Mert varrok is

Anyahajó azt mondja, eltűntem a blogtérből. Milyen érdekes, ezen járt az eszem délután, szóval, milyen érdekes, hogy csak néhány napot nem voltam, nem ontottam a jobbnál jobb remekműveimet, és nem osztottam meg az aktuális gondolataimat- máris azt mondják, eltűntem. Ez ( a blogom rövidke életét tekintve) igen dicséretes, hagy ne mondjam, hízelgő.

Mindenesetre varrtam én, mert igény az van rá családi körben is (meg azon túlmenően is), most éppen a Legnagyobb került sorra, aki sikeresen abszolválta első egyetemi félévét az ELTE-n, ez komoly indok egy táska készítéséhez. Eleddig is mama-féle táskája volt, de oly nagy hurcolásnak volt kitéve, hogy némiképpen megadta magát az egyetemista léthez szükséges jegyzetek, meg egyebek súlya alatt, kellett egy rendes, na.
Hát legyen, ez született.

A táskában két érdekesség van, még egyelőre azt hiszem, hogy feltaláltam a spanyol viaszt, mindaddig, amíg valaki fel nem világosít, hogy ez ősrégi ötlet.

1. A táska oldalába tettem egy palacktartót, Zsófinál mindig van ásványvíz, így viszont nem gurul el, nem kell keresgélni, mindig kézközelben van.

2. A táska aljába tettem egy merevítőt, ami tkp. egy erős műanyag. A táska alsó részére varrtam egy két oldalán nyitott csövet, amibe bele kell csúsztatni a kartont, műanyagot, s így viszont mosásnál egy mozdulattal ki lehet venni. Szerintem jobb, ha van alul egy kis tartása a táskának, ha nehezebbet teszünk bele, nem lóg.



És sikerült mágneszárat is beletennem, amit így takartam el, hogy ne látszódjon sehol. (A fénykép sem nagyon látszik, elkapkodtam újfent.)



Zsófinak nagyon tetszik, nekem meg az ő öröme.

Mesés...

Na mármost nyomon követtem a "mesés blog"-díjak átadási hullámát és meg kellett állapítsam, hogy azok kapták, akiknek egyébként én is adnám, mert számomra (s olybá tűnik, hogy másoknak is) valóban csodásak, mesések, inspirálóak, elgondolkodtatóak, netalántán még szórakoztatóak is , esetleg a nyelvi leleményük, gazdagságuk is megemlítendő.
Szerika úgy vélte, én is ezen kategóriába tartozom, eszem ágában sincs visszautasítani (köszönöm!), mindazonáltal van kritikai érzékem (önkritikai pláne), így látom én, hogy van ezen még mit javítani. De... amint a sok kötelezettség közül legalább egyet letudok, eljön az én időm. Ezt úgy nyár körül gondolom, optimális esetben. :o)

Viszont akkor a függőségeimről:
- kávé (amióta Szerikánál olvastam, hogy 1 kávé 1 napi meló a májnak, azóta azért kicsit aggódom az én átlag 3, erős idegállapotban 4-5 kávém miatt, szegény máj)
- könyv (de ez teljesen pozitív az előzővel ellentétben)
- édesség (sztresszoldó, legalább ennyi jó nekem is legyen, meg endorfin, meg minden- én meg tudom magyarázni, miért kell nekem)

Most írhatnám, hogy varrás, kötés, főzés... de némi ciklikusság figyelhető meg a hozzájuk való viszonyomban, akkor meg már nem is függőség. Mert varrni kell, nem a hasznossága miatt elsősorban, főleg, ha olyanokat alkotok, mint a legutóbbi, hanem mert alkotás, mégha az én esetemben ez időnként nem is valósul meg.
De. De időnként (ha éppen választanom kell) szívesebben olvasok, mint varrok, vagyis akkor ez most vegytiszta függőség vagy szimpla vonzalom?Azt viszont mindennap érzem, hogy ha nem varrok valamit, akkor megőrűlök.
Hasonlóképpen vagyok a főzéssel is, én azt is alkotásnak tekintem, de a vasárnapi főzések némiképpen csökkentik a lelkesedésemet, amit erről már írtam vala.

És igen. Függőségem teteje a párom, immáron 22 éve, illik ilyet írni?Ez viszont a tökéletes szimbiózis (a szemüveg csak részben), na, erről többet nem írok.
És függőség nyilván a gyerekeim is, egy anya esetében ez teljesen természetes, éppen tegnap éjjel olvastam egy regényben, hogy "önmagamból annyit fektettem az életükbe, hogy testem és tudatom soha, egyetlen pillanatra sem vált külön tőlük." Mindezt triplán, ugye.


