Christmas/ 2

Ezkrisztinek, hálával! Amikor néhány hete megmutattam ezt a faliképet, még félkész állapotban volt, sok más társához hasonlóan. Érkezett néhány bejegyzés akkor, s Ezkriszti annyira (hogy is mondjam) józanul javasolta, hogy fejezzem már be, alig kell rajta dolgozni, hogy úgy éreztem, nem maradhatok szégyenben, lusta disznó lennék, ha nem tenném meg.... Amint egyébként vagyok is. :(


Nos, Ezkrisztinek jelentem, elkészültem, sőt, amit még soha nem tettem, varrtam rá gyöngyöket is (én, gyöngyöket!). Ily módon advent első napján kiteszem a konyha falára, vidulásul. Valahányszor ránézek, eszembe fog jutni az én házi tanácsadóm, s nagy-nagy boldogsággal fogok rágondolni...
Sőt, még az is megfordult a fejemben, hogy apránként felrakom ide a félkész munkák fotóit, hátha valaki mindig helyretesz, akkor én nekiállok, befejezem, s kihúzom magam...

Mellesleg jelentem, dolgozom a karácsonyi projekteken, de mint a csiga. Nagy- nagy örömmel nézegetem, ki miket varr, mindenki készülődik, mindenki szorgos hangya, én meg tervezgetek a buszon hazafelé, aztán hazaérek, ahol a család igényt tart rám (hála Istennek!), kötök a Híradó alatt 10 sort (ha addigra itthon vagyok), aztán meg nekiállok valami szakirodalmat olvasni- aztán meg el is alszom. Így vagyok én és a karácsony. Fejben viszont nagyon jó vagyok. :)

Könyvek, s csatolmányaik

Tegnap este végre szakítottam időt és megnéztem a Szerelem a kolera idején c. filmet. Nem vagyok egy nagy TV- néző típus, soha semmi érdemleges műsort nem adnak mostanában, a Híradót mindig megnézem (Zoltán művész masszírozza a lábam, már csak ezért is), ezenkívül gyakorlatilag semmit. Aminek a fent említett személy örül, hiszen a sportcsatornák viszont ontják a pasiknak szánt műsorokat. :)
Ez viszont azt is jelenti, hogy nem nagyon kézzel tűzni semmit, nem nagyon tudok kötni, mert kiesik az az idő, amikor ezt megtehetném.
Viszont célirányosan szívesen nézek meg valamit, így volt ez a tegnapi filmmel is, már hetek- hónapok óta tervbe volt véve, csak nem jutottam oda, hogy meg is valósítsam. Pedig a könyv a nagy kedvencem, én egyébként ezt sokkal jobban szeretem, mint a Száz év magányt, de ugyanígy vagyok Hemingway Az öreg halász és a tenger c. könyvével is. Átverekedtem magam, de a kedvencem tőle az a kis, karcsú kötet, amit nem nagyon ismer senki, a címe: Vándorünnep.

Na mindegy, lényeg, hogy a Szerelem a kolera idején a toplistám élén áll, gondoltam, akkor most lazítok, kötögetek , végre megnézem. Hááát, lett belőle akkora csalódás és szomorúság, nem is értem, mit gondolnak az alkotók, van képük odaírni, hogy ez Marquez könyvének adaptációja. Siralmas. Értem én, hogy olyan sokrétű a történet, meg sok minden történik benne, de mintha teljesen más filmet néztem volna... Nem elég, hogy rengeteg mozzanat kimaradt belőle, nem elég, hogy nem elég árnyalt a szereplők személyisége, de még csak nem is adja vissza azt hangulatot, ami viszont a könyv minden sorából árad. Nagyon elszomorított, meg az is, hogy egyesek (akik megnézik a filmet) most azt hiszik, ismerik a művet... :) Így viszont nekiugrottam (negyedszer, ötödször) a könyvnek újfent, minden sorát élvezem.

