A könyv dicsérete

Bármennyire is elsődlegesek a szakdolgozatok, ahhoz, hogy azokat tudjam írni, kell valami más is, nem tudok elmerülni kizárólagosan az Ószövetség teljes mélységében (bár élvezem), kell valami, ami más,és most nem a céges Hírlevél megírására gondolok.

Egy hihetetlen rossz borítójú és rossz címmel megjelent könyvet olvastam el, immáron sokadszorra. A kiadó nem sokat töprenghetett (vagy éppen sokat) a külső megjelenés vonzó hatásán, a sokat eláruló, figyelmet felkeltő címen meg éppen nem. Nem is tudom, mi keltette fel a figyelmem, mindenesetre beleolvastam, aztán ott is ragadtam.
Azt csak mostanában konstatáltam, hogy ugyanaz az írónő írta, mint a sokak által preferált, engem valamiért nem csábító Jane Austen életéről szóló könyvet, furcsa, mert azért ez más világ.

Ajánlom azoknak, akik küszködnek kamaszkorban lévő (vagy azon túli) gyermekükkel, anyáknak, feleségeknek, bárkinek, aki szeretne valamit megérteni a világból (bár nem a könyv által fog sikerülni), bárkinek, aki nyitott mások életébe való bepillantásra.
Nagy igazságokat nem fog találni senki, nincs megfejtés, igazából nagy eszmefuttatás sem, csak szimpla gondolkodás történetbe ágyazva.
Érdekes.

Fáradtság

Elkezdtem a szakdolgozatom, s ha eddig voltak is reményeim arra vonatkozólag, hogy kettőt meg lehet írni (rendesen) 2 hónap alatt, akkor az egyiknek az első néhány oldala meggyőzött ennek lehetetlenségéről. Konkrétan 8 oldalt írtam a zsoltárok könyvéről szólóban, elküldtem a konzulensemnek, de csak azért, hogy legyen mire jegyet adnia, erre olyan kedves levelet írt vissza, hogy már megint elszégyelltem magam. Hogy ez milyen jó, meg alapos, ami azért vicces, mert ezt az akkor még 5 oldal terjedelmi írásomból szűrte le. :o)

Viszont rájöttem, hogy nem lehet a végtelenségig kihasználni az emberi testet (bármekkora is) és szellemet, s néhány napi kevés alvás után eljött az az idő, amikor 2 óra alatt 13 sort sikerült kipréselnem magamból, de ha utánaolvasok, akkor még az is lehet, hogy ez O-ra csökken.

Így aztán tegnap este 3/4 9-kor bebújtam az ágyba, befejeztem a könyvem (amit majd ajánlani szeretnék) és 9-kor mint a tök, aludtam.Vagyis, rendkívül hasznos és hatékony (pláne) estém volt.

Aláírási címpéldány

Ez a hivatalos neve ezen dokumentumnak...:o)
Zsukka kérte, mindenki kapja. Azt nem mondom, hogy nagyon odafigyeltem volna, hogyan gömbölyítem a betűket, örültem, hogy két rohanás között viszont erre is sort kerítettem, igaz, néhány nap csúszással.
A fene se tudja, hogyan írtam én Anyahajónak, amiből arra következtetett, hogy hasonló az írásképünk, MOST így írtam. :o)

Madarak, fényképek

Jó lenne azt mondani, hogy ezt is én fotóztam, de az eleddig készített fotók alapján úgysem hinnétek el, nem is kell. ZM kapta le a kékcinkét, amint éppen jóízűen reggelizett. A mai nap vidámságot ez adja. :o)

Mert kötök is

A vitaindító bejegyzésem este 10 óráig 134 látogatót generált, milyen érdekes... Ennél csak az érkezett 20 megjegyzés az érdekesebb, én úgy érzem, személyiségszeleteket kaptam a nagy egészből véleményekbe csomagolva, ami nekem jó.

Egyébként meg kötök is, a Középső szeretne egy pulóvert, és bár a fonálból próbáltam vagy háromféle mintát, ami a teljes repertoáromat le is fedi- egyik sem volt az igazi. A választás végül a Fürge Ujjak plasztikai sebésszel való találkozásából született Amelie első számára esett (ami egyébként az 52. évfolyam, 2008/10. számot viseli magán), egy körgalléros pulóverre. Ezt csak kötni kell, semmi gondolkodás, belebonyolódás, sort sor után, bár azért a fogyasztásnál elbizonytalanodtam, nekem mást jelent a leírt stratégia, de majd kiderül.