Most kinek dobjam?A lemaradók nehézsége, hogy az általa látogatott mesés blogok már elkeltek, de azért még jut is, marad is. Nekem mesés
- Anyahajó blogja (de kár, hogy nem kicsik a gyerekeim, milyen tapasztalatcsere folyhatna)
- Zsukka blogja (nincs UFO-ja , jól olvastam?)
- Fűszeres Eszter blogja (csak rá kell nézni)
- Bea blogja (hasonló gondolatok, fogok is írni egy bejegyzést a szétválogatott életünkről)
- Mártanéni blogja (mert frappáns, nem ömleng, mint én, akkor szól, ha van mondandója, ja, hogy még miket is alkot?... hát ezért)

És varrtam is a héten, ma befejezem (ha a családom is úgy akarja), azt is fel szeretném tenni, ezen túlmenően (amint azt már jeleztem) szeretnék írni a szétválogatott életünkről, s miután többedszerre olvasok egy remek könyvet, azt sem szeretném kihagyni. Talán a hétvége az én időm blogírás szempontjából.

Xszemes

Egy nagyon kedves, újfent megtalált fiatal hölgytől kaptam az alábbi kézimunkát. Neki (még) nincs blogja, de miután tudja, mert olvasta, hogy a böködés is érdekelne, hát meglepett egy sajáttal... Tényleg meglepetés! És azt mondja, hogy ő nem tud semmit alkotni, meg nincs keze hozzá...
Köszönöm, Marcsikám!

Globalizált világ

Ebben a (ahogy mondani szokás) globalizált, multikulturális világunkban ma a következő országokból érkeztek hozzám virtuális látogatók:

- Finnország (őt ismerem, úgy vélem)
- Románia (szerintem őt is, bár más városból is érkeztek)
- Olaszország
- USA (rendszeresen látogat, nem tudom, ki az...)
- Németország
- Japán
- Horvátország

Ezen túlmenően egy számomra azonosíthatatlan helyről is jött egy érdeklődő.

Na most csak azt nem tudom, hogy amikor meglátták a fantasztikus tűzésemet, akkor mire gondoltak, minekutána a blog megértéséhez csak a vizualitás maradt?!......

A szemüveges lét

Néhány hónapja olvasószemüveget kaptam, mert az apró betűket már nem láttam vagy nagyon rosszul. És milyen érdekes dolog ez is: amikor elkezdtem használni, nagyon szenvedtem tőle, mert nem tudtam, hová tettem, mert fekvés közbeni olvasáskor nyomta a fejem, mert piszkos lett, meg homályos. Emellett, persze, nagyon hasznos is, de akkor csak a mérget láttam benne. Úgy véltem, ettél még az is jobb lett volna, ha állandó szemüveget kapok.

A következő fokozatot az jelentette, amikor rájöttem, hogy olyannyira megszoktam, hogy bár előtte erőltettem a szemem, de láttam; mostanra már furcsa, ha meg kell erőltetnem a szemem.

És ma reggel eljött a teljes azonosulás ideje. Miután vizsgázni megyek, korán felkeltem és olvasgattam, mielőtt akár a fürdőbe is kimentem volna. Vagyis kinyitottam a szemem, felültem, felvettem a könyvet, a szemüveget és már startra kész állapotban is voltam új információk befogadására (azért ez így nem teljesen igaz). Valamikor kimentem a fürdőbe, meg akartam mosni az arcom, amikor a kezem beleütközött a szemüvegembe- vagyis észre sem vettem, hogy rajtam van. Ez a teljes elfogadás mámora. A szemüveg és jómagam fenntartások nélküli szimbiózisa. (Nem a közös nyereség, csak a közös együttlét szempontjából.)

És mi van, ha nem tetszik?

Mármint az, amit varrtam. Velem (nem tudom, más hogy van vele) ez sokszor előfordul. Valószínűleg emögött is az a hiányosságom fedezhető fel, mint mondjuk a mágneszár behelyezése esetében, vagyis, hogy ezen tevékenységek oly fokú tudatosságot követelnek, amelynek én (reméljük, hogy még) nem vagyok birtokában. Valakinél olvastam, hogy mire leül a gép elé, már minden a fejében van. Na, erről beszélek, nálam ugyanis ötletszerűen, spontánul jelennek meg a varrási rohamok, nem nagyon tudok előre tervezni, aminek természetesen már számtalan "terv" (mondjuk így, legyünk nagyvonalúak) látta-látja kárát.

Ezért fordult elő Helen táskájánál is, hogy menetközben improvizálni kellett, ami önmagában talán még nem baj, de ha nincs megoldási alternatíva, az komolyan felveti azt a kérdést, megfelelő hobbim van-e. Másképp mondom: én megfelelő vagyok-e egy ilyen hobbi számára.

Most az történt, hogy vágytam egy vidám tavaszi quiltre, ezért olyan anyagokat varrtam össze, amit mondjuk egy napsütéses, ragyogó napon biztosan nem tettem volna, mert akkor a fényigényem legalábbis alapállapotban ki lett volna elégítve. Igaz, ezeket is én festettem, de nem erre a kombinációra gondoltam festegetés közben. Legyünk őszínték: akkor sem gondoltam semmire, csak úgy jött.