Olvastam egy interjút Umberto Ecoval (a kedvenc Lévai Balázsom készítette), amelyben ő azt nyilatkozta, hogy amikor filmesítették A rózsa neve c. könyvét, az merőben más lett az eredetitől, így ő azt kérte, tüntessék fel, hogy a ezen mű alapján készült a film... Mert annak a könyvnek a története pedig több síkon folyik, nem lehet besűríteni 1,5-2 órába. Jelzem, ha valaki olvasta az eredeti művet, az érti, miről van szó. Ecoról csak annyit, hogyha valaki végigolvasta A Foucoult inga c. könyvét, az előtt én megemelem a kalapom. Az valami hihetetlen... Én mégcsak a felénél tartok, erősen kell koncentrálnom, hogy értsem, miről van szó. :) Eco szerintem MINDENT tud a középkorról. Nem is lehet laza olvasmányként kezelni a könyveit, nem egy buszon-utazom-közben-olvasok kategória.

A következő olvasnivalós tervem Ken Follett-hez kötődik, ennek oka, hogy pár éve olvastam A katedrális c. könyvét, aztán mostanában megjelent ennek "folytatása", de jó lenne időt szakítani erre is... Kissé vastagnak tűnik most az utolsó éves tanulmányaim mellett, de majd apránként... Ken Follett-tel is készített interjút a Lévai, nekem csak az interjúkötet van meg, magát az interjúkat nem láttam, de a kötetben olvastam, hogy ez azért inkább lektür, semmint komoly szakirodalom, Follett is inkább mesterember, mint művész. És igen, én is így gondolom, ezzel együtt is sokat megtudtam a katedrálisok koráról, a körülményekről. MOst, amikor Chartres-ben voltam, adóztam is az építőknek, no meg Follett-nek is...


Most röviden ennyit az olvasásról, nagy szenvedélyemről, leginkább írjak róla, ha már idő kevesebb jut rá. Nem véletlenül szeretem a "Mit olvasnak az emberek?" blogot, lehet irigykedni... :)))
Szakirodalomról nem akarok írni, majd egyszer, ha a szakdolgozataim lesznek a bejegyzésem témái, majd akkor... :(

Kelta

Ezt a quiltet kb. 5 éve varrtam, amikor még sokkal több energiám és időm volt. Mostanában maradok a kis dolgoknál, bölcsen beláttam, hogy az is csoda, ha azokat be tudom fejezni.
De vissza a múlthoz: szóval, amikor ezt varrtam, akkor szerelmesedtem bele a kelta motívumokba, s úgy gondoltam, ezt meg kell tanulnom. Ezen tanultam meg, s ahogyan máskor is, most is magamtól. Addig olvastam a német újságokat, addig néztem, míg rá nem jöttem, hogyan is kell. Ennek megvan az a hátránya, hogy nem minden esetben teljesen konzekvens a technikám, de nem baj. Gondolom én.

Nagyon jó volt varrni, még ma is emlékszem a folyamatra, ahogy böködtem esténként. Kézzel tűztem az egészet, amit különösen szeretek. Maga az ötlet, a tervezés nem tőlem származik, hanem egy német patchwork újságban láttam, piros és kék színekkel volt varrva, én azonban ezt jobban szeretem. :)

S mivel nagyon szeretem ezt a képet, azoknak küldöm szeretettel, akik biztattak az elmúlt napokban. :)

Otthon. édes otthon...

Hahó, itthon vagyok, megérkeztem tegnap éjjel, de ma már bent vagyok a dolgozóban. Túléltem a repülést, a prezentációt, mindent. Sajnos, második nap 5-kor felébredtem arra, hogy valami iszonyú a gyomorsavam, próbáltam elaludni, de ez annál erősebb volt, legyőzött, így aztán fetrengtem az ágyban 6-ig, majd úgy döntöttem, ez így aztán semmire sem jó-- így elővettem a kötésem és kötöttem Zsófi pulcsiját. :) Legyen valami jó is.
Ugyanezt tettem a reptéren is, mert a csatlakozásomra 4 órát kellett várnom, tiszta vicc, mintha az Újvilágba mentem volna legalább...

A nagy meetingen lettünk kisebb csoportokba osztva, így az én csoportom vezetője egy holland nő, ezenkívül Svédország, Törökország, Franciaország, Svájc, Belgium és Magyarország tartozik ide. Nagy cselesen úgy oldottam meg a dolgot, hogy februárban hozzánk hívtam őket, így a repüléses dolog kiesik, igaz, helyette nagyon jó házigazdának kell lenni. :)

Amszterdamból mondhatnám SEMMIT nem láttam, még jó, hogy mikor júniusban itt voltam, volt időm körbenézni, ill. akkor elvittek minket egy hajókirándulásra is, mert most vagy sötét volt vagy köd.

