójelben jegyzem meg, hogy előbbiről kevesebbet fogok írni, de ezt sem azért, mert valakinek tetszik vagy sem, hanem mert így is védekezem a stressz ellen.

Kíváncsi lennék véleményekre, ellenvéleményekre, nem kell elfogadni, nem kell megérteni, de mégcsak töprengeni sem a felvetetteken- ha mégis, nyitott vagyok mindenre. :o)

Prága/ 1. rész

Hogy milyen Prága? Csodaszép. (A Károly-híd éppen felújítás alatt van, így nem sokat élvezhettem belőle, max. a róla való kilátást- egy sávban lehet rajta sétálni.) És igen, azt látom, amit az utazásom előtt mondtak, vagyis, hogy mintha lehagyná Budapestet, a mi szép Budapestünket. Mert tiszta. Mert rendezett. Meg sok minden egyéb miatt is valószínűleg, de nekem most ez tűnt fel, nem egy 10 napos turnéra fizettem be, így korlátozott számban állt-áll rendelkezésemre képanyaggal dúsított információanyag. Jaj, csak nem egy kommunikációs meeting- en vagyok?.....

Persze, szokásosan mindenki okos és ezt nem rosszindulatból mondom, tényleg így gondolom. Irigylem a holland csajt, mert úgy beszél angolul, mintha 2. anyanyelve lenne, jelzem, ez szinte így is van. Amikor ősszel Amszterdamban voltam, megkérdeztem az egyik pasast, hogy ott mindenki beszél angolul? Persze, nézett rám csodálkozva, muszáj, hiszen olyan kis nemzet vagyunk, hogy senki sem érti meg a nyelvünket. (Kivéve majd a mi gyerekünket, remélem. ) Nem akartam mondani, hogy ez nálunk nem is olyan természetes, pedig mi is (meglehetően) kis ország, kis nemzet vagyunk.

És irigylem az argentín fiút, akinek 28 évesen teljesen természetes, hogy utazik a világban, hogy éppen most Prágában van, s aki oly természetességgel beszél a30 ember előtt, mint mondjuk én, otthon, a családommal.

És irigylem a török lányt (nagyon szeretem), mert abszolúte ért ahhoz, amit csinál, minden megnyilvánulásából süt a szakértelem. Mindehhez közvetlen és kedves.

Persze, ez nem az a rosszindulatú irigység, hanem egyfajta meghajlás a tudásuk előtt, tisztelem őket. Szerencsére a workshop alatt olyan emberekkel kerültem egy csapatba, akik megértették, mit is akarok mondani, nem néztek lenézően, felfogták a lényeget, el nem múló hálával tartozom nekik. Nem is olyan egyszerű az a feladat, hogy akkor most az országok dugják össze a fejüket, mondják meg, hogy mi az év célcsoportja marketing szempontból, ezt indokolják, majd a különbözőségeket vessék össze, s hozzanak ki egy közös programot, nem elfelejtkezve az indoklásról, ill. az együttműködés lehetőségeiről.... Miközben olyan országokkal voltam egy csoportban (Franciao. és Németo.), ahol a cégünk piacvezető (mi harmadik helyen vagyunk Magyarországon), ahol kb. 10-szer annyi embert foglalkoztatnak, mint mi, s ahol a marketing (meg a HR) hosszú évek óta prioritást élvez, mert már tudják, mekkora a hatása az üzletre.

Na, ezekkel az országokkal legyen valami közös pont... :o))

A szálloda természetesen nagyon szép, van luxus, meg ami kell, sajnos, a légkondi elromlott az egész épületben, így egyesekről csorgott a víz, miközben én (a fázós) remekül éreztem magam, végre megfelelő hőmérséklet volt..

És nem, ezeket nem én fotóztam, mert ugyan nyomkodtam a gép gombját, de én ilyet sosem tudnék. Egyébként meg az átjátszó zsinórját otthon hagytam.

Felvételik

A szigorlat kapcsán több tanár újfent adjusztált, hogy márpedig egy egyetemet el kellene végeznem. Én meg úgy gondolom, hogy szeretnék egy olyan karácsonyt, ami nem a vizsgák miatti tanulás okozta stresszből állna, így hárítottam (újfent) azzal, hogy szükségem van egy év pihenőre, esetleg még többre. Aztán ők vetették fel azt, hogy jelentkezni kellene, majd rögtön egy évet halasztani...