Összevarrtam, de már akkor is életidegen volt a számomra, hiába, döntő az első pillanat, de én erőszakoskodtam, hogy nem hagyok félbe semmit, kezdjek vele valamit. Akkor elkezdtem nézegetni, mit lehetne belőle kihozni, varrtam rá leveleket, elkezdtem megtűzögetni, hátha segít a kettőnk kapcsolatában. Segített, persze, annak felismerésében, hogy eddig azt hittem, a szabad gépi tűzésben nekem megmászhatatlan falak a girbe-gurba vonalak, ennek ellenére valahogy mindig a spirálok, meg a tekervények vonzottak (ez olyan sokat elárulhat, mint a kézírásunk).
Most viszont azt látom, hogy egy egyenes vonalat sem tudok megvarrni, nagyszerű.

Mit kezdjek én egy olyan darabbal, ami nem tetszik? Először arra gondoltam, hogy majd a varrásbontó, de aztán megoldani akartam a problémát (mert minden jó valamire, csak nem arra, amire először gondoltunk, s amiért létrehoztuk), hogy majd akkor én javítok valamit, nem méltatom a próbálkozásom, én is látom.


Ha most filozófikusan nézném (amit nem tudok), akkor azt mondanám, hogy a fejlődésem része, ne utasítsuk el, hanem fogadjuk el, most ebben a stádiumban vagyok (már egy ideje, ezt azért közbeszúrom), majd visszatekintve milyen jó lesz. Na jó, de mikor?...

És mennyi energiámba telt ez a vacak, ez a fejlődési lépcső...

Így aztán 2009-re a következő (újabb) tervvel gazdagítom az egyébként is terjedelmes listámat: csak meg kéne tanulni valahogy szabadon tűzni. Ja, hogy ez vágy inkább, mint konkrét terv? Hát éppen erről a tudatossági hiányállapotról beszéltem.
Nem tud valaki valamilyen szakirodalmat?

Itthon vagyok...

..., s ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor,..... (örökbecsű Radnótink, de szeretem!)

Mindenhol jó, de legjobb itthon. Mondtam ma reggel ZM-nek, hogy a szállodában csak intenem kell a pincérnek és már ugrik is a kávéval, de az a megunhatatlan, ahogy ő hozza be nekem minden reggel, öleléssel kísérve. No comment.

Miután csütörtök éjjel hazaértem, reggel 5-kor már keltem is, hogy mehessek be dolgozni, nem elfelejtve a személyes beszélgetést. Hát, mit mondjak, kemény csata volt, az eredetileg 1 órás programot sikerült a duplájára dagasztani, ezzel mindent elmondtam. Sok minden elhangzott, az egyik legnagyobb sikeremnek azt tartom, hogy nem sírtam el magam, hiába, no, fejlődőképes vagyok, nem szabad lemondani 40 évesen sem a belső változás eshetőségéről.
Nem untatok senkit a részletekkel, egyet mondok csak el, ez releváns információ a beszélgetés tartalmáról, a küzdelemről, az elért eredményekről, ez pedig a következő: 5000 forint fizetésemelést kaptam, nem, nem ütöttem félre, nem 50 ezret, csak ötezret.
Nem nyilatkozom, de azt elmondom, hogy én már csak nevetni tudok, volt kolléga, akivel fuldokoltunk a röhögéstől és ez a jó, mert bőgtem én már annyit, hogy most már a vihogás ideje jött el.

Na jó, még egy pozitív dolgot engedjetek meg: este 6-kor kikapcsolhatom a telefonom, nem kell folyamatos készenlétben lennem. Hiába, no, vannak még örömek az életben....

És akkor most azt mondom, hogy muszáj ma varrnom, ha a családom jót akar, mert erős kompenzációra való késztetésem van. :o) Vagyis, még jelentkezem.

Prága/ 1. rész

Hogy milyen Prága? Csodaszép. (A Károly-híd éppen felújítás alatt van, így nem sokat élvezhettem belőle, max. a róla való kilátást- egy sávban lehet rajta sétálni.) És igen, azt látom, amit az utazásom előtt mondtak, vagyis, hogy mintha lehagyná Budapestet, a mi szép Budapestünket. Mert tiszta. Mert rendezett. Meg sok minden egyéb miatt is valószínűleg, de nekem most ez tűnt fel, nem egy 10 napos turnéra fizettem be, így korlátozott számban állt-áll rendelkezésemre képanyaggal dúsított információanyag. Jaj, csak nem egy kommunikációs meeting- en vagyok?.....

Persze, szokásosan mindenki okos és ezt nem rosszindulatból mondom, tényleg így gondolom. Irigylem a holland csajt, mert úgy beszél angolul, mintha 2. anyanyelve lenne, jelzem, ez szinte így is van. Amikor ősszel Amszterdamban voltam, megkérdeztem az egyik pasast, hogy ott mindenki beszél angolul? Persze, nézett rám csodálkozva, muszáj, hiszen olyan kis nemzet vagyunk, hogy senki sem érti meg a nyelvünket. (Kivéve majd a mi gyerekünket, remélem. ) Nem akartam mondani, hogy ez nálunk nem is olyan természetes, pedig mi is (meglehetően) kis ország, kis nemzet vagyunk.