Este a vacsora egy különleges étteremben volt, nem luxusra gondolok, hanem a hangulatra. A pincérek közül mindenki énekelt, időnként megállt valamelyik a zongora előtt, egy másik bejelentette őt,és akkor úgy, ahogy volt, pincérruhában énekelt valami szépségeset. Operaária, musical, jazz... jaj, de jó volt. Megtapsoltuk, majd ment tovább az élet, aki énekelt, az ment felszolgálni. A többség fiatal volt, valószínűleg zeneakadémián tanulnak, ez a kiegészítés a számukra. Olyan hangulat volt az étteremben, hogy az valami hihetetlen! Persze, az étel is finom volt!:)

Nos, igen, akkor most az aggódásról, kikerülhetetlen téma. A hiba bennem van, biztos vagyok benne. Mindig úgy érzem 1-1 feladat előtt, hogy én ezt nem tudom megcsinálni, én ehhez nem értek, úgysem lesz jó, stb. Aztán mindig megcsinálom, mindig megdicsérnek érte, meg minden, megnyugszom, de a következő feladat előtt megint halálos rettegés tör rám. Ugyanez van a főiskolával kapcsolatban is, minden szigorlatom ötös, a többség dicséretes, de én mindig mint egy élőhalott, olyan vagyok. Persze, amikor már produkálnom kell, akkor nem, akkor össszeszedetten végzem a dolgokat, de addig... és ez a gyomorsav. Még a vasszeget is meg tudnám emészteni néha... :((

Mindenesetre most örülök, itthon vagyok, nincs az a város, ami az én kis falummal felérne, állapítottam meg ma reggel is... ! Idén nem megyek sehová sem, januárban Prágában kommunikációs mmeting, februárban a HR-es csoportom jön hozzánk (akikkel most Amszterdamban voltam), márciusban Barcelona. Közben egy kis vizsgaidőszak, 2 szakdolgozat, kutatás, üzleti terv, karácsony, miegymás... De most, most boldog vagyok, hogy itthon lehetek!

Köszönöm mindenki kedves sorait, sokat jelentett nekem, telefonon Zoltán művész tartotta bennem a lelket, ti meg írásban. :))
Ezért majd megérdemeltek valami olyan képet, ami igazán szép. Én készítettem 1-2 éve a faliképet, előre ennyit... :)

Amszterdam, szenvedés

Miután ez a blog mégiscsak egy naplóféle, ahol illik őszíntének lenni, hát leírom, hogy én úgy szenvedek, mint egy kutya, ha a viharban kint kell lennie. Ma 11, 40-re kértem a taxit, ami elvisz az irodába, ahol is 7 ember vár rám, s ahol majd nagyon okosakat kell mondanom, s ahol meg kell tartani ezt a prezentációt. Megcsináltam, összeraktam, tegnap éjjel még kétszer átvettem az egészet, ma reggel még egyszer... elméletileg megy minden, de mégis...

Valami önbizalomnövelő gyógyszer nem ártana, itt vagyok 40 évesen és olyan gyomorsavval küzdök (konkrétan ma reggel), hogy csoda lesz, ha nem hányok oda a tárgyalóasztalra. Hát megőrűltem én? Minek nekem ez a stressz, nem elég, ami egyébként is van? Akkor voltam hülye, amikor elvállaltam ezt a pozíciót. Mit akar az ember 40 évesen? Én igaziból otthon szeretnék lenni, sütni- főzni a családomnak, olvasni nagyokat, kötni, varrni. Ehelyett... Na jó, reálisan nézve: végezni a jelenlegi munkám, mert azt szeretem, csak ezeket az utazásokat kihagyni.

Valami rettenetesen szenvedek, erről írtam már, erről az aggódásos tulajdonságomról.
Csak éljem túl ezt a napot és ne hányjak le senkit.

Fejlődés

Viduljunk együtt, meg okulásul sem rossz, ha meglátjátok, hogyan kezdtem el a szabad gépi tűzést tanulni, amit még most sem tudok profin űzni. De nem adom fel!

1. próbálkozás: hát ez olyan nevetséges, hogy nem is írok semmit...