Nem is ez az érdekes, hanem a családunk (értsd ezalatt elsősorban a gyerekeinket) pályaválasztása. A dolog apropója, hogy idén Luca került sorra, lassan jó lenne eldönteni, mégis mit jelöljünk be. És ez ugyanolyan határozatlansággal, tanácstalansággal párosulva jár, mint tavaly, ugyanebben az időben. Zsófi végül az ELTE-re ment, néderlandisztika szakra. Amikor a faluban megkérdezik, mégis hová jár a Legnagyobb és ezt így elmondom, akkor van erős csodálkozás, a legpozitívabb válasz az volt, amikor a kozmetikus azt kérdezte, hogy akkor ez valami humán, ugye? Vagyis nem nagyon tudják hová tenni, bólogatnak meg néznek, én meg magyarázom.

Ettől már csak a következő kérdés a jobb, ettől előre rosszul vagyok, miszerint mit tud ezzel majd kezdeni, ha elvégzi. Azonnali, előre megjósolható, kiszámítható reakció, hogy ideges leszek, majd elmondom, hogy fogalmam sincs, elmegy Hollandiába dolgozni vagy tanít hollandot, vagy fordít vagy mittudomisén. Ezek után nem kérdeznek többet, csak látom a szánalmat, na, ez is majd a munkanélküliek számát gyarapítja. (Megjegyzem, hogy 20 főt vettek fel az államilag támogatott szakra, Zsófinak muszáj volt szupernek lennie, egyáltalán minden gyerekünknek, mert mi a költségfizetős részt nem bírjuk vállalni. Olyan tanáraik vannak, mint Balázs Géza, Nádasdy Ádám... )

És akkor eljött a január vége, eljött a következő menet, Luca is sorra került, aki egyébként holnap lesz 18 éves. Na most ő egy külön eset, miután a papa tehetsége benne összpontosul, hosszan könyörögtünk neki, hogy menjen a kisképzőbe, de persze nem, ő nem akar.t A tehetség nem tűnik el, max. egy kicsit szunnyad egyet, kértük, hogy járjon különórára, de azt sem, arról nem beszélve, hogy igen széles az érdeklődési köre, így végül mégcsak nem is kommunikációs szakközépiskolába ment, hanem sima gimnáziumba, mondván, hogy ott majd kap olyan impulzusokat, ami talán ráállítja a maga útjára. Na, most a 4. év elején azt mondja, hogy azért egy kicsit bánja, hogy nem a kisképzőbe ment és talán mégis megpróbálja (az előbbi fokot kihagyva) az Iparművészetit. Ahová nem veszik fel, ezért nem is tudja, miért, hiszen esélytelen, de a fenébe. is... (Nem mondom meg, milyen gondolataink voltak, a gyermekbántalmazás csúnya dolog, különben is egy 18 évessel már mit kezdjen az ember.) De lehet, hogy mégsem jelentkezik.

Ami ennél is jobb, az a pályaválasztás alternatívája, ugyanis a dramaturgia érdekli. Amikor ezt hallottam, rögtön az jutott eszembe, hogy ezt hogyan fogom prezentálni a falubelieknek, megint néznek rám szánakozva, szegény Lovászék, ilyen gyerekeik vannak.

A dramaturgia nagyon jó, de hogy kis hazánkban hány dramaturgra van szükség , azt jelzi, hogy két évente indítanak ilyen szakot, azt is csak 2 helyen az országban. Ha nem Pest, akkor Luca ugyan el nem megy, mert ő hétközben haza akar ugrani, ez egy kicsit mondjuk komplikálja a dolgot.

Na most nekem a következő gondolataim vannak: hát nem igaz, hogy nincs egy olyan gyerekünk, aki mondjuk olyan szakot választana, ami által biztosítottá válna majdani idős szüleik támogatása. Mondjuk, valami hasznosat. Ajánlgatom nekik a pénzügyi pályát, mehetnének a PSZF-re, de nem , csak jókat vihorásznak rajta. Bezzeg a néderlandisztika, meg a dramaturgia, az igen.

Nos, így állunk mi a határidő előtt 3 héttel.

Szombat reggel

Az éjjel tanultam (még mindig emberi erőforrás, de ma már váltok egy kis marketingre) és még olvasgattam a szakdolgozatomhoz már összegyűjtött anyagokból is, valamint megírtam a bevezetőmet. Az egyikhez. Ettől kezdve nem mondhatom azt, hogy még egy sort sem írtam.
Viszont így nézek ki.