És irigylem az argentín fiút, akinek 28 évesen teljesen természetes, hogy utazik a világban, hogy éppen most Prágában van, s aki oly természetességgel beszél a30 ember előtt, mint mondjuk én, otthon, a családommal.

És irigylem a török lányt (nagyon szeretem), mert abszolúte ért ahhoz, amit csinál, minden megnyilvánulásából süt a szakértelem. Mindehhez közvetlen és kedves.

Persze, ez nem az a rosszindulatú irigység, hanem egyfajta meghajlás a tudásuk előtt, tisztelem őket. Szerencsére a workshop alatt olyan emberekkel kerültem egy csapatba, akik megértették, mit is akarok mondani, nem néztek lenézően, felfogták a lényeget, el nem múló hálával tartozom nekik. Nem is olyan egyszerű az a feladat, hogy akkor most az országok dugják össze a fejüket, mondják meg, hogy mi az év célcsoportja marketing szempontból, ezt indokolják, majd a különbözőségeket vessék össze, s hozzanak ki egy közös programot, nem elfelejtkezve az indoklásról, ill. az együttműködés lehetőségeiről.... Miközben olyan országokkal voltam egy csoportban (Franciao. és Németo.), ahol a cégünk piacvezető (mi harmadik helyen vagyunk Magyarországon), ahol kb. 10-szer annyi embert foglalkoztatnak, mint mi, s ahol a marketing (meg a HR) hosszú évek óta prioritást élvez, mert már tudják, mekkora a hatása az üzletre.

Na, ezekkel az országokkal legyen valami közös pont... :o))

A szálloda természetesen nagyon szép, van luxus, meg ami kell, sajnos, a légkondi elromlott az egész épületben, így egyesekről csorgott a víz, miközben én (a fázós) remekül éreztem magam, végre megfelelő hőmérséklet volt..

És nem, ezeket nem én fotóztam, mert ugyan nyomkodtam a gép gombját, de én ilyet sosem tudnék. Egyébként meg az átjátszó zsinórját otthon hagytam.

Utazás

Köszönöm a Luca-babának szóló születésnapi jókívánságokat! Ünnepeltünk vasárnap és felbontottuk azt a Tokaji Aszút, amit Luca születésének évben vettünk. (Minden gyereknek van egy üveg ilyen bora.) Na, igen, egy 18 éves Tokaji méltó ünneplés a nagykorúság küszöbén. :o)

Holnap Prágába utazom, de a laptopom velem lesz, majd nézem, mit alkottok, írtok, meséltek. Lesz egy egész napom körbenézni, mert fél 1-kor már ott leszek, holnap még semmivel nem bombáznak, s másnap is csak déltől kell okosnak, de legalábbis kedvesnek, mosolygósnak lenni. Nem kell mást csinálnom, mint ülni és figyelni, ez utóbbit nagyon, de legalább nem kell prezentációt bemutatni az olyan megfoghatatlan dolgokról, mint a társaságunk marketing stratégiája vagy az arculati problémák megjelenése.... majd ők nekem, nekünk.

Elég, ha okosan nézek, nem kell annak is lennem, nem?

Felvételik

A szigorlat kapcsán több tanár újfent adjusztált, hogy márpedig egy egyetemet el kellene végeznem. Én meg úgy gondolom, hogy szeretnék egy olyan karácsonyt, ami nem a vizsgák miatti tanulás okozta stresszből állna, így hárítottam (újfent) azzal, hogy szükségem van egy év pihenőre, esetleg még többre. Aztán ők vetették fel azt, hogy jelentkezni kellene, majd rögtön egy évet halasztani...

Nem is ez az érdekes, hanem a családunk (értsd ezalatt elsősorban a gyerekeinket) pályaválasztása. A dolog apropója, hogy idén Luca került sorra, lassan jó lenne eldönteni, mégis mit jelöljünk be. És ez ugyanolyan határozatlansággal, tanácstalansággal párosulva jár, mint tavaly, ugyanebben az időben. Zsófi végül az ELTE-re ment, néderlandisztika szakra. Amikor a faluban megkérdezik, mégis hová jár a Legnagyobb és ezt így elmondom, akkor van erős csodálkozás, a legpozitívabb válasz az volt, amikor a kozmetikus azt kérdezte, hogy akkor ez valami humán, ugye? Vagyis nem nagyon tudják hová tenni, bólogatnak meg néznek, én meg magyarázom.

