Nekünk éppen

nincs svájci hitelünk, nem azért, mert ilyen jól állunk, hanem azért, mert ilyen rosszul, de azért minden reggel aggódva figyelem az árfolyamot, mert  ennek a folyamatnak a devizahitelen is túlnyúló következményei roppant aggasztóak, s minden reggel arra gondolok, hogy a hitelminősítők, még ha olyan jó hangzású nevekkel is bírnak, mint  Moody's,  Standard and Poor's, Fitch Ratings (ez utóbbi különösen tetszett, múlt idő), ma élet-halál urai, így állunk, és az is megfordul a fejemben, hogy rendben, értem én a svájciakat, hoyg ez már nekik sem jó, kezd vacak lenni, de azért én még mindig ott tartok, nyilván, mert a kondérban alattuk helyezkedem el (ők a hús, én a hagyma), hogy szeretnék olyan romló helyzetben lenni, mint ők.

Egyébként pedig ilyeneket olvasok, hitelminősítőket, meg háttérmagyarázatokat, meg gazdasági szakértők által kínált közgazdasági ismereteket, csak azt tudom mondani, hová süllyed még a világ, ha már én is.

Egy házasság színei

Nehéz nekem a színekről írni, minden családnak megvannak a vitára okot adó, neuralgikus pontjai, nálunk több is van, a színek mindenképpen.
Ismerem én a színkört, hogy van elsődleges, meg másodlagos, primér és szekunder, mondom, hogy ismerem. ZM-ből kicsikarni egy-egy textil színét, az feladat, én csak azt akarnám hallani, hogy kék, meg zöld vagy piros, esetleg narancssárga, helyette azt kapom, hogy kék, de van benne egy kis zöld, de még sárga is, színelemzés kezdődik, így igazodjak el a világban.

Kaptam én akvarellpapírt, kaptam én festéket is, hogy fessek, én azonban inkább pacázni szeretnék, szép, nagy, kövét festékcseppeket a papírra, mert az nagyon jó, egyelőre-jó régóta inkább elmerültem a festéknevekben, nem is lehet nem ezt tenni, mikor azzal találkozik az ember, hogy égetett umbra, ez Itália, nekem az. A velencei vörös visszahozta a rózsaszínre fakult házakat, az indigó az kékfestő, mi más, a poroszkéket szigorúnak látom, vajh miért is. Fülledtséget hoz az égetett szienna, meg zápor utáni földet, esőerdőt a nedvzöld, a kínai fehér, az semmi érdekeset, de nélkülözhetetlent.
Aztán vannak olyanok, amelyeket csak kimondok és ízlelgetek, kadmium, cinóber, szépia, kármin, de vannak titokzatosak is, a viridián, a terra pozzuoli, az alizarin, ezeket csak suttogva és magamnak, sehogyan máshogyan. A caput mortuum, az egyenesen misztikum, halott feje, totenkopf, meg Osiris is, a barna nekem nem kedvencem, így még annyira sem.

Hogy a gumigutti mérgező (mármint ez eredeti, persze, van már szintetikus, hogyne lenne), fel nem foghatom, ezzel a névvel!, hogy sárga, az világos, de hogy Kambodzsa is kapcsolódik hozzá, de még Karinthy is eszembe jut, ennyi minden egy névben hogyan fér el, kimondani pedig szeretem, ruganyos szó, pattog, mint egy gumilabda.

Nehéz hát nekem a színekről írni, ZM miatt is, van bennem féltékenység is, érti azt, amit én csak sejthetek, ingerel a válasza, nem tagadhatom.

Így élni egy házasságban, az együttlétet megnehezítendő a színekkel, ugye, nem könnyű, tudom én, mondom én.

Jaj

Most meg Saramago.

Maslow meg a mosogatás

Én mindig úgy képzeltem, hogy vágyaink sokat elárulnak pillanatnyi élethelyzetünkről, úgyismint jaj, csak elérjem a buszt, jó tételt húzzak, a főnökömnek jó napja legyen, a gyereken reggelre tűnjenek el azok a pöttyök, le ne égjen az ebéd, megkapjam az állást, satöbbi.
A ma reggeli vágyam csak az volt, hogy az itthon lévő négy családtag (ebből kettő csak félnapos) ne használjon napi 15 poharat/bögrét, mert torkig vagyok a mosogatással, elegem van, s bár tudom, hogy ezzel a Maslowi szükséglethierarchia igen-igen alacsony szintjére helyezem magam, mégis.