Állás, munka / 1. fejezet

A következőt határoztam el: lehet blogot írni (sokkal összeszedettebb vagyok, mióta írok, kiírok), lehet blogokat olvasni, lehet böngészni (bár ebben nem járok élen), DE- de csak miután valamit már letettem az asztalra. Vagyis, ha már vasaltam, varrtam, vagy ami mostanában ezeknél sokkal életszerűbb: ha már megtanultam pár tételt. Mert sok idő megy el az olvasással, ami önmagában nagyon jó, mondhatnám, remek, hiszen így is fejlődök (kívül és belül) , másokat megismerek, ill. sok mindent tisztábban látok, ha már nyomtatásban van. Csak az idő...

Így most 2 részletben fogok írni a munkámról. A történet első fejezete szól arról, hogy hogyan is szereztem meg, a második része (ma este/holnap) pedig magáról a már szintén kért munkáról fog szólni.

Egy kicsit korábbról kezdem, mert hozzátartozik a történethez.
15 évet voltam itthon a 3 lánnyal és szerettem. Igaz, ehhez hozzátartozik, hogy nincsenek zenei képességeim, művészi talentummal sem rendelkezem és nem vagyok annyira (mondjuk, semennyire) ambíciózus sem, hogy azt képzeljem, hozzá tudok tenni valamit is egy társaság gördülékeny működéséhez (smooth running- ez az egyik kedvenc angol kifejezésem, de miért?, fogalmam sincs).

Mindennap főztem, kenyeret sütöttem, minden évben több mint 100 üveg lekvárt raktam el, az egész adventi időszakot végigsütöttem, takarítottam és vasaltam. Mint mindenki más.


Közben megismertem a foltvarrást, akkor már varrtam is. Eleinte magamnak, magunknak, aztán már Hartai Márta üzletébe, aki ismeri, tudja, milyen precíz volt, büszke vagyok, hogy befogadott.

Soha annyira tájékozott nem voltam, mint ezen időszak alatt. Mindent elolvastam, tudtam, mi történik a nagyvilágban, képben voltam irodalmilag, színházilag. Egy Pesten élő barátnőm mindig engem hívott fel, hová menjenek és milyen színdarabot nézzenek meg.:-)

A lányok közben felcseperedtek, én meg szereztem 2 középfokú nyelvvizsgát, egy angolt és egy németet. Németül sokat olvastam, aztán már itthon tanítottam is, valahogy híre ment, hogy elvállaltam valakit. Jöttek az emberek, annak ellenére, hogy nem vetettem be marketinget. Néha egész délután tanítottam, jól megszerveztem az életet. Sikerült másoknak záróvizsga, évvégi jegy, 1-2 nyelvvizsga is. Közben ápoltam lelkeket, volt, amikor én sütöttem gesztenyetortát egy olyan kisfiúnak, akinek az anyukája nem sütött.

Ezzel csak jelezni szerettem volna, nem éreztem magam soha sem betokosodottnak, sem elhanyagoltnak, remekül megvoltam a magam kis mikroklímájában.
Akkor miért váltottam? A pénz miatt, a bejelentett állás, s mindazon előnyök miatt, amelyek ezzel járnak. Magyarul muszáj volt.

És akkor elkezdtem állást keresni. Na, az remek volt. Mindenki vígasztalására mondom, hogy 270 állashirdetésre jelentkeztem. Iszonyú sok helyre behívtak interjúra, beszéltem angolul, majd 1 perc múlva németül (néha nemcsak az obligát kérdéseket tették fel), bekerültem a végső pályázók közé, majd még beljebb- és soha nem engem választottak. Volt, ahol visszadobták az önéletrajzomat azzal, hogy olyan ember nem kell nekik, aki minden hónapban 2 napot stabilan hiányzik, mert suliba megy. Volt, ahol nem indokoltak, sőt, ígéreteik ellenére, vissza sem hívtak telefonon, persze, így is nyilvánvaló volt a végeredmény. Volt, ahol visszahívtak, de már a beköszönésből hallottam, mi a helyzet. És volt, ahol maximálisan bíztattak, mondván, ilyen képességekkel, meg nyelvtudással... aztán mégsem engem akartak. Voltam cégeknél, fejvadászoknál, bevetettem kapcsolati tőkét, mindent. Annyi állásinterjúra mentem, hogy nemhogy nem hoztam a pénzt, hanem vittem, hiszen minden egyes alkalommal be kellett utaznom Pestre.