2. próbálkozás: ez sem jobb, rángatom azt a szegény gépet, azt hittem, gyorsan kell mozgatni az anyagot és gyorsan nyomni a pedált is.


3. próbálkozás: mint Makó Jeruzsálemtől...


4. próbálkozás: akkor is megtanulom...

5. próbálkozás: fény dereng az alagútban, de milyen messze...

Őszíntén meglep a kitartásom, nem vagyok én ilyen, csak ha nagyon szeretnék valamit. Ezek szerint ezt nagyon... de mikor fogom elérni a tökélyt? Mindegy, remélem, ti is nevettetek, mert én (amikor már túl voltam a mérgeskedésen) nagyon jót vidultam.

Most elmegyek Amszterdamba egy kicsit dolgozni, szerdán éjszaka érek haza. Sajnos, most nem csak másokat hallgatok, hanem mások fognak hallgatni engem, így erős aggódásban vagyok...
Ráadásul, amilyen a szerencsém: amikor júniusban voltam, közel voltam a Rijksmuseum-hoz, de nem volt időm. Most időm van, de olyan messze van a szállásom, hogy nem tudom, odaérek-e...
És még valami: megkértem a holland kolléganőmet, keressen már nekem valamilyen kézimunka üzletet. Talált is , elküldte a címeket, belinkelte a honlapokat... megnéztem, mind zárva van hétfőn. Ami tök jó, mert nekem csak hétfőn van szabadidőm. Mit mondjak? Marad a sajt és kakaó mint szuvenír...

Azért a laptop nálam lesz, képben leszek ám, este mindent elolvasok, ez lesz a felüdülés.... :):):)

Első fecske

Miután már rengeteg anyagot felhasználtam a szabad gépi tűzés rejtelmeinek elsajátítására, bevallom őszíntén, hogy már nagyon szerettem volna megtűzni a kis kék-zöld képemet. Hát... az eredmény önmagáért beszél, kissé eufemisztikusan fogalmazva is azt mondhatom, hogy van még mit gyakorolni. De mindegy, mert én nagyon nagy boldogsághormont termeltem a készítése közben, így aztán mégiscsak sikerként könyvelem el.
Szeretném felhívni a kedves látogatók figyelmét a:

- rendkívül gazdag fantáziára :)
- a biztos vonalvezetésre :)
- a rajzkészségre :)

Mert azt az egyet nem hiszem el, hogy ehhez nem kell egy biztos rajztudás. Zoltán művésznek nagyon tetszik, éppen az esetlegessége miatt, hogy nem szabályos. Hát igen... ilyen egy rendes férj.

Karácsony

Annyira megörültem Gina karácsonyi díszeinek, hogy magam is készítettem néhány dolgot. Ezek még nem a tökös változatok, de mindenképpen ő inspirált a készülődésre...
Van 1-2 csillag, közte a kedvencem, a kajla. :O)

Ezenkívül van egy félkész (!) karácsonyi faliképem, valamelyik év karácsonyára találtam ki. Én mindig kicsiben kezdek, aztán azt sem fejezem be. Most már jó lenne valami olyat mutatni, ami el is készült. :( Még a végén azt hiszitek, ilyen rendetlen vagyok... :O)

Tulajdonképpen csak egy kis tűzés kellene, meg a szél.De mindig mire ide eljutok, jobban izgat valami új. Nem véletlenül írtam már erről a ... hogy is mondjam... hiányosságomról.

Felhívás

Miután a tegnapi napon sikerült elkezdenem (befejeznem nem) a Gellért-hegy magasságú vasalnivaló eltüntetését,újfent a kezembe akadt egy mintakendő. Talán ez a neve. Egy olyan anayagdarabról van szó, amin valamikor valaki gyakorolta a hímzést, gomblyukazást, stoppolást. Magam nem tudok hasonlókat végezni, így aztán megállapítani nem tudom, mennyire haladt a tanulmányaiban, mindenesetre igen méltatlan hely ez ily kendőnek, mindig kivasalom, majd visszarakom, mert nem tudok vele mit kezdeni...
Így aztán arra gondoltam, ha valaki szeretné, tiszta szívvel továbbajándékozom neki, legyen jó helyen, ahol megbecsülik. Nincs verseny, meg ilyesmi, csak jelentkezzen, ha valaki szeretné... Különben újfent megy vissza a vasalnivalók közé... :(

Notre- Dame, Chartres

Párizs

Chartres

Régóta adós vagyok a beszámoló folytatásával, s mivel a PowerPoint most megőrült (amitől meg én), hát kikapcsolódásként, felüdülésként jöjjön egy kis Párizs!