Talán tavaszra elkészül, mert azért az a napi fél óra, amit a Híradó megnézésével, a napi aktualitás (vagy annak hitt) kivonatának megismerésével (s így kötéssel) töltök, az nem túl sok. Márpedig én ennyit töltök a házibálvány előtt. Hírekből elég, kötésből kevés.

Szétválogatott életünk- vitaindító

Egy anya a hétvégén (és nyilván nemcsak akkor, de most erre koncentrálok) nemcsak anya, hanem... és akkor most jöjjön egy kis lista, mivel töltjük meg a hétvége 48 óráját:

- anya, méghozzá gondoskodó
- feleség, méghozzá szerető
- szakács, természetesen profi
- takarítónő, muszájból (és akkor külön nem részletezem, hogy vasalónő, meg mosónő...)
- pszichológus, elsőrangú
- tanárnő, olyan általános, értsen a matekhoz, de legyen képben Stendhalt illetően is
- barátnő, legalább ilyenkor
- diák, akire kötelezettségek várnak
- néha munkatárs is, ezt most kilőttem
- kertész (ezzel még várok)
- magánember (ebbe sorolom az egyéni vágyakat, úgymint olvasás, kötés, varrás, mindenkinek, ami tetszik)

Egyszer azt olvastam, hogy amikor állásinterjúnál kissé lekicsinylően megkérdezték a felvételiző nőt/anyát/asszonyt/, hogy akkor ő most 5 évig mit is csinált otthon, akkor azt válaszolta, hogy egy ház asszonya voltam. Tetszik, mert igazgasson el valaki egy családot úgy, hogy ne csak működjön, hanem jól működjön, utána nyilatkozzon ennek értékéről és nehézségéről.

Mindez azzal kapcsolatban jutott eszembe, hogy mostanában már annyi mindenkinél észrevettem, hogy szétválogatja az életét, persze, ez csak a blogírásra vonatkozik nyilván. Mégis bánt a dolog, mert amikor valakit olvasok, annak érdekel az egész élete, szőröstül-bőröstül, a gyerekei, a családja, a konyhája, a kertje, a varrása, a kötése, a sikerei, a bénázásai, szóval mindene.
Tudom, hogy csak egy kattintás és már bent is vagyok a "másik életben", nem nagy ügy, és azt is tudom, hogy ugyanaz nevel éppen gyereket, főz, varr, köt vagy éppen szenved, mint aki egy másik blogban palántázik, de... De mégis furcsa.

Én biztosan nem fogok másik blogot nyitni, s ebben nemcsak az akadályoz meg, hogy ezt az egyet is elég nekem kezelni, hanem az, hogy a fenti (hétvégi) különböző szereposztásaim ellenére én egy vagyok, így mindenestül. Van abban ráció, hogy valaki csak az alkotásaimra kíváncsi (na, nem, ebben nincs ráció), de azok meg ugye, én vagyok megint csak, szóval, oly mértékben fűződnek össze a szálak, hogy nem lehet, de nem is kell a gondjaimmal, örömeimmel átitatódott lényemet nagy nehézségek árán szétválogatnom. És azt is vállalom, hogy így viszont esetleg vesztek olvasókat, hiszen kit érdekel az én munkahelyi nehézségem vagy éppen a (nem)készülő szakdolgozatom (-aim). Egészen zárójelben jegyzem meg, hogy előbbiről kevesebbet fogok írni, de ezt sem azért, mert valakinek tetszik vagy sem, hanem mert így is védekezem a stressz ellen.

Kíváncsi lennék véleményekre, ellenvéleményekre, nem kell elfogadni, nem kell megérteni, de mégcsak töprengeni sem a felvetetteken- ha mégis, nyitott vagyok mindenre. :o)

Mert varrok is

Anyahajó azt mondja, eltűntem a blogtérből. Milyen érdekes, ezen járt az eszem délután, szóval, milyen érdekes, hogy csak néhány napot nem voltam, nem ontottam a jobbnál jobb remekműveimet, és nem osztottam meg az aktuális gondolataimat- máris azt mondják, eltűntem. Ez ( a blogom rövidke életét tekintve) igen dicséretes, hagy ne mondjam, hízelgő.

Mindenesetre varrtam én, mert igény az van rá családi körben is (meg azon túlmenően is), most éppen a Legnagyobb került sorra, aki sikeresen abszolválta első egyetemi félévét az ELTE-n, ez komoly indok egy táska készítéséhez. Eleddig is mama-féle táskája volt, de oly nagy hurcolásnak volt kitéve, hogy némiképpen megadta magát az egyetemista léthez szükséges jegyzetek, meg egyebek súlya alatt, kellett egy rendes, na.
Hát legyen, ez született.