Mindez 2006-ban történt. Már év végét írtunk, én pedig szilárdan (bár ez nem igaz, csökkenő szilárdsággal) hittem, hogy abban az évben nekem lesz munkám, mert akkor is hasonló Igével éltem az évet. Eljött a karácsony, na, gondoltam, itt valami baki lesz, hát hol van az én állásom, Uram? A két ünnep között felhívtak egy cégtől, be tudnék-e menni rögtön januárban... Bementem, lett még egy kör, meg minden, ami szokott lenni, aztán felhívtak, hogy ők biza engem akarnak, sulistól, meg bérletfizetéstől, szőröstül, bőröstül. És még jó is lehet az andragógia szak, mert saját oktatási csoportjuk van.

Nos, így történt. Ez a rész a bekerülést mutatja be, de a bentlétem is egy szép történet, megírom azt is. Ami viszont fontos: nem könnyű ma munkát találni, rengetegen jelentkeznek, látom most már ennek a belső oldalát is. Előfordul, hogy egy asszisztensi pozícióra 100 fölötti számban jelentkeznek, fiatalok és még okosak is. Vagyis erős a konkurrencia, nagyon résen kell lenni, meggyőzni a másik oldalon lévőket, hogy mi vagyunk a legalkalmasabbak, ezt jól tálalni egy külön tudomány, én nem értek az önmenedzseléshez, bár kívülről ez talán nem így tűnik.

Még valami kell, ami azonban egy szűk rétegnek szól: hit. De ezt nem magyarázom tovább, az írásaimból (remélem) érezhető a szellemi hovatartozásom. És ne gondolja senki, hogy a hit élő sziklája vagyok, volt a munkakeresésem alatt minden: fájdalom, meg sírás, meg értetlenkedés, meg kétségbeesés (az sokszor)... meg kapaszkodás.

Violini írta, hogy "sikeresen visszatérni a munka világába" (külön köszönet a megszólításért.!) ... Milyen furcsa, hogy ezt nem én olvasom másról, hanem rólam írják... Mindenesetre a történethez hozzátartozik még a következő rész is, ugyanis, nem elég bekerülni, hanem bent is kell maradni, sőt, bizonyítani kell, előre kell lépni. És nem vagyok biztos benne, hogy ez egyszerűbb.

Kimerítő voltam? Most tanulok egy kicsit, aztán folyt.köv.

Új esztendő első napja

Amikor a faluba költöztünk, számos olyan dolgot műveltünk, ami nem volt helyénvaló- legalábbis az őslakosok értékrendje szerint. Olyan renitens viselkedési normákra gondolok, mint hogy mostam vasárnap is (ami mondjuk egy 3 gyerekes családnál nem kirívó eset), vagy éppen fejjel lefelé ástam a kertet. Át is jött az engem az ablakából néző (értsd: leső) néni és nevetve mutatta meg, hogyan is kell ezt csinálni. Tény és való, hatékonyabb és még logikusabb is volt az ő módszere, de ha nem szól bele, akkor is fel lett volna ásva a kert- szépen mondva.
Az évek során sokat változtunk, idomultunk egymáshoz (falu és Lovászék), igaz, a vasárnapi mosás, az most is ott lengedez a kertben, hirdetve ellenállásunkat vagy éppen szükségünket.

Mindez onnan jutott eszembe, hogy ma, 2009. január 1-jén megatakarítással kezdtem a délelőttöt (egyben az évet). És ezt biza hallhatta a falu is, mert nyitott ablaknál porszívóztam, mostam fel, közben meg szólt egy karácsonyi ajándékként kapott Vivaldi CD. Nem polgárpukkasztás, meg hasonlók, megint csak a családi életünk szokatlan rendje (vagy pont a rendetlensége) késztetett erre az aktivitásra, nem elfelejtve, hogy magam nem részesültem a hagyományosnak nevezhető szilveszteri bulizásból, így délelőtt már eléggé friss voltam mind testileg, mind lelkileg.

Ott kezdtem, hogy kidobáltam azokat a bársonynadrágokat, amelyekhez 4 éve nem nyúltam, akkor is valami zsigerekből előtörő (egyébként mélyen megbúvó) "Jó lesz ez még valamire" ösztön miatt raktam el, márpedig ösztön ellen nem lehet védekezni. Úgy emlékszem, arra gondoltam, hogy majd ezeket én felszabdalom és táska lesz belőle, belőlük. Talán 4 üres év után már beláthatom, hogy ezekből (sem) semmi nem lesz.
Aztán kidobtam néhány félkésznek sem minősíthető varráskezdeményt, már nem is emlékszem, mit is akartam varrni belőlük. Szerintem ez is megbocsátható.