Ettől már csak a következő kérdés a jobb, ettől előre rosszul vagyok, miszerint mit tud ezzel majd kezdeni, ha elvégzi. Azonnali, előre megjósolható, kiszámítható reakció, hogy ideges leszek, majd elmondom, hogy fogalmam sincs, elmegy Hollandiába dolgozni vagy tanít hollandot, vagy fordít vagy mittudomisén. Ezek után nem kérdeznek többet, csak látom a szánalmat, na, ez is majd a munkanélküliek számát gyarapítja. (Megjegyzem, hogy 20 főt vettek fel az államilag támogatott szakra, Zsófinak muszáj volt szupernek lennie, egyáltalán minden gyerekünknek, mert mi a költségfizetős részt nem bírjuk vállalni. Olyan tanáraik vannak, mint Balázs Géza, Nádasdy Ádám... )

És akkor eljött a január vége, eljött a következő menet, Luca is sorra került, aki egyébként holnap lesz 18 éves. Na most ő egy külön eset, miután a papa tehetsége benne összpontosul, hosszan könyörögtünk neki, hogy menjen a kisképzőbe, de persze nem, ő nem akar.t A tehetség nem tűnik el, max. egy kicsit szunnyad egyet, kértük, hogy járjon különórára, de azt sem, arról nem beszélve, hogy igen széles az érdeklődési köre, így végül mégcsak nem is kommunikációs szakközépiskolába ment, hanem sima gimnáziumba, mondván, hogy ott majd kap olyan impulzusokat, ami talán ráállítja a maga útjára. Na, most a 4. év elején azt mondja, hogy azért egy kicsit bánja, hogy nem a kisképzőbe ment és talán mégis megpróbálja (az előbbi fokot kihagyva) az Iparművészetit. Ahová nem veszik fel, ezért nem is tudja, miért, hiszen esélytelen, de a fenébe. is... (Nem mondom meg, milyen gondolataink voltak, a gyermekbántalmazás csúnya dolog, különben is egy 18 évessel már mit kezdjen az ember.) De lehet, hogy mégsem jelentkezik.

Ami ennél is jobb, az a pályaválasztás alternatívája, ugyanis a dramaturgia érdekli. Amikor ezt hallottam, rögtön az jutott eszembe, hogy ezt hogyan fogom prezentálni a falubelieknek, megint néznek rám szánakozva, szegény Lovászék, ilyen gyerekeik vannak.

A dramaturgia nagyon jó, de hogy kis hazánkban hány dramaturgra van szükség , azt jelzi, hogy két évente indítanak ilyen szakot, azt is csak 2 helyen az országban. Ha nem Pest, akkor Luca ugyan el nem megy, mert ő hétközben haza akar ugrani, ez egy kicsit mondjuk komplikálja a dolgot.

Na most nekem a következő gondolataim vannak: hát nem igaz, hogy nincs egy olyan gyerekünk, aki mondjuk olyan szakot választana, ami által biztosítottá válna majdani idős szüleik támogatása. Mondjuk, valami hasznosat. Ajánlgatom nekik a pénzügyi pályát, mehetnének a PSZF-re, de nem , csak jókat vihorásznak rajta. Bezzeg a néderlandisztika, meg a dramaturgia, az igen.

Nos, így állunk mi a határidő előtt 3 héttel.

Tervek?

Többen kérdezték, mit szeretnék csinálni 2009-ben, milyen terveim vannak. Nos, írtam már erről egyszer, azzal már nem fárasztok senkit, hogy még egyszer átrágja magát, inkább a menetközben felmerült újakat próbálom összeszedni.

Arra gondoltam, milyen jó lenne megtanulni gépírni, úgy igaziból, mint a nagyok. A gépírásról mindig eszembe jut a "Bezzeg az én időmben" c. könyv, aki olvasta, gondoljon a filmfelvételes jelenetre, nagyon édes.

Aztán jó lenne sokat varrni, örömből is, meg azért is, mert a család nagyon nyüstöl, hogy ők bezzeg el vannak hanyagolva, a takarók szétszakadozottak, nincs se egy táskájuk, se egy rendes semmijük, így kell élniük, ilyen sanyarú körülmények között. Meg kell szakadnia az anyai szívnek.

Jó lenne rendet tenni a könyvek között, ma reggel a Legkisebb keresett egy Kundera könyvet, azt sem tudtam, mégis merre keresse, nem jó ez így.

Jó lenne sokat olvasni, mindent, amit szeretnék.

Jó lenne sokat festeni (anyagot), mert úgy érzékelem, azzal igen sok endorfin szabadul fel bennem, ami nem szorul bővebb magyarázatra.

Jó lenne sokat sétálni, tiszta vicc, hogy itt lakom a zöldben, de nem tudok elmenni egy jót kerülni a falu körül.

Jó lenne elmenni végre egy patchwork táborba, voltam én Karcagon, meg Tihanyban, meg itt és ott, de évek óta nem jutok el, pedig a tökéletes feltöltekezés egyik lehetséges módja. Ötletek?

Jó lenne... most így hirtelen csak ennyi, konkrétumokért célszerű, bár nem érdemes előrelapozni.

Tavasz

Úgymint: legyen már tavasz.... Kell valami nap, valami sárga, valami meleg, valami jó... elővettem a festett anyagaim egy részét, jó kis tavaszit kellene varrni belőle, persze, kialakult ötletem még nincs, nekem nem nagyon szokott, összesen 3-szor fordult elő velem, hogy a varrást komoly rajzolás, meg színezés előzte meg, igaz, abból kétszer díjazott lettem. Lehet, hogy többször kellene alkalmazni? Na, nem a díj miatt, hanem azért, hogy ne félúton derüljön ki, nem működik mégsem az eredetileg korszakalkotónak tartott ötletem.