A Notre-Dame és a chartres-i katedrális a két első számú kedvencem. Szeretem a gótikus templomokat, szeretem a hatalmasságukat, a bennük lévő csendet, a dísztelen falakat.


Két dolog szokott a fejemben járni ezeken a helyeken:

1. A barokk templomok aranyozott szobrai, faragott díszei mintha már inkább szólnának az emberről, s nem Isten dicsőségéről. (Arról nem beszélve, hogy a barokk már az ellenreformáció következménye, tehát valóban az emberről, az egyházról szólt. Nem kell velem egyetérteni!) Számomra sokkal inkább jelenvaló az Isten ezekben a templomokban, a méretük, a hatalmasságuk, a félhomályuk miatt... A dísztelenségük, amelyet annál inkább kihangsúlyoznak az üvegablakok, rózsaablakok. És ez fordítva is igaz: a dísztelenség engedi igazán érvényre jutni a színes üvegablakokat.

2. Megemelem a kalapom a templomot építők előtt- micsoda energia, elszántság, találékonyság, erőfeszítés szükségeltetett a megalkotásukhoz. Mekkora hit, hogy elkészül, hogy lesz elég pénz, lesz elég ember, lesz elég idő. Csak tenni kell, csinálni, egyik napot a másik után... rendületlenül.
Arról nem is beszélve, hogy a leghétköznapibb munkás is művész volt, a legapróbb részletek is oly gazdagok, hogy olyat ma már sehol. (Olvasta valaki Ken Follet: A katedrális c. könyvét? Valószínűleg nem egy szakmailag tökéletesen megalapozott mű, inkább lektűr, de érezhető benne ez az irgalmatlan nagy munka.)

1. Notre- Dame
Szerintem ezen a képen nagyszerűen tetten érhető az, amiről az előbb írtam a középkori művészekről. Ez az aprólékosság valami hihetetlen...


Ha azt mondom, hogy nagyon nagy a templom, akkor nem mondtam semmit. Hihetetlen nagy, lenyűgöző a mérete is. Mint apró pontok, olyanok az emberek. De nemcsak fizikailag, hanem lélekben is annak éreztem magam, mert valóban szinte kézzel fogható az Isteni nagyság. Még akkor is, ha a templomot ellepték a turisták. Ami egyébként nem igaz, mert mintha minden tömeget elnyelt volna.

Egyértelműen látszik a különbség, hogy melyik képet készítettem én, s melyiket a párom. Itt, a templomban oly sötét volt, hogy én a kis vacakkal már nem nagyon remekeltem, így most Zoltán fotóit látjátok elsősorban. Ez a kis homályos az enyém, s a most következő is az lesz!


Ez szívfacsaró: emléktábla azon briteknek, akik az első világháborúban elestek, s akiknek nagy része francia földben nyugszik...




2. Chartres
Chartres Prizstól kb. 50 km-re fekszik. Nekem ez meglepetés volt, bevallom őszíntén. Zoltán már járt itt, s mindig azt mondta, ide egyszer el kell mennünk- hát, most jött el az ideje. Ami meglepő volt, az a település mérete. Én azt tanultam, hogy a katedrálisok mellett, körül mindig nagy volt a forgalom, felélénkült a kereskedelem, ami magával hozta az ipar fejlődését is. Na már most: Chartres egy elég kicsi város, egy városka, tehát mintha ez ebben az esetben mégsem így lett volna. De éppen ezért (is) uralja a környéket a katedrális, messziről láttam a vonatból, jaj, de gyönyörű volt...




A méretét jól jelzi az ember "nagysága"... A templom teteje nem is látszik...

És még valami: a katedrális közepén van egy útvesztő labirintus. A következőket tudtam meg róla: sokan sok mindent mondtak már róla, tévinformációkat terjesztettek róla, azonban a lényeg az, hogy ha az ember végigjárja, s közben Istennel társalog, meditál (nem szeretem ezt a szót, a keleti vallások kisajátították, s van némi pejoratív értelme, de értsétek jól), akkor a labirintus közepére érve egyfajta belső megtisztuláson megy át, szíve nyitottá válik Isten felé.