A táskában két érdekesség van, még egyelőre azt hiszem, hogy feltaláltam a spanyol viaszt, mindaddig, amíg valaki fel nem világosít, hogy ez ősrégi ötlet.

1. A táska oldalába tettem egy palacktartót, Zsófinál mindig van ásványvíz, így viszont nem gurul el, nem kell keresgélni, mindig kézközelben van.

2. A táska aljába tettem egy merevítőt, ami tkp. egy erős műanyag. A táska alsó részére varrtam egy két oldalán nyitott csövet, amibe bele kell csúsztatni a kartont, műanyagot, s így viszont mosásnál egy mozdulattal ki lehet venni. Szerintem jobb, ha van alul egy kis tartása a táskának, ha nehezebbet teszünk bele, nem lóg.



És sikerült mágneszárat is beletennem, amit így takartam el, hogy ne látszódjon sehol. (A fénykép sem nagyon látszik, elkapkodtam újfent.)



Zsófinak nagyon tetszik, nekem meg az ő öröme.

Mesés...

Na mármost nyomon követtem a "mesés blog"-díjak átadási hullámát és meg kellett állapítsam, hogy azok kapták, akiknek egyébként én is adnám, mert számomra (s olybá tűnik, hogy másoknak is) valóban csodásak, mesések, inspirálóak, elgondolkodtatóak, netalántán még szórakoztatóak is , esetleg a nyelvi leleményük, gazdagságuk is megemlítendő.
Szerika úgy vélte, én is ezen kategóriába tartozom, eszem ágában sincs visszautasítani (köszönöm!), mindazonáltal van kritikai érzékem (önkritikai pláne), így látom én, hogy van ezen még mit javítani. De... amint a sok kötelezettség közül legalább egyet letudok, eljön az én időm. Ezt úgy nyár körül gondolom, optimális esetben. :o)

Viszont akkor a függőségeimről:
- kávé (amióta Szerikánál olvastam, hogy 1 kávé 1 napi meló a májnak, azóta azért kicsit aggódom az én átlag 3, erős idegállapotban 4-5 kávém miatt, szegény máj)
- könyv (de ez teljesen pozitív az előzővel ellentétben)
- édesség (sztresszoldó, legalább ennyi jó nekem is legyen, meg endorfin, meg minden- én meg tudom magyarázni, miért kell nekem)

Most írhatnám, hogy varrás, kötés, főzés... de némi ciklikusság figyelhető meg a hozzájuk való viszonyomban, akkor meg már nem is függőség. Mert varrni kell, nem a hasznossága miatt elsősorban, főleg, ha olyanokat alkotok, mint a legutóbbi, hanem mert alkotás, mégha az én esetemben ez időnként nem is valósul meg.
De. De időnként (ha éppen választanom kell) szívesebben olvasok, mint varrok, vagyis akkor ez most vegytiszta függőség vagy szimpla vonzalom?Azt viszont mindennap érzem, hogy ha nem varrok valamit, akkor megőrűlök.
Hasonlóképpen vagyok a főzéssel is, én azt is alkotásnak tekintem, de a vasárnapi főzések némiképpen csökkentik a lelkesedésemet, amit erről már írtam vala.

És igen. Függőségem teteje a párom, immáron 22 éve, illik ilyet írni?Ez viszont a tökéletes szimbiózis (a szemüveg csak részben), na, erről többet nem írok.
És függőség nyilván a gyerekeim is, egy anya esetében ez teljesen természetes, éppen tegnap éjjel olvastam egy regényben, hogy "önmagamból annyit fektettem az életükbe, hogy testem és tudatom soha, egyetlen pillanatra sem vált külön tőlük." Mindezt triplán, ugye.


Most kinek dobjam?A lemaradók nehézsége, hogy az általa látogatott mesés blogok már elkeltek, de azért még jut is, marad is. Nekem mesés
- Anyahajó blogja (de kár, hogy nem kicsik a gyerekeim, milyen tapasztalatcsere folyhatna)
- Zsukka blogja (nincs UFO-ja , jól olvastam?)
- Fűszeres Eszter blogja (csak rá kell nézni)
- Bea blogja (hasonló gondolatok, fogok is írni egy bejegyzést a szétválogatott életünkről)
- Mártanéni blogja (mert frappáns, nem ömleng, mint én, akkor szól, ha van mondandója, ja, hogy még miket is alkot?... hát ezért)

És varrtam is a héten, ma befejezem (ha a családom is úgy akarja), azt is fel szeretném tenni, ezen túlmenően (amint azt már jeleztem) szeretnék írni a szétválogatott életünkről, s miután többedszerre olvasok egy remek könyvet, azt sem szeretném kihagyni. Talán a hétvége az én időm blogírás szempontjából.

