Ünnep

Én (és lehet, hogy eretnek vagyok) Szentesténél is jobban szeretem karácsony első napját.
Nőknél könnyen előfordul, hogy mindent szeretnének egyszerre, legyen bejgli, az ajándékok legyenek becsomagolva (nem is akárhogyan), ragyogó rend legyen a lakásban, az ünnepi teríték legyen valóban ünnepi, a menü egyszerre legyen hagyományos és újdonság is, a karácsonyfa csillogjon, a lelkünk pedig legyen felöltöztetve. És igen, ehhez rohanunk, kapkodunk és néha még az Ünnephez nem méltóan mérgelődünk és idegeskedünk, mert nem leszünk készen, mert csálé a fa, a bejglik meg (naná), hogy szétrepedtek, bizonyos ajándékok csomagolhatatlanok... a sort lehetne még hosszan folytatni.

Eljő a Szenteste és minden évben bebizonyosodik, hogy minden úgy jó, ahogyan éppen akkor van. Nekem ez is csoda, hiszen nincs két egyforma év, mégis részesei lehetünk az Ünnep erejének, csodájának.

Karácsony első napja valahogy mégis más. Mindenki nyugodt, nem kell korán felkelni, lehet az előző este kapott könyveket böngészgetni, lapozgatni, közben kávézgatni. ZM (mint minden évben) kijelenti, hogy márpedig ő mákos gubát reggelizik, pedig az előző estéről maradt élelemhegyek gazdag és változatos reggeli lehetőséget kínálnak. Én igenis halászlevet akarok enni. A többiek egy falatot sem bírnak enni a tegnapi vacsora után, aztán valahogy mégis leszuszakolnak valamit a torkukon. Mindenki békés, nincs az a hajsza, ami az Ünnep előtt testben és lélekben egyaránt jelen volt.

Valahogy minden elcsendesül és ez nem dermedtség, hanem egyfajta békességgel teli nyugalom.