NEM dobtam ki viszont egy kesze-kusza crazy-met, nem azért, mert annyira szép és főleg előrehaladott állapotban lenne, hogy már csak néhány estét kellene rászánni- hanem azért, mert bár nem látom reményét, hogy valamikor is elkészülök vele (és még akkor is tetszene), de eszembe jutott a kedvenc Vass István versem, ami alapján nekikezdtem ennek a hazafias quiltnek. És ha a racionalitás talapzata meginog, s helyére az emlékek, meg a versek, meg hasonló nem praktikus dolgok kerülnek, akkor ott a józanságnak, meg a szilárd elhatározásoknak végeszakad . Így ez maradt.

És maradtak azok a kockás anyagok is, amelyekből 2 éve készülök terítőt varrni. 2 év az mégsem 4, arról nem beszélve, hogy ezen esetben történtek lépések, pl. egy blokkot már meg is varrtam. Nézegettem, hogy akkor talán ezt kellene először befejezni (mit befejezni, elkezdeni végre!), de aztán rögtön lebeszéltem magam, rengeteg, ennél sokkal fontosabb dolog van, pl. ígértem valakinek egy táskát, és a tegnapi tolltartó varrásom sem egy fényes diadalmenet, kezdhetem előlről. Hogy miért? Nagyon helyre kis tolltartó lett, kék is, meg zöld is, arról nem beszélve, hogy rajta debütált a ZM-mel közösen összehozott címkém (amit fordítva varrtam bele, hahaha), jó a cippzárja, nekem esztétikailag is megfelel, mutatom.


Hogy akkor mi a baj? Csak annyi, hogy a ceruzák nem férnek bele. Ami, ugye, egy tolltartó esetében elengedhetetlenül fontos (lenne), normális esetben. Nos, ezzel térek el az átlagostól. Meg a január 1-jei takarítással.

Szilveszteri vegyes

Úgymint: sütés, főzés (annak hiánya), jókívánságok, gondolatok...

Kármentés folyt ma a konyhában, mivel a karácsonyi bejglik máktöltelékből maradt egy szép nagy adag. Kidobni kár lenne, idén én már ugyan nem sütök bejglit, a pozsonyi kifli hasonló okokból szintén tilalomlistán van, akkor mi legyen... Végül meggyes-mákos darázsfészekké avanzsálódott, egy adag már elkelt, a második még sül.



A malacról lemondott a családom, illetve (eléggé elítélhető módon) holnapra kérték, amit nem helyeslek elméletileg, gyakorlatilag azonban szabad a délutánom, ami ugye nagy kincs. :o)
Hát mit is kezdjek én ezzel a szabad délutánnal? Először is rendet teszek az asztalomnál, mert a fényképezőgép használati útmutatójától kezdve az andragógia tételeken át az el nem készült taft ruhakölteményemig minden van itt. Utána pedig megvarrom Lucának a kért tolltartót, amit (ezt azért tudom, mert rendszeresen figyelmeztet rá) egy éve ígérek neki...

Mint fentiekből kitűnik, idén itthon töltjük a Szilvesztert. Tavaly a Vígszínházban voltunk, idén azonban olyan darabot adnak, ami minket nem igazán, csak azért, hogy elmondhassuk, hogy idén is ott... minek?
Egyébként én soha nem érzem, hogy ez különleges nap lenne, bennem nem termelődött ki ez a kötelező jókedvet biztosító hormon (vagy akármi), az alkohol meg soha nem vonzott annyira, hogy én ezt a kettőt összekötve valahol jól bulizzak. És nem, nemcsak a 40-esekre esetlegesen jellemző békés otthon ücsörgés, vagy fásultság miatt mondom ezt, én fiatalkoromban sem voltam az a kimondottan szilveszterezős típus.

Viszont közzéteszem azt a gondolatot, amely az általam Christmas Party-nak, egyébként hivatalosan évzáró értekezletnek titulált rendezvényünkön a beszédem magvát alkotta.

Egy régi mondás szerint sok mindent elárul az, ahogyan a mögöttünk lévő időszakról beszélünk. Mit mondunk: "elmúlt" vagy "eltelt" egy év? Ha azt mondjuk "elmúlt", akkor abban beletörődés érezhető, mintha azt mondanánk, hogy olyan év áll mögöttünk, amelynek a történéseibe nem sok beleszólásunk lehetett, hagytuk, hagy menjenek a napok, egyik a másik után...
Ha azonban azt mondjuk, hogy "eltelt", akkor abban benne van az a pozitív értékelés, pozitív látásmód, hogy mi magunk töltöttük meg, telítettük ezt az időszakor- részesei voltunk az időnek, a történéseknek. A magánéletben természetesen mindenki maga ítélheti meg.... (innentől céges szintre emelkedett a megítélés szükségessége)

Szóval, hogyan is állunk mi ezzel az eltelt időszakkal? Hogyan emlékszünk vissza? Mindenre emlékszünk? Esetleg szelektál az emlékezetünk? Mivel járultunk hozzá az eseményekhez? Mi volt az, ami rajtunk múlott, hogy sikerül-e vagy éppen nem...
Nem célzok meg senkit, nem dobok meg senkit, nem kérdezek, nem gurítok, csak várok. Hátha valaki mesél. Mert ez a legjobb ebben az egész blogozásban, a mesélés, a megosztás.