Xszemes

Egy nagyon kedves, újfent megtalált fiatal hölgytől kaptam az alábbi kézimunkát. Neki (még) nincs blogja, de miután tudja, mert olvasta, hogy a böködés is érdekelne, hát meglepett egy sajáttal... Tényleg meglepetés! És azt mondja, hogy ő nem tud semmit alkotni, meg nincs keze hozzá...
Köszönöm, Marcsikám!

Globalizált világ

Ebben a (ahogy mondani szokás) globalizált, multikulturális világunkban ma a következő országokból érkeztek hozzám virtuális látogatók:

- Finnország (őt ismerem, úgy vélem)
- Románia (szerintem őt is, bár más városból is érkeztek)
- Olaszország
- USA (rendszeresen látogat, nem tudom, ki az...)
- Németország
- Japán
- Horvátország

Ezen túlmenően egy számomra azonosíthatatlan helyről is jött egy érdeklődő.

Na most csak azt nem tudom, hogy amikor meglátták a fantasztikus tűzésemet, akkor mire gondoltak, minekutána a blog megértéséhez csak a vizualitás maradt?!......

A szemüveges lét

Néhány hónapja olvasószemüveget kaptam, mert az apró betűket már nem láttam vagy nagyon rosszul. És milyen érdekes dolog ez is: amikor elkezdtem használni, nagyon szenvedtem tőle, mert nem tudtam, hová tettem, mert fekvés közbeni olvasáskor nyomta a fejem, mert piszkos lett, meg homályos. Emellett, persze, nagyon hasznos is, de akkor csak a mérget láttam benne. Úgy véltem, ettél még az is jobb lett volna, ha állandó szemüveget kapok.

A következő fokozatot az jelentette, amikor rájöttem, hogy olyannyira megszoktam, hogy bár előtte erőltettem a szemem, de láttam; mostanra már furcsa, ha meg kell erőltetnem a szemem.

És ma reggel eljött a teljes azonosulás ideje. Miután vizsgázni megyek, korán felkeltem és olvasgattam, mielőtt akár a fürdőbe is kimentem volna. Vagyis kinyitottam a szemem, felültem, felvettem a könyvet, a szemüveget és már startra kész állapotban is voltam új információk befogadására (azért ez így nem teljesen igaz). Valamikor kimentem a fürdőbe, meg akartam mosni az arcom, amikor a kezem beleütközött a szemüvegembe- vagyis észre sem vettem, hogy rajtam van. Ez a teljes elfogadás mámora. A szemüveg és jómagam fenntartások nélküli szimbiózisa. (Nem a közös nyereség, csak a közös együttlét szempontjából.)

És mi van, ha nem tetszik?

Mármint az, amit varrtam. Velem (nem tudom, más hogy van vele) ez sokszor előfordul. Valószínűleg emögött is az a hiányosságom fedezhető fel, mint mondjuk a mágneszár behelyezése esetében, vagyis, hogy ezen tevékenységek oly fokú tudatosságot követelnek, amelynek én (reméljük, hogy még) nem vagyok birtokában. Valakinél olvastam, hogy mire leül a gép elé, már minden a fejében van. Na, erről beszélek, nálam ugyanis ötletszerűen, spontánul jelennek meg a varrási rohamok, nem nagyon tudok előre tervezni, aminek természetesen már számtalan "terv" (mondjuk így, legyünk nagyvonalúak) látta-látja kárát.

Ezért fordult elő Helen táskájánál is, hogy menetközben improvizálni kellett, ami önmagában talán még nem baj, de ha nincs megoldási alternatíva, az komolyan felveti azt a kérdést, megfelelő hobbim van-e. Másképp mondom: én megfelelő vagyok-e egy ilyen hobbi számára.

Most az történt, hogy vágytam egy vidám tavaszi quiltre, ezért olyan anyagokat varrtam össze, amit mondjuk egy napsütéses, ragyogó napon biztosan nem tettem volna, mert akkor a fényigényem legalábbis alapállapotban ki lett volna elégítve. Igaz, ezeket is én festettem, de nem erre a kombinációra gondoltam festegetés közben. Legyünk őszínték: akkor sem gondoltam semmire, csak úgy jött.