Ennél rosszabb csak az lenne, ha nem lenne kire mosogatnom.

Ennyi?!

Többet nem tud adni? - kérdezte a Kálvinon az intellektuális (vagy arra törekvő) kinézetű férfi, kicsit mintha mérges lett volna, neki is állt magyarázni, hogy ő tanár, meg valahol az ország túlsó felében, meg mondott valamit egy nagy összegű banki zárolásról is.
Nem, nem tudok többet adni.

Haruha scarf

Gyanútlan, mitsemsejtő, de legfőképpen járatlan voltam, amikor a Ravelry-n beütöttem, hogy "lace scarf", majd a kidobott 3040 találattal szembesülve először megilletődött, lelkes, később már beletörődött, majd ideges lettem, végül a korábban már letöltött Haruha scarf mellett döntöttem, mely döntésemben szerepet játszhatott az is, hogy ma a Meseboltban a filcek és a ragasztóspray mellé beugrott csak erre elegendő 3 gombolyag lila fonal, de ezt csak a pénztártól való távozás után realizáltam, amikor már reklamációt nem fogadtak el. Ugye.

A téli olimpiáról

mint aktualitásról mellékszálként az jut eszembe, hogy sokat számít a jelző, AZ olimpia az a Nyári Olimpia , ez csak a téli (ezt mutatják a nézettségi mutatók), főszálként azonban a hozzá kapcsolódó felfedezések izgalmasak, mint például, hogy bár a síugrásnál nem tudom mi veszi rá az embereket, hogy leugráljanak a sáncról, de a sífutás, az az igazi, de nem ám a free-style (ami nem is free), hanem a klasszikus, az olyan emberpróbáló, hogy az erre szocializálódott norvégok is sírnak, meglett férfiak, meg hogy a vaxmester, na, az nagyon fontos, különben elvaxolják magukat, mint az olaszok, a curling pedig nem is takarítónők sportja, hanem stratégiai játék és hogy a korcsolya , az engem nem is érdekel.

Enyészet

De komolyan hallottam, ahogy felsóhajt a ház, miközben 2 (méretes) doboznyi korábban fontosnak, hasznosnak, ma szemétnek ítélt dolgot kihajítottam.

Na, akkor

Itthon vagyok, hű, de nagyon itthon vagyok! Ezt onnan lehet a leginkább észrevenni, hogy nyüzsög a fejem a sok elvégezni valótól, a tervektől, a muszájoktól és a lehetségesektől. A mosógép meg zümmög.
Laptop nincs, az IBM nem siet, az ígért 5 napos szervizelés nyáron, de egyesek szerint télen sem működik, így majd mindig idesírom magam a Mac elé, ami a maga kacifántosságával nem okoz nálam relevanciát, de örüljek, ha egyáltalán, ugye.
És hát, mindjárt vásár lesz, ami erőteljesen befolyásolja leendő napjaimat.

Vegyesen, csak vegyesen

1. A talpamon újabb 2 akkora hólyag van, hogy eldöntöttem, a lábammal van a baj, nem a cipőkkel. Csak azt nehezebb, ugye, lecserélni. Ez rossz.

2. Már csak egyet kell aludni és megyek festeni!!!! Bea édes volt, azt írta, hogy akkor most nem magolok, hanem pacsmagolok.... :o))) Ez jó, nagyon jó.
3. Nem voltam a héten úszni, kezdem magam partra vetett halként érezni. Ez rossz.
4. A mai ebédünk az ésszerűség és a szükség jegyében komponálódott, mert a hűtőben fonnyadt spárgán, paradicsomszószon kívül nem sok minden árválkodott, így a fantasztikus, új, de régóta vágyott wok-serpenyőm újabb bevetésen volt - s miközben még sült, sistergett a zöldség, én bementem valamiért a szobába. 20 perc múlva mentem ki és nem égett oda közben az ebéd. Ez jó, sőt még annál is. Tefal, te mindenre gondolsz, tényleg.
5. Egy remek quiltet találtam ki az elmúlt napok szenvedései között, jó kis színekkel, belső tartalommal, mindennel. Majd meg kellene varrni. Ez is nagyon jó.
6. Azt mondja a konzulensem (dr. ketteske), hogy tegeződjünk már. Nekem ez is jó.