Persze, vannak elképzeléseim, mit varrok még rá, zöld lesz rajta, az biztos, s bár először megint a jó kis filcekre gondoltam, beláttam, erre most talán mégsem. És nem, nem olyan rózsaszínű, mint amilyennek látszik.

Köszönöm

Hát, remekül aludtam ma éjjel, mit mondjak. :o) Most tudtam megnézni a bejegyzéseket és igen erősen meglepődtem/elcsodálkoztam/elaléltam, hány gratuláló komment jött. Első felindulásban vagyok, nem nagyon tudok mit írni, pedig azért ez nem jellemző, inkább mindig kivágok, törlök az írásomból.Csak magamat tudom ismételni, meg a kérdést, hogy mi is az a blogbarátság, nem tudom én ezt szépen leírni, de talán nem is kell...

Mindenesetre ma itthon ragadtam, mert ugyan felkeltem reggel 5-kor és fagyoskodtam (másokkal együtt) 1 órát a megállóban, de nem jött busz. Volt néhány ingerült telefonváltás a főnökömmel, aki nem értette meg, hogy nem tudok bemenni. Lementem délben is egy buszhoz, bár előtte felhívtam a Széna téri Volánbuszt, ahol közölték, hogy innen és errefelé nem fogadnak, nem indítanak járatokat, de azért én gondoltam, hátha... Hát nem, csak újabb fagyoskodás és hihetetlen mértékű felém irányuló intolerancia. Persze, aki fűtött céges autóval, céges autópálya-matrica birtokában a letakarított, felsózott M%-ön megy dolgozni, az fel nem foghatja, hogy ilyen is van. Így a prezentációmnak annyi, igazgató őrjöng. Jó kilátásaim vannak a holnapi személyes beszélgetésre.

De tudjátok mit? Inkább bemutatom, mit kaptam KicsiKatótól, újabb adalék a blogbarátság feletti örömködéhez. 12 darab, különböző négyzet, (gondolom) Géza kreatívkodott megint, Kicsikató segítségével. :o) De hogyan csinálta?....

Gyerekkorom egyik kedvenc könyve volt az a (talán) svéd könyv, amelynek címe a következő volt: Tizenkettő nem egy tucat. Na, ez is eszembe jutott, mert ez is ugyan 12 darabból áll, de semmiképpen nem mondanám egy tucatnak, kedves Kicsikató!Köszönöm.

A szigorlat napján

Reggel 8-ra mentem, fél 9-kor én kezdtem a vizsgát (a simát), ötöst kaptam, majd déltől szigorlat. Mindenből ötöst kaptam, dicséretes lettem. Ráadásul 3 csillaggal gazdagított ötöst kaptam a kutatásomra, ami olyan vastag, mint egy szakdolgozat (így írták be az indexbe is...). Nagyon-nagyon örülök, bár egyelőre még nem tudom feldolgozni, olyan fáradt vagyok. De ismerkedem az eredménnyel... Köszönöm mindenkinek, hogy a bátorításával hozzájárult a mai nap sikeréhez. Tudjátok: ez a jegy nem jöhetett volna létre, ha nincs a családom (különös tekintettel a páromra), s nincsenek a személyes, valamint a virtuális barátok. Vagyis Ti.

Most akkor mi is az a blogbarátság, mondjam még?

Szigorlat előtt egy nappal

Hát, nem tudom. Elolvastam mindent, amit csak lehetett, kifolyik már a szemem, fáj a fejem.Van, amire tényleg csak egyszeri olvasás jutott, vagy emlékszem majd rá vagy sem, van amire több, mert arra több is kellett, ezzel viszont az a baj, hogy olyan összetett, hogy szavakat kellett felírnom, miről is szól egyáltalán. És igen, van, amit nem is értek, igaz, más sem. Ilyenkor igen intenzív a csoportunk, szerintem a telefontársaságok már a számla alapján meg tudják mondani, kik mennek egy napon vizsgázni.

Nagyon sűrű időszakom lesz, nehéz erre az egy dologra koncentrálnom. Csütörtökön, rögtön az első munkás napomon lesz egy egész napot (s ezzel a kollégákat is meglehetősen) igénybe vevő értekezlet, ahol prezentációt kell tartanom nekik az elégedettségi felmérésemről. Erre nem tudtam készülni, gondolom, majd holnap éjjel. Ez is nyomaszt, de van ennél nagyobb baj is, ami viszont komoly probléma.