Összevarrtam, de már akkor is életidegen volt a számomra, hiába, döntő az első pillanat, de én erőszakoskodtam, hogy nem hagyok félbe semmit, kezdjek vele valamit. Akkor elkezdtem nézegetni, mit lehetne belőle kihozni, varrtam rá leveleket, elkezdtem megtűzögetni, hátha segít a kettőnk kapcsolatában. Segített, persze, annak felismerésében, hogy eddig azt hittem, a szabad gépi tűzésben nekem megmászhatatlan falak a girbe-gurba vonalak, ennek ellenére valahogy mindig a spirálok, meg a tekervények vonzottak (ez olyan sokat elárulhat, mint a kézírásunk).
Most viszont azt látom, hogy egy egyenes vonalat sem tudok megvarrni, nagyszerű.

Mit kezdjek én egy olyan darabbal, ami nem tetszik? Először arra gondoltam, hogy majd a varrásbontó, de aztán megoldani akartam a problémát (mert minden jó valamire, csak nem arra, amire először gondoltunk, s amiért létrehoztuk), hogy majd akkor én javítok valamit, nem méltatom a próbálkozásom, én is látom.


Ha most filozófikusan nézném (amit nem tudok), akkor azt mondanám, hogy a fejlődésem része, ne utasítsuk el, hanem fogadjuk el, most ebben a stádiumban vagyok (már egy ideje, ezt azért közbeszúrom), majd visszatekintve milyen jó lesz. Na jó, de mikor?...

És mennyi energiámba telt ez a vacak, ez a fejlődési lépcső...

Így aztán 2009-re a következő (újabb) tervvel gazdagítom az egyébként is terjedelmes listámat: csak meg kéne tanulni valahogy szabadon tűzni. Ja, hogy ez vágy inkább, mint konkrét terv? Hát éppen erről a tudatossági hiányállapotról beszéltem.
Nem tud valaki valamilyen szakirodalmat?

Itthon vagyok...

..., s ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor,..... (örökbecsű Radnótink, de szeretem!)

Mindenhol jó, de legjobb itthon. Mondtam ma reggel ZM-nek, hogy a szállodában csak intenem kell a pincérnek és már ugrik is a kávéval, de az a megunhatatlan, ahogy ő hozza be nekem minden reggel, öleléssel kísérve. No comment.

Miután csütörtök éjjel hazaértem, reggel 5-kor már keltem is, hogy mehessek be dolgozni, nem elfelejtve a személyes beszélgetést. Hát, mit mondjak, kemény csata volt, az eredetileg 1 órás programot sikerült a duplájára dagasztani, ezzel mindent elmondtam. Sok minden elhangzott, az egyik legnagyobb sikeremnek azt tartom, hogy nem sírtam el magam, hiába, no, fejlődőképes vagyok, nem szabad lemondani 40 évesen sem a belső változás eshetőségéről.
Nem untatok senkit a részletekkel, egyet mondok csak el, ez releváns információ a beszélgetés tartalmáról, a küzdelemről, az elért eredményekről, ez pedig a következő: 5000 forint fizetésemelést kaptam, nem, nem ütöttem félre, nem 50 ezret, csak ötezret.
Nem nyilatkozom, de azt elmondom, hogy én már csak nevetni tudok, volt kolléga, akivel fuldokoltunk a röhögéstől és ez a jó, mert bőgtem én már annyit, hogy most már a vihogás ideje jött el.

Na jó, még egy pozitív dolgot engedjetek meg: este 6-kor kikapcsolhatom a telefonom, nem kell folyamatos készenlétben lennem. Hiába, no, vannak még örömek az életben....

És akkor most azt mondom, hogy muszáj ma varrnom, ha a családom jót akar, mert erős kompenzációra való késztetésem van. :o) Vagyis, még jelentkezem.

Prága/ 1. rész

Hogy milyen Prága? Csodaszép. (A Károly-híd éppen felújítás alatt van, így nem sokat élvezhettem belőle, max. a róla való kilátást- egy sávban lehet rajta sétálni.) És igen, azt látom, amit az utazásom előtt mondtak, vagyis, hogy mintha lehagyná Budapestet, a mi szép Budapestünket. Mert tiszta. Mert rendezett. Meg sok minden egyéb miatt is valószínűleg, de nekem most ez tűnt fel, nem egy 10 napos turnéra fizettem be, így korlátozott számban állt-áll rendelkezésemre képanyaggal dúsított információanyag. Jaj, csak nem egy kommunikációs meeting- en vagyok?.....

Persze, szokásosan mindenki okos és ezt nem rosszindulatból mondom, tényleg így gondolom. Irigylem a holland csajt, mert úgy beszél angolul, mintha 2. anyanyelve lenne, jelzem, ez szinte így is van. Amikor ősszel Amszterdamban voltam, megkérdeztem az egyik pasast, hogy ott mindenki beszél angolul? Persze, nézett rám csodálkozva, muszáj, hiszen olyan kis nemzet vagyunk, hogy senki sem érti meg a nyelvünket. (Kivéve majd a mi gyerekünket, remélem. ) Nem akartam mondani, hogy ez nálunk nem is olyan természetes, pedig mi is (meglehetően) kis ország, kis nemzet vagyunk.