Ezen a képen éppen nem látszik, de sokan járták be ezt az utat. Lépésenként megálltak, majd továbbmentek, lassan, érezhetően magukba fordulva. Néhányan közülük zokniban, de voltak, akik még azt is levették, s mezítláb járták végig, ami azért nem 10 perc volt... Nem illik kilesni az embereket ilyen intim pillanatukban, mégis nagyon érdekes arcokat láttam. Nincs se képességem, se jogom megítélni, amit láttam, pláne nem közzétenni, de azt elmondhatom: nagyon különbözőek vagyunk, mi, emberek.
Amit viszont elmondok: japánok jöttek be, semmit nem vettek észre abból, ami itt folyt, begyalogoltak ezen emberek közé, fotóztatták magukat, majd innen fotózták az üvegablakokat, abszolút nem érdekelte őket, hogy hol állnak, s esetleg zavarnak másokat az áhítatukban... na, ezen azért jól felmérgesedtem.


Chartres egy kicsi város, amelynek a dombján található ez a katedrális. Körülötte kedves, szűk utcák, van egy csomó új üzlet, s ha hiszitek, ha nem, itt rábukkantam egy kézimunka boltra. Szépséges anyagok voltak, gyönyörű kész patchwork munkák, fonalak, miegymás. És itt kaptam magamnak azt az egy dolgot, amire vágytam: bambusz kötőtűt. Nem kérdés, hogy normális vagyok-e, én csak ezt szerettem volna egész Párizsból. És megkaptam. Úgy vittem haza a barátainknak, mint egy ereklyét a középkori templomból. :)

Semmi érdekes, ugye? De éppen a kis dolgok azok, amelyek nagy örömet tudnak nekünk okozni.

Most befejezem, megnézem, magához tért-e már a PP-m abból a sokkhatásból, hogy dolgoznia kellene...:)))

Reggeli örömök

Mindennek lehet (kellene) örülni. Ma reggel a következő, rendkívül pihentető, kényeztető dologban volt részem. Ültem az ágyban, Zoltán idehozta nekem a laptopot, kaptam tőle 2 bögre finom kávét, egy szelet fokhagymás pirítóst. Közben olvasgattam a blogosok önvallomásait, nézelődtem, nevetgéltem. Persze, napközben már más lesz, mert mosni kell, meg takarítani, meg főzni, vasalni, meg készülni a prezentációra, Amszterdamra, gyereket meghallgatni, férjre odafigyelni, kutyát simogatni... De most, most nagyon jó volt. Az vesse rám az első követ, aki nem élvezné.
Én bevallom, vállalom. Jól indul a napom!

PS: PC

Utóirat: ez azért fontos, nem hagyhatom ki! Olvasás: szakácskönyvből több, mint 100 van. Egyébként olyan 1500 körül járunk. Van könyv a konyhában, az ágy mellett, a TV-n, az asztalokon (néha alattuk is), a táskáinkban, a fürdőben. És a polcokon is. :)

PC

Az úgy volt kérem szépen, hogy olvasgattam a kipécézgetésről, és titokban arra gondoltam, engem biztosan senki nem is fog kipécézni, meg úgysem, és soha. Mert olyan jó kis kör ez, és én ide már nem is férek be. És nem is baj, meg különben is, nem is érdekel. Közben meg olvastam a mindenfélét, s majd a szívem szakadt meg. Egy kis Nemecsek- szindróma, na.
Ezzel már el is mondtam a 7-ből egyet, hogy én milyen is vagyok. De ez még nem számít ám!
Aztán hamar jött a meghívás, akkor meg arra gondoltam, hogy biztos már betelt a kör, a lányok nem akarnak ismételgetni, hát akkor legyek én. Aztán meg jött még egy, és most meg itten nagy pirulva elmondom, kik akarnak engem (engem!):
Katafolt
Mammka
Márta néni
KicsiKató
F.Gina (jelzem, itt valami gubanc lehet, mert a blogodban nem találtam magam, ellenben megjegyzésként jött a PC- szerintem összekeversz, de most már engem kapsz... :):)

Milyen is vagyok én? Röviden nehéz lesz, de essünk neki, jó móka lesz visszaolvasni, főleg holnap.