Kívánom minden otthonülőnek, minden buliba készülőnek, mindenkinek, aki az év utolsó napját egyedül, barátokkal, vagy éppen családban tölti, hogy legyen szép 2009-es éve. Legyen olyan, amilyennek szeretné, legyen olyan, hogy 1 év múlva ilyenkor arról beszélhessen (nekünk is), hogy ELTELT egy újabb esztendő.

Így legyen.

Tervek, álmok, remények

Mert már 23:42 van és az emberi erőforrást felváltotta ugyan a szervezetszociológia, azonban még ez sem az az igazán szórakoztatóan lebilincselő olvasmány, hát pihentetésül most kitalálom, mit szeretnék csinálni 2009-ben.
Nem ígéretek, pláne nem fogadkozások, inkább olyan gondolatok, amelyek már egy ideje a fejemben vannak, de soha nem gondoltam végig őket. Pedig tapasztalatom szerint kell egy kis befelé fordulás, és már a gondolat, hogy erre a pár percre csak magammal törődöm- már az is mennyei.
Aztán majd megyek vissza Csepelihez. Vagy a fürdőbe, ha nagyon elandalítana ez a sok remek ötlet.

Na, szóval, mit is szeretnék?Mondjuk, azt alapnak tekintem, hogy szeretnék államvizsgázni, nem is, túl lenni az államvizsgán, ezért azt külön pontba nem szedem. Főleg, mert ez a legfőbb oka mindennek, így aztán szóra sem érdemes. :o(

Hát, szeretnék:

- aludni- sokat, sokszor, hosszan, ágyban, fotelban, kertben, bárhol
- végigfőzni Nigellát
- ülni a kertben, olvasni és közben limonádét iszogatni
- nézni a csillagos eget, jó nagy hülyeségeket mondani, hogy mi micsoda, innen meg továbbmentem és hozzáteszem, hogy hullócsillagot számolni is de jó lenne
- mindenre időt szánni (áron is megvegyétek az alkalmat...)

Így nagyon sablonos voltam, akkor kicsit konkrétabban:

- elkezdeni (nem, ez nem jó, inkább így: véghezvinni egy életmódváltást, még konkrétabban: diétát; ennél is konkrétabban: lefogyni)
- rendszeresen eljutni a református közösségi alkalmakra, lelki életet élni
- fejleszteni az angol tudásom (meg a németet)
- felismerni, amikor lépni kell, változtatni, ezt meg is tenni (munkahely)
- rendszeres olvasóként regisztrálni magam az általam rendszeres olvasott blogokban
- elvégezni egy szabás-varrás tanfolyamot (3-ból 2 csemete már jönne velem, még egy kicsit várok, aztán talán nagycsaládos kedvezményt is kaphatok)
- megtanulni vezetni, jogosítványt szerezni (igen, van még ember e földön, akinek nincs)
- rengeteget varrni, hasznosat, szépet és feleslegeset is akár
- megtanulni igazán kötni
- elolvasni azokat a könyveket, amelyek itt várnak az ágyam mellett- meg azokat is, amelyek még a könyvesboltban várnak rám... szakirodalom kíméljen!
- és igen, a leghőbb vágyam: elvégezni a Hospice tanfolyamot, kideríteni, tényleg akarok, képes vagyok, tudok-e segíteni az embereknek a halál előtti időszakukban- ha igen, akkor önkéntes munkát vállalni náluk (ha nem, akkor is a személyiségfejlődés fontos részének, szakaszának tekinteni majd ezt a döntést)

Na, ez alakul.