És irigylem az argentín fiút, akinek 28 évesen teljesen természetes, hogy utazik a világban, hogy éppen most Prágában van, s aki oly természetességgel beszél a30 ember előtt, mint mondjuk én, otthon, a családommal.

És irigylem a török lányt (nagyon szeretem), mert abszolúte ért ahhoz, amit csinál, minden megnyilvánulásából süt a szakértelem. Mindehhez közvetlen és kedves.

Persze, ez nem az a rosszindulatú irigység, hanem egyfajta meghajlás a tudásuk előtt, tisztelem őket. Szerencsére a workshop alatt olyan emberekkel kerültem egy csapatba, akik megértették, mit is akarok mondani, nem néztek lenézően, felfogták a lényeget, el nem múló hálával tartozom nekik. Nem is olyan egyszerű az a feladat, hogy akkor most az országok dugják össze a fejüket, mondják meg, hogy mi az év célcsoportja marketing szempontból, ezt indokolják, majd a különbözőségeket vessék össze, s hozzanak ki egy közös programot, nem elfelejtkezve az indoklásról, ill. az együttműködés lehetőségeiről.... Miközben olyan országokkal voltam egy csoportban (Franciao. és Németo.), ahol a cégünk piacvezető (mi harmadik helyen vagyunk Magyarországon), ahol kb. 10-szer annyi embert foglalkoztatnak, mint mi, s ahol a marketing (meg a HR) hosszú évek óta prioritást élvez, mert már tudják, mekkora a hatása az üzletre.

Na, ezekkel az országokkal legyen valami közös pont... :o))

A szálloda természetesen nagyon szép, van luxus, meg ami kell, sajnos, a légkondi elromlott az egész épületben, így egyesekről csorgott a víz, miközben én (a fázós) remekül éreztem magam, végre megfelelő hőmérséklet volt..

És nem, ezeket nem én fotóztam, mert ugyan nyomkodtam a gép gombját, de én ilyet sosem tudnék. Egyébként meg az átjátszó zsinórját otthon hagytam.

Utazás

Köszönöm a Luca-babának szóló születésnapi jókívánságokat! Ünnepeltünk vasárnap és felbontottuk azt a Tokaji Aszút, amit Luca születésének évben vettünk. (Minden gyereknek van egy üveg ilyen bora.) Na, igen, egy 18 éves Tokaji méltó ünneplés a nagykorúság küszöbén. :o)

Holnap Prágába utazom, de a laptopom velem lesz, majd nézem, mit alkottok, írtok, meséltek. Lesz egy egész napom körbenézni, mert fél 1-kor már ott leszek, holnap még semmivel nem bombáznak, s másnap is csak déltől kell okosnak, de legalábbis kedvesnek, mosolygósnak lenni. Nem kell mást csinálnom, mint ülni és figyelni, ez utóbbit nagyon, de legalább nem kell prezentációt bemutatni az olyan megfoghatatlan dolgokról, mint a társaságunk marketing stratégiája vagy az arculati problémák megjelenése.... majd ők nekem, nekünk.

Elég, ha okosan nézek, nem kell annak is lennem, nem?

Felvételik

A szigorlat kapcsán több tanár újfent adjusztált, hogy márpedig egy egyetemet el kellene végeznem. Én meg úgy gondolom, hogy szeretnék egy olyan karácsonyt, ami nem a vizsgák miatti tanulás okozta stresszből állna, így hárítottam (újfent) azzal, hogy szükségem van egy év pihenőre, esetleg még többre. Aztán ők vetették fel azt, hogy jelentkezni kellene, majd rögtön egy évet halasztani...

Nem is ez az érdekes, hanem a családunk (értsd ezalatt elsősorban a gyerekeinket) pályaválasztása. A dolog apropója, hogy idén Luca került sorra, lassan jó lenne eldönteni, mégis mit jelöljünk be. És ez ugyanolyan határozatlansággal, tanácstalansággal párosulva jár, mint tavaly, ugyanebben az időben. Zsófi végül az ELTE-re ment, néderlandisztika szakra. Amikor a faluban megkérdezik, mégis hová jár a Legnagyobb és ezt így elmondom, akkor van erős csodálkozás, a legpozitívabb válasz az volt, amikor a kozmetikus azt kérdezte, hogy akkor ez valami humán, ugye? Vagyis nem nagyon tudják hová tenni, bólogatnak meg néznek, én meg magyarázom.