1. Hívő keresztyén. Nem vallásos, hívő. Krisztus az én Megváltóm- hiszem és vallom. Mellesleg református. Ez meghatározza az életem.

2. Piszok rendetlen nő. Erről a házunk is tehet, mindent elnyel, s amikor kedve van, kidobja magából. Sajnos, az iroda is kezd ilyenné válni. Lehet, hogy én vagyok a háttérben?

3. Kávé- sokszor, sok tejjel, fahéjjal. Sok gyomorsavval. De szeretem és a 100 alatti vérnyomásomnak kell is- jó kis duma, mi? De igaz!

4. Ez most hosszabb lesz: 3 lányunk van, a legnagyobb éppen elkezdte az egyetemet. 20 évesen jött Zsófi (majd Luca és Virág), s én itthon voltam velük 15 évet. Mint egy ősanya. Aztán most mást adott nekem az Úr, most meg repkedek, meg prezentációkat tartok, meg szervezkedem, meg mindenfélét csinálok. Nagyon megváltozott az életem, és ez is én vagyok, s még szeretem is! Csak néha a lelkem nem bírja követni a változásokat, mindig lemarad valahol.

5. Jaj, ez már az ötödik... Későn érő típus vagyok, most járok főiskolára, de most aztán 2 szakot egyszerre. :) Ha minden igaz, idén diplomás leszek, el sem hiszem. 2 nyelvvizsgám viszont van. :)

6. A párom: szobrász- grafikus. Sokat dolgozott Meloccoval. Egyszer írok róla egy bejegyzést, s teszek fel képeket szobrokról, képekről. Minden reggel felkel velem fél 6-kor, hogy igazi kakaót főzzön nekem, minden este megmasszírozza a lábam, elnézi a rendetlenséget, mindig bátorít, segít. De nem ezért szeretem, ez csak a hozadék. Hanem miért is? Felette nagy titok ez. :)) De már 21 éve az.

7. Valami hihetetlenül izgulós típus vagyok, de ezt palástolom, aki viszont ismer, az látja rajtam. Gyomorsav, meg ilyesmi. Ez a remek önbizalomhiányommal kapcsolatos, egyszer már csak elmegyek valami okos emberhez, hogy neveljen már meg, csak hát 40 évesen azért ez már gáz. Mindenesetre komoly gondokat okoz nekem, sajnos.

Vége? Jaj, de kár, még annyi fontosat el szerettem volna mondani. De nem baj, majd apránként adagolom, akkor nem fáj.

A helyzet az, hogy én meg mindenkire kiváncsi vagyok, főleg, mert személyesen Mariannt ismerem csak, így aztán kit írjak be? Ráadásul sokat be is jelöltek már, többször is. Az engem jelölőkről ne is szóljak... faltam a soraitokat!

Hát, legyen:
Anyahajó
Székely Kati
Jucuu
36évi
Ledanna
Arcencil
Patchwitch

Egy nehéz nap éjszakája

Ez vár rám, remélem, pihentető alvással jutalmazom magam, amiért ezt a napot is túléltem. Elvittük a reptérre a Stockholmból érkezett vendégemet, aki elméletileg segíteni jött, gyakorlatilag meg ellenőrízni. Noha ismerem, találkoztam már vele, azért ez mégsem ugyanaz volt, mint nagy társaságban elvegyülve hallgatni őt. Miután a cég, ahol dolgozom, egy svéd nagyvállalat magyar leányvállalata, szerte a világban több, mint 30 országban vagyunk jelen (hagy legyek nagyvonalú), így aztán időről időre össze kell jönni, s nagy komolyan tanácskozni.
Nekem jutott az a feladat, hogy felelős vagyok a HR-ért és a kommunikációért, így aztán én gyakran utazom (2 havonta átlagban), gyakran okosodom...:))) Ezek az alkalmak viszont nagyon megterhelőek, azt szoktam mondani, hogy 10 évet öregszik a szívem minden egyes alkalommal és ez majdnem így is van. Állandóan aggódom az angolom miatt, a feladatok miatt, meg úgy mindenért. :(
Persze, mindig egy csomó munkát kapunk, éppen erről szólt a mai látogatás, hogyan sikerült ezeket elvégeznem, teljesítenem. Nos, jelentem, megfeleltem, egyedül az új levélpapír, fax, emlékeztető, meg ilyesmi központi mintája alapján kidolgozott magyar változaton kell még egy kicsit dolgoznom, az összes többiért megdicsértek. :) Reggel 9-től délután 4-ig voltam együtt Britt-tel, aki mellesleg brit, csak éppen Stockholmban él. A brit Britt...