Úgy látom, hamisítatlan amerikai filmhez méltóan a jó ismét győzedelmeskedett a rosszon, így panaszom nem lehet. Csak az a láb, az ne lenne... :o))))

Nos

Nos, elértem a tűrőképességem határát, innentől már csak lefelé megyen az út. Persze, hogy munkahely, de nem részletezem. ZM-től felhatalmazásom van, hogy elmenjek táppénzre (tavaly voltam 1 hetet, előtte 10 évig orvosnál sem voltam). Aztán mehetnék munkanélkülire, de előtte még akár passzív táppénzre is. Sikerült ma is bőgnöm egy sort. Kissé zaklatott vagyok. Van olyan, hogy azt mondom a dokinak, hogy pihennem kell és kiír táppénzre? Vagy ilyen nincs is?

Ha reggelig nem gondolom meg magam, akkor egy kissé bajban hagyom a céget, ami még mindig nem éri el a 10 %-át annak, amit ők tesznek velem.

Van valakinek hasonló tapasztalata? Van valaki, aki egyszer összegyűjtötte a kurázsit és felállt?
Meglátom, mit hoz a reggel, na, nem bennük, hanem bennem. Továbblépek vagy sem. Jézusom, írni sem tudok.

Napjaim

Minden, nem a szakdolgozattal töltött cselekvés felmagasztosul előttem, de legalábbis kívánatossá válik. Mert milyen jó is az a vasalás, a takarítás, a főzés meg egyenesen alkotás. Csak leülni ne kelljen, csak azt ne. Ez azért így nem teljesen igaz, mert 15 oldalt úgy írtam meg az egyikből, hogy észre sem vettem, míg rá nem raktam az oldalszámot is, illetve az is hozzátartozik a valósághoz, hogy minden mondatnál elmondtam, hogy nem vagyok normális, miért ebből, mikor jött ez a remeknek hitt ötlet, én marha, közben meg írtam, írtam és hopp, egyik reggelre 15 oldal lett. Ami még messze van a végtől (de még milyen messze!), viszont kecsegtet, hogy lesz ebből valami mégiscsak. És már nem is szuszogok (annyit) magam ellen. Igaz, az először elképzelhetetlen soknak tartott, minimális 35 oldalt kissé túllépem, magukra vessenek, olvasgassanak csak, ha már ilyen kihívásnak vetik elé a szegény párát, mármint engem.

Közben a jövő héten jönnek a külföldi kollégáim, akikkel lesz 2 izgalmas napom, majd az azt követő héten a szerb kollégák jönnek hozzánk, azokkal nem sok gondom lesz, azon túl, hogy szerb nyelvű, Budapestről szóló könyvet hajkurásztam 2 napig. Hát, nem egy világnyelv, egyezzünk meg abban, de végül találtam, igaz, olyan fotókkal, amelyek a 20 évvel ezelőtti városképet idézik fel, de egy csecsemőnek minden vicc alapon talán nem bánják majd. Én mindenesetre restellem őket.

És közben suliba is megyek. Ha nekem még egy vizsgát/szigorlatot beraknak államvizsga előtt, én panaszt nyújtok be, de jelzem, hogy nem díjazom a szokásos, havonként beadott 20-30 oldalas kisebb lélegzetvételű cuccok megírását sem.

Mindemellett itt a pályaválasztás ideje az éppen kamaszkorát élő Középső csemetének, akinek nem győzöm mondani, hogy ha már idáig elfelejtett kamaszodni, akkor azt 18 évesen már nem illik elkezdeni- egyelőre nem tudom meggyőzni. Szombaton nyelvvizsgája is lesz Miss Morcosnak.

Ma reggel pedig kellemetlen meglepetésként ért, hogy kicsiny falunkban a szibériai teleket idéző hófúvással találtam magam szembe, meg azzal a 15 cm-es hóval, ami valamikor éjjel 11 és reggel 5 között eshetett, s miután felszálltam a buszra és elaludtam, Pesten csak valami latyakos, sáros, esős, a város rondábbik arcát felvillantó időjárás fogadott. Mintha legalábbis a Transzszibériai vasúton utaztam volna, nem kevés távolságot téve meg, pedig csak 40 km volt.

A Meseboltban pedig nem kellett nagy önmegtartóztatást véghezvinnem, elég volt belenyúlnom a táskámba a pénztárcámért, ahol néhány szép, kövér csekk is lapult, egyből elment a kedvem minden extra vásárlástól, csak a legszükségesebbeket vettem meg.

Hát, így élek én. :o)