Ettől már csak a következő kérdés a jobb, ettől előre rosszul vagyok, miszerint mit tud ezzel majd kezdeni, ha elvégzi. Azonnali, előre megjósolható, kiszámítható reakció, hogy ideges leszek, majd elmondom, hogy fogalmam sincs, elmegy Hollandiába dolgozni vagy tanít hollandot, vagy fordít vagy mittudomisén. Ezek után nem kérdeznek többet, csak látom a szánalmat, na, ez is majd a munkanélküliek számát gyarapítja. (Megjegyzem, hogy 20 főt vettek fel az államilag támogatott szakra, Zsófinak muszáj volt szupernek lennie, egyáltalán minden gyerekünknek, mert mi a költségfizetős részt nem bírjuk vállalni. Olyan tanáraik vannak, mint Balázs Géza, Nádasdy Ádám... )

És akkor eljött a január vége, eljött a következő menet, Luca is sorra került, aki egyébként holnap lesz 18 éves. Na most ő egy külön eset, miután a papa tehetsége benne összpontosul, hosszan könyörögtünk neki, hogy menjen a kisképzőbe, de persze nem, ő nem akar.t A tehetség nem tűnik el, max. egy kicsit szunnyad egyet, kértük, hogy járjon különórára, de azt sem, arról nem beszélve, hogy igen széles az érdeklődési köre, így végül mégcsak nem is kommunikációs szakközépiskolába ment, hanem sima gimnáziumba, mondván, hogy ott majd kap olyan impulzusokat, ami talán ráállítja a maga útjára. Na, most a 4. év elején azt mondja, hogy azért egy kicsit bánja, hogy nem a kisképzőbe ment és talán mégis megpróbálja (az előbbi fokot kihagyva) az Iparművészetit. Ahová nem veszik fel, ezért nem is tudja, miért, hiszen esélytelen, de a fenébe. is... (Nem mondom meg, milyen gondolataink voltak, a gyermekbántalmazás csúnya dolog, különben is egy 18 évessel már mit kezdjen az ember.) De lehet, hogy mégsem jelentkezik.

Ami ennél is jobb, az a pályaválasztás alternatívája, ugyanis a dramaturgia érdekli. Amikor ezt hallottam, rögtön az jutott eszembe, hogy ezt hogyan fogom prezentálni a falubelieknek, megint néznek rám szánakozva, szegény Lovászék, ilyen gyerekeik vannak.

A dramaturgia nagyon jó, de hogy kis hazánkban hány dramaturgra van szükség , azt jelzi, hogy két évente indítanak ilyen szakot, azt is csak 2 helyen az országban. Ha nem Pest, akkor Luca ugyan el nem megy, mert ő hétközben haza akar ugrani, ez egy kicsit mondjuk komplikálja a dolgot.

Na most nekem a következő gondolataim vannak: hát nem igaz, hogy nincs egy olyan gyerekünk, aki mondjuk olyan szakot választana, ami által biztosítottá válna majdani idős szüleik támogatása. Mondjuk, valami hasznosat. Ajánlgatom nekik a pénzügyi pályát, mehetnének a PSZF-re, de nem , csak jókat vihorásznak rajta. Bezzeg a néderlandisztika, meg a dramaturgia, az igen.

Nos, így állunk mi a határidő előtt 3 héttel.

Tervek?

Többen kérdezték, mit szeretnék csinálni 2009-ben, milyen terveim vannak. Nos, írtam már erről egyszer, azzal már nem fárasztok senkit, hogy még egyszer átrágja magát, inkább a menetközben felmerült újakat próbálom összeszedni.

Arra gondoltam, milyen jó lenne megtanulni gépírni, úgy igaziból, mint a nagyok. A gépírásról mindig eszembe jut a "Bezzeg az én időmben" c. könyv, aki olvasta, gondoljon a filmfelvételes jelenetre, nagyon édes.

Aztán jó lenne sokat varrni, örömből is, meg azért is, mert a család nagyon nyüstöl, hogy ők bezzeg el vannak hanyagolva, a takarók szétszakadozottak, nincs se egy táskájuk, se egy rendes semmijük, így kell élniük, ilyen sanyarú körülmények között. Meg kell szakadnia az anyai szívnek.

Jó lenne rendet tenni a könyvek között, ma reggel a Legkisebb keresett egy Kundera könyvet, azt sem tudtam, mégis merre keresse, nem jó ez így.

Jó lenne sokat olvasni, mindent, amit szeretnék.