Év elején van egy személyes beszélgetés, amely során el kell mondani a saját magamról alkotott véleményemet, értékelni a munkámat, majd ugyanez a másik részéről is megtörténik, értsd: ügyvezető igazgató értékel. Nos, a helyzet többesélyes, gyakorlatilag minden megtörténhet:

- felmondok (ZM felhatalmazott, hogy lehet szép csendben felállni)
- kirúgnak
- fizetésemelést kapok
- kiemelnek
- semmi nem változik

Na, így készüljek a szigorlatra. Állandóan olyan mondatok kúsznak az agyamba mondjuk a nevelésfilozófia olvasása közben, hogy mivel védekezem majd, miket mondok, ők erre azt, na de én sem hagyom magam és akkor ... Valami jó stratégia kellene, mondjuk olyan, ami követhető. A legfontosabb: nem sírva fakadni.
Kedden meg utazzam el Prágába dolgozni, ha-ha-ha.

Nos, igen. Nem mindig tudok csak pozitív dolgokat írni, s mivel ez egy személyes blog, hát ez is benne van az életemben, minek hazudjak szépet, ha éppen aggaszt valami. Nem igaz?

Ja igen: a hajamat elaludtam.

Szigorlat előtt 2 nappal

Elmentem ma fodrászhoz, egyrészt kiszellőzött a fejem ebben a jó kis hidegben (ráadásul 40 perc alatt otthon is voltam, ez sokat elárul a hajam hosszáról), másrészt mégse menjek úgy szigorlatozni, mint egy ápolatlan banya. Nem mintha az eredménytől sokat várnék, de ha mondjuk, az a tét, hogy egyes vagy kettes, akkor nézzem rám valaki és mondja azt, hogy jaj, szegény, még fodrászhoz is elment, hátha az segít rajta, jól van, engedjük át, ha már így törte magát.

Elkészültem-majdnem

Nem is én, hanem a táska. A "majdnem"arra vonatkozik, hogy még 1-2 patentot bele kell varrnom, de itthon nincs, a faluban sem, ennél messzebb pedig én most nem merészkedem. Jelzem, még soha nem alkalmaztam mágneses záróeszközt, sőt, még nem is láttam soha. Ennél csak az a jobb, hogy a cipőkellékes (valahol véletlenül belefutottam) nem is ismerte, igaz, nála cipőfűző sem volt. Valószínűleg oly kicsi a haszon rajta, hogy nem tart, bár nem is a haszon miatt lenne célszerű, de ez már egy kis marketing. (Viszont nagyon hálás lennék, ha valaki mondana konkrét címet, ennél jobban már csak akkor, ha még el is magyarázná a használatát.)

A lényeg, hogy 99 %-ban elkészült, ami nagy örömmel tölt el, nézegetem elölről, hátulról, fogom a kezemben vagy csak úgy. Lehet nyitottan használni, akkor ilyen:

Belül egy kicsit össze lehet húzni, akkor meg ilyen:


Egy kicsit egyeztettünk azzal, akinek szánom, s ő a következő képet küldte mintának (Patchwork Pottery, éles szeműek azonnal felfedezhetik):

Nos, nem teljesen ilyen lett, de nem is lehetett, hiszen én én vagyok. Mindenesetre törekedtem arra, hogy a célnak megfeleljen, remélem, sikerült, majd tulajdonos (Évi!) megítéli....

Belülről ilyen:
Meg ilyen:


Ez utóbbit azért mutatom, hogy ígéretem szerint rögtön rátérjek, milyen hibákat is követtem el. Nos:

- úgy gondoltam, hogy a külön részekhez csak a vatelint varrom hozzá, hiszen készül egy különálló bélés-- ehelyett azt vettem észre, hogy csak az előlapot készítettem így, mire észbekaptam, a többin rajta volt a bélés :o(

- gondoltam, ha már így jártam, majd úgy varrom össze, hogy a táska külső összeillesztését egy ferdepánt-csíkkal takarom el, az még jó is lesz, zöld-- egyszer csak azt vettem észre, hogy éppen fordítva varrom, vagyis belül kellett egy takarópántot varrnom (lásd a képet fent) :o(

- aztán a fogantyújánál varrtam valamit fordítva bele

- elfogyott az egyszínű zöld anyag

- eltörött néhány tű

Talán más nem volt. Most mondnám, hogy ügyetlen vagyok, amiben van némi rész-igazság, de szerintem szerepet játszott az is, hogy pihentetésül varrtam ezt, munka után, de főképpen tanulás után. Úgy látom (érzem), hogy annyira feszült vagyok, hogy nem tudok egyik tevékenységből azonnal a másikba ugrani, mindig van átfedés, nem tudom lezárni a gondolataimat, viszont olybá tűnik, hogy nem tudok kétfelé koncentrálni sem egyszerre. Ami nőknél, ugye, nagy hiba.

Viszont: soha nem bontottam, erre büszke vagyok, megoldottam úgy, hogy mégis jó legyen, ez jó érzés. Ennek következménye még jobb, ugyanis nem dobtam félre a táskát, szaporítván az amúgy is Gellért-hegynyi befejezetlen dolgok halmát. Nekem már ez is sikerélmény.

Egyébként meg, tetszik. És neked, Évi?