Ünnep

Én (és lehet, hogy eretnek vagyok) Szentesténél is jobban szeretem karácsony első napját.
Nőknél könnyen előfordul, hogy mindent szeretnének egyszerre, legyen bejgli, az ajándékok legyenek becsomagolva (nem is akárhogyan), ragyogó rend legyen a lakásban, az ünnepi teríték legyen valóban ünnepi, a menü egyszerre legyen hagyományos és újdonság is, a karácsonyfa csillogjon, a lelkünk pedig legyen felöltöztetve. És igen, ehhez rohanunk, kapkodunk és néha még az Ünnephez nem méltóan mérgelődünk és idegeskedünk, mert nem leszünk készen, mert csálé a fa, a bejglik meg (naná), hogy szétrepedtek, bizonyos ajándékok csomagolhatatlanok... a sort lehetne még hosszan folytatni.

Eljő a Szenteste és minden évben bebizonyosodik, hogy minden úgy jó, ahogyan éppen akkor van. Nekem ez is csoda, hiszen nincs két egyforma év, mégis részesei lehetünk az Ünnep erejének, csodájának.

Karácsony első napja valahogy mégis más. Mindenki nyugodt, nem kell korán felkelni, lehet az előző este kapott könyveket böngészgetni, lapozgatni, közben kávézgatni. ZM (mint minden évben) kijelenti, hogy márpedig ő mákos gubát reggelizik, pedig az előző estéről maradt élelemhegyek gazdag és változatos reggeli lehetőséget kínálnak. Én igenis halászlevet akarok enni. A többiek egy falatot sem bírnak enni a tegnapi vacsora után, aztán valahogy mégis leszuszakolnak valamit a torkukon. Mindenki békés, nincs az a hajsza, ami az Ünnep előtt testben és lélekben egyaránt jelen volt.

Valahogy minden elcsendesül és ez nem dermedtség, hanem egyfajta békességgel teli nyugalom.

Részletek

Miután sikerült aludnom egy nagyot (9 órát), némileg csökkent a restanciám ezügyben, tekintve, hogy a héten összesen nem aludtam 20 órát. Ebből kifolyólag most erősen bedagadt szemekkel létezem, de az agyamban legalább kezd az összeköttetés helyreállni. De az üzemi hőfokhoz azért még kell néhány kávé.
Hát, volt ezen a héten minden, voltak sikeres napok, voltak kevésbé és voltak a rémesek, mint a 2 legutóbbi. Volt kiabálás és sírás, gyomorideg. Inkább nem írok erről, bár jó lenne valahol teljes mértékben kiönteni magamból, mert most még foglalja a szívem kapacitását, s talán kívülállók képesek egy-egy helyzet objektívabb megítélésére- de ha a blogom úgy néz ki, mint egy idegbajos nő vallomásai, akkor ... mindegy.

Mindenesetre tegnap megint bőgve jöttem haza, de majd ma elvisz engem a családom a Bodies kiállításra, aztán meg iszunk forralt bort a Vörösmartyn, meg nézelődünk, és akkor megtörténik az agymosás, másnéven csoda. És megmaradok.

És akkor nevessetek is egy kicsit, amikor már úgy éreztem, hogy sem fizikailag, sem lelkileg, sem szellemileg nem tudok többet belefeccölni (mint szép magyar szó) ebbe a hétbe, akkor besétált az igazgató úr és azt mondta, hogy ugyan nem beszéltünk róla külön, de az teljesen természetes, hogy idén is én leszek a speechman a karácsonyi ünnepségen. Ami azért is nagyon vicces, mert tavaly is csak erős kapacitálásra vállaltam el, figyelmeztettem, hogy rémes szónok vagyok, még 5 ember előtt sem szeretek, 120 előtt meg pláne. Különben is (gondoltam, megosztom vele ezt a titkot, hátha elretten, de nem), mikor legutóbb még verset is kellett mondanom, akkor én kiválasztottam a mélyen szeretett Kosztolányim 10 soros versét. Ezt a 10 sort én annyi ideig tanultam, mintha legalábbis a doktorimat készültem volna megvédeni, család előtt, tükör előtt, kutya előtt, mindnekinek mondtam.
És amikor én kerültem sorra, belevágtam nagy lendülettel, a vers első sora ez a szépség:
"Oh, nézd a furcsa, ferde fát..."

És akkor én... én azt mondtam véletlenül, meg a nagy izgalmamban, hogy:
"Oh, nézd a furcsa, ferde PÁRT..."

És közben hallottam magam, nem is akartam elhinni, hogy ezt én mondtam, párhuzamosan meg láttam az arcokat magam előtt, gondoltam, hogy talán újra kelleni kezdeni, de nem tűnt jó megoldásnak, különben is, mire ezt átgondoltam, befejeztem a verset. Meg a szavalós pályafutásomat is.