Jó lenne sokat festeni (anyagot), mert úgy érzékelem, azzal igen sok endorfin szabadul fel bennem, ami nem szorul bővebb magyarázatra.

Jó lenne sokat sétálni, tiszta vicc, hogy itt lakom a zöldben, de nem tudok elmenni egy jót kerülni a falu körül.

Jó lenne elmenni végre egy patchwork táborba, voltam én Karcagon, meg Tihanyban, meg itt és ott, de évek óta nem jutok el, pedig a tökéletes feltöltekezés egyik lehetséges módja. Ötletek?

Jó lenne... most így hirtelen csak ennyi, konkrétumokért célszerű, bár nem érdemes előrelapozni.

Tavasz

Úgymint: legyen már tavasz.... Kell valami nap, valami sárga, valami meleg, valami jó... elővettem a festett anyagaim egy részét, jó kis tavaszit kellene varrni belőle, persze, kialakult ötletem még nincs, nekem nem nagyon szokott, összesen 3-szor fordult elő velem, hogy a varrást komoly rajzolás, meg színezés előzte meg, igaz, abból kétszer díjazott lettem. Lehet, hogy többször kellene alkalmazni? Na, nem a díj miatt, hanem azért, hogy ne félúton derüljön ki, nem működik mégsem az eredetileg korszakalkotónak tartott ötletem.

Persze, vannak elképzeléseim, mit varrok még rá, zöld lesz rajta, az biztos, s bár először megint a jó kis filcekre gondoltam, beláttam, erre most talán mégsem. És nem, nem olyan rózsaszínű, mint amilyennek látszik.

Köszönöm

Hát, remekül aludtam ma éjjel, mit mondjak. :o) Most tudtam megnézni a bejegyzéseket és igen erősen meglepődtem/elcsodálkoztam/elaléltam, hány gratuláló komment jött. Első felindulásban vagyok, nem nagyon tudok mit írni, pedig azért ez nem jellemző, inkább mindig kivágok, törlök az írásomból.Csak magamat tudom ismételni, meg a kérdést, hogy mi is az a blogbarátság, nem tudom én ezt szépen leírni, de talán nem is kell...

Mindenesetre ma itthon ragadtam, mert ugyan felkeltem reggel 5-kor és fagyoskodtam (másokkal együtt) 1 órát a megállóban, de nem jött busz. Volt néhány ingerült telefonváltás a főnökömmel, aki nem értette meg, hogy nem tudok bemenni. Lementem délben is egy buszhoz, bár előtte felhívtam a Széna téri Volánbuszt, ahol közölték, hogy innen és errefelé nem fogadnak, nem indítanak járatokat, de azért én gondoltam, hátha... Hát nem, csak újabb fagyoskodás és hihetetlen mértékű felém irányuló intolerancia. Persze, aki fűtött céges autóval, céges autópálya-matrica birtokában a letakarított, felsózott M%-ön megy dolgozni, az fel nem foghatja, hogy ilyen is van. Így a prezentációmnak annyi, igazgató őrjöng. Jó kilátásaim vannak a holnapi személyes beszélgetésre.

De tudjátok mit? Inkább bemutatom, mit kaptam KicsiKatótól, újabb adalék a blogbarátság feletti örömködéhez. 12 darab, különböző négyzet, (gondolom) Géza kreatívkodott megint, Kicsikató segítségével. :o) De hogyan csinálta?....

Gyerekkorom egyik kedvenc könyve volt az a (talán) svéd könyv, amelynek címe a következő volt: Tizenkettő nem egy tucat. Na, ez is eszembe jutott, mert ez is ugyan 12 darabból áll, de semmiképpen nem mondanám egy tucatnak, kedves Kicsikató!Köszönöm.

A szigorlat napján

Reggel 8-ra mentem, fél 9-kor én kezdtem a vizsgát (a simát), ötöst kaptam, majd déltől szigorlat. Mindenből ötöst kaptam, dicséretes lettem. Ráadásul 3 csillaggal gazdagított ötöst kaptam a kutatásomra, ami olyan vastag, mint egy szakdolgozat (így írták be az indexbe is...). Nagyon-nagyon örülök, bár egyelőre még nem tudom feldolgozni, olyan fáradt vagyok. De ismerkedem az eredménnyel... Köszönöm mindenkinek, hogy a bátorításával hozzájárult a mai nap sikeréhez. Tudjátok: ez a jegy nem jöhetett volna létre, ha nincs a családom (különös tekintettel a páromra), s nincsenek a személyes, valamint a virtuális barátok. Vagyis Ti.

Most akkor mi is az a blogbarátság, mondjam még?