Blogbarátság

A történet ott kezdődik, hogy néhány hónapja elkezdtem blogot írni. Először arra gondoltam, hogy ez milyen jó, mert naplóként is működik és majd ha hosszú idő múlva vissza-visszaolvasom, akkor elcsodálkozom, mi minden járt a fejemben, mi aggasztott, mi okozott derültséget, mi keserített el az elmúlt időben. Nos, visszaolvasásra még nem került sor.
Viszont. És itt annyi mindenről kellene írni, persze, nem a csöpögős stílusban, hanem tisztán, egyszerűen és legfőképpen őszintén. Nem hittem a virtuális barátságokban, abban sem, hogy az internetnek van valamiféle közösségteremtő ereje, mindig arra gondoltam, hogy az keres és köt ilyen helyen és módon barátságot, akinek a való életben nem igazán van rá módja, lehetősége, kedve, ereje vagy éppen akármije. Mert ugye, itt mégis mások vagyunk, mint igaziból, megválogatjuk, amit leírunk, nem azonnal válaszolunk és fontolgatunk is, ellenben, ha szemtől szembe vagyok valakivel, esetleg az is kicsúszik egy erős felindulást generáló beszélgetés során, amit nem úgy, csak a körülmények, a szituáció, stb.

És persze, hogy magam is olyan blogokat olvasgatok, amelyek tartalma, a mögötte álló ember személyisége, érdeklődése vagy éppen családi viszonyai érdekesek a számomra. Tetszenek az írásai vagy amit éppen varr (köt/horgol/fest/hímez). Ahogy gondolkodik. Ahogy őszintén ír. Ahogy egyre jobban megismerem, a személyisége jegyei először olyanok, mint egy pullóver- zárt, kész, statikus. Aztán kiderül, hogy a pullóver sorokból áll, azok szemekből, ott a fonal és a készítőről még nem is beszéltem. Kiderül, hogy a pullóver meleg, puha, és nekem is igen jól áll(na), bár minimum méretbeli különbség van. És mégis.

Nos, erről szól nekem a blogbarátság. (És igen, láttam mások blogjában egy csomó szépséges díjat, nekem egy van, a legjobb.)

És ha most tovább kell adnom 8 embernek, akkor nem tehetem meg, hogy 8 embert tüntetek ki, hiszen éppen nem a számszerűség a lényeg. Mi legyen a szelektálás alapja? Hiszen kapták már meg olyanok, akiknek én is adnám, másrészről meg még mindig több, mint 8 olyan ember van, akinek adnám. Ötleteket várok, mi alapján válogasssak az oldalsávomban megjelenő listából.
Arról nem is beszélve, akitől én kaptam, Mammkától...

A filmek és én

A filmekkel való kapcsolatom egy kicsit más, mint a könyvekkel. Először is elfelejtem, hogy láttam-e egyáltalán azt a filmet (ill. én biztos vagyok benne, hogy nem, aztán a családom meggyőz, hogy dehogynem), aztán amikor a címről valami rémlik, akkor sem tudom, miről is szólt a film. Ezért, ha valamit ajánlok, akkor az tényleg megmaradt bennem.
Sokáig még a kedvenc színészem nevét sem tudtam megjegyezni, mostanra megtanultam: Alan Rickman.

Másrészről meghatározó filmről mégsem beszélhetek, de tény, hogy van néhány, amit akárhányszor is.

1. Téli vendég- a kedvencem rendezte, fájdalmas is, szomorú is, igaz is. Ajánlom mindenkinek, ill. csak ajánlanám, nem adják a csatornák, hiába, nem egy közönség kedvence-díjas.

2. James Ivory filmje: Napok romjai- ZM-mel rendszeresen feltett kérdéseink egyike: Nem nézzük meg a Napok romjait? Olyan rég láttuk... (A Fehér grófnő hasonlóképpen remek történet.)

3. Szeretem a Sült, zöld paradicsom-ot. Emberi tartás, vidámság, meg minden.

4. Igazából szerelem- Alan Rickman-nel, naná.

5. Na, nincs ötödik, de bosszantó. Mert van, amit én is nagyon szeretek (Árnyékország, Amelie, Hosszú jegyesség), meg van, amit többször is megnéztem, de ha már csak egy hely kiadó, azt nagyon meg kellene gondolni.

Helyzetjelentés

Úgy érzem, feszegetem a határaimat. Iszonyúan elfáradtam már. Hogy az, aki 6 tárgyat rakott egy szigorlatba, az sem normális, az tuti. És ilyen remekbe szabott, érdekfeszítő dolgokat:

- nevelésfilozófia
- összehasonlító andragógia
- andragógiai didaktika
- emberi erőforrás
- oktatásmarketing
- munkaerő-piaci ismeretek

Mit mondjak, letehetetlen olvasmányok.
Délelőtt lazán vizsgázom az egyikből, délután szigorlatozom mindből.

Még azzal együtt is, hogy van, amit egyszer olvasok el, szerintem még így sem végzek. Kezdek nagyon elkeseredni. Csak nézem, nézem a táskát...