Na, ezek után a tavalyi 120 főset nemcsak megszerveztem, hanem le is vezényeltem, beszédestül,mindenestül, hogy minden flottul menjen. Idén 135 fő vesz részt, a hoppmester újfent én vagyok, de megtoldjuk egy sajtóreggelivel, amikor is 10 újságírót látunk vendégül, közvetlenül a nagy ünnepség előtt. Csak át kell rohannom egyik teremből a másikba, nekem ez igazán nem okozhat problémát, minden szónoki képesség a kisujjamban van. Mint az fent leírtakból kitűnik.

És akkor még nem beszéltem arról, hogy a kutatást megírtam, de még pofásítanom kell, arra elég 1-2 óra, s ha minden jól megy, akkor hétfőn feladom, miután keddre bent kellett volna lennie. De a sok stresszben az a jó, hogy már nem tudok mindenért halálosan izgulni, bőven elég, ha csak gyomorsavam van, meg gyomorideg, gyomorrák már nem kell. Fekete humor, tudom.

És ma még rakok fel képeket is, mert vettem egy könyvet, meg anyagokat, amelyekből varrnom kell szoknyát, meg blézert, meg szeretném mutatni. És készen vagyok a húzogatóssal is, de azt majd akkor, ha célba ért a csomagom. És akkor el kell kezdenem egy másik ajándékot is, mert kifutok az időből, pedig nem szeretném.

És jön még az én hógolyóm is a remekbeszabott gondolataimmal, szóval, aktívabb leszek a hétvégén, mint hét közben- legalábbis blogolásilag.

Mikulás

Nagyon jó kislány lehettem, mert ma reggelre (mint minden évben) itt volt az ajándékom, bár csak hevenyészett takarításban részeltettem a csizmám. De a Mikulás vagy egy kicsit vaksi, vagy nagyon is szeretetteljes, mert egy csomag francia csokoládét kaptam tőle, Párizs (az imádott Párizs!) felirattal...

A lányoknál, Virág szavával élve, öko-Mikulás járt, semmi csokoládé, hanem aszalt gyümölcs, zabkeksz, színtiszta gyümölcslé és 1-1 pár, a talpán csúszásgátlóval ellátott vastag zokni volt ma reggelre. Úgy látszik, jó kislányok voltak idén (is)...

ZM szerint az ő bakancsa egy mókus raktárának is beillene, mert pisztácia, mogyoró, mandula volt benne reggelre. Ő is nagyon jó kisfiú volt ezek szerint.

Hiába, ez egy jó család. :o))

Karácsonyi visszaszámlálás

Tudom (mert látom), hogy mindenki nagyon szorgalmasan készül a karácsonyra, ami előtt én csak meghajolni tudok és őszínte csodálattal adózom. Teszem ezt alapból is, mert valahogy soha nem sikerült az a típusú készülődés, amit ilyentájt minden női lap ajánl, vagyis, hogy semmi rohanás, meg kapkodás, meg utolsó pillanatokban vett/készített ajándék, max. a sminkeshez, meg a fodrászhoz lehet elmenni 24-én, persze úgy, hogy voltunk olyan előrelátóak és már december elején bejelentkeztünk. Nekem ez még nem sikerült a 40 év alatt, reményeim foszladozóban.
Az utóbbi években pedig még lejjebb sikerült tennem az előrelátás mércéjét, de ez mindig csak december közepe táján derül ki.

Na most, az már eleve sokkhatásként ért, hogy 30 nap alá esett a hátralévő időm, eddig legalább mondhattam azt, hogy van még 1 hónapom, ami azért elég jól hangzik. Ennek most vége, de ami ennél is rosszabb, rájöttem, hogy a számláló nem december 24-én ünnepli karácsonyt, hanem másnap, azaz 25-én, így viszont (hiába, hogy csak 1 nap a különbség) esélyeim még gyorsabb fogyásnak indultak, hála az angolszász ünnepi szokásoknak.

Fodrászhoz már most be kellene jelentkeznem, ahhoz viszont az kellene, hogy lássak magam előtt valami olyan napot, amikor nincs más fontosabbnak ítélt dolgom, mint békésen, újságot lapozgatva ücsörögni azon nők között, akik egyébként minden pénteken, heti rendszerességgel teszik ezt. Valahogy nem látom még ezt a napot az elkövetkező időszakban, és most nemcsak erre az évre gondolok. :o)

Így aztán nem marad más hátra, mint reménykedni abban, hogy idén is képes leszek csodát tenni, s nyolckarú Sívaként 2 fogás készítése közben még a hajam is beszárítani. Legalább.