A minden korban megtalálni a jót egy nagy baromság, mert most, hogy beeveztem az életközépbe (evezett a fene, sodort a víz), hiába meresztem a szemem, nem tudok nagy jókat felmutatni, legalábbis a korral kapcsolatosakat, hogy mitől is jobb most, mint 10 évvel ezelőtt.
Na de ma. Ma találtam egyet, ettől egyrészt megkönnyebbültem, hogy én is találtam valami specifikusat, másrészt az enyém az elmélet helyett gyakorlatban mutatkozott meg, melynek hatása ezerszeres, ugyanis felfedeztem, hogy az évek múlásával (jobb, ha azt mondom, rutinnal?) az étel akkor is finom lesz, ha meg sem kóstolja az ember. És nem, az évek során nem az ízlelőbimbóink váltak érzéketlenekké, ellenkezőleg, még inkább kifinomultak, hanem az ösztön beleköltözött az ujjaimba, a végükre, s átvették az irányítást.
Egyéb ösztönök is költözhetnének, nemcsak másik szobába, de más lakásba is.
De semmi különleges, csak éppen nagyon jó, hogy az a gyerek, aki régebben sokat sütött, most kevesebbet, az reggelire kérés nélkül sütött nekünk mákos-bogyós muffint, csak azért, mert csak, hogy örül nagyon a tegnapi táska tulajdonosa és örül előre egy leendőnek a gazdája, hogy a család (bölcsen) nélkülem ment el bevásárolni, mert én most inkább egyedül és sokat és hogy némi takarítás után finom a tea és a muffin, de annyira, hogy eső eshet, azt sem bánom.
(nekem ez a kedvencem, kérem, a csikóst nem a ruha teszi, az már csak a külsőség)
Megrendelésre készült táska, különleges színekkel, egyéniségeknek való!
Ha mennék a kötős találkozóra, ezt vinném. Hogy nem megyek, telenyomom a blogom a legújabb kendőmmel, csak a színek miatt, természetesen, hiába, kinek a pap, kinek a papné.
Viszont befejeztem egy újabb megrendelést, jöhet a következő!