És abban a ruhában voltam ma, amit a hétvégén hoztam össze, persze, nagyon össze kellett magam kapnom. Mint mindig.


Közelről, fentről:

Közelről, lentről:

Azt azért nem állítom, hogy a ruhán nem látszódik a kapkodás... A nyáron varrtam egy hasonlót egy türkiz anyagból, az valahogy jobb lett, nyugodtabban készült el. Most szombat este kezdtem neki! Mindegy, jól éreztem magam benne és ez a lényeg.
Meg az, hogy túl vagyok ezen a napon! Jöhet a hétvége, majd a hétfő, amikor Amszterdamba repülök.:(

Egy kis zöld...

Eredetileg nem ezt a képet akartam felrakni, hanem azt, amelyiket Zoltán készítette a most elkészült ruhámról. Bizony ám, ilyen is van! Csak valahogy nem áll össze az összeköttetés a gépeinkben, én meg meguntam, s úgy gondoltam, a holnapi dili napra valami nagyon vidámítót szeretnék látni... Nem is akarok írni róla, majd, ha a kedves vendég elmegy. :(

Szóval: ezt a szép kis zöldet olyan 2-3 éve varrtam, amikor még több időm volt. Nagyon szerettem- szeretem, most is kint van a falunkon. Az külön öröm, hogy még harmadik helyezést nyertem is vele a Határtalanul-on.



Kézzel tűztem (nem véletlenül mondom, hogy ez még mindig gyorsabban megy, mint a szabad gépi tűzés), és roppantul élveztem. Egyébként is szeretek kézzel varrni. Valahogy olyan érzésem van, mint a kenyérsütésnél. Nem a dagasztókészülékkel, meg a kenyérsütőgéppel való sütés, hanem az, amikor a saját két kis kezemmel én dagasztom be a kenyeret. Mindig olyan érzésem van, hogy van ebben a tevékenységben valami ősi folytonosság, hogy ugyanazt csinálom, amit nők milliói csináltak- csinálnak évezredek óta. És ez nagyon jó.
Nos, valahogy így van ez a kézi varrással is. Persze, tudom én, hogy ez ma már nem dívik, mert nem praktikus, nem gyors. Nem ez és nem az, de mégis... öltögetés- nekem erről a szóról azonnal a kézi varrás jut eszembe, erre asszociálok. Csoda, ha lassan haladok a szabad gépi tűzés elsajátításával?

Újabb félkész termékek

Mint az üzletekben, a mirelit pultnál, lassan nálam is úgy sorakoznak a félkész termékek. Lehet, hogy árulni kellene őket, nem is rossz ötlet, biztos lenne rá piac. Szerintem mindketten jól járnánk vele, én még pénzt is keresnék vele, a vevő pedig, miközben befejezné a munkát, úgy érezné, hogy alkotott valamit. Szerintem csak jó marketing kellene hozzá, az ötlet eladható. Raktáron sokat tudnék mutatni az érdeklődőknek... :)))

A 2 mostani abban különbözik, hogy dolgozom rajtuk. Még. :) Még nem raktam félre őket, még itt vannak előttem, csak rettenetesen lassan haladok velük, ugye, az a napi 1/2- 1 óra, amit kiszakítok a relaxálásra, az nem sok mindenre elég. (Nem véletlenül védekezem azzal, hogy nálam a kikapcsolódást szolgálja a szöszmötölés, nem művészi babérokra törekszem.)

Az első a tegnap éjjel már említett kis kék- zöldem, amelyet a saját festésemből varrtam laza 1 hét alatt. :) Erre szeretnék valami szabad gépi tűzést illeszteni, ha a gépem is úgy akarná, de nem akarja, ugye. Arra gondoltam, hogy a zöldek (hegyek) valamit kapnak, még nem tudom, mit; a kékek (víz) pedig hullámosat. Ez igen, így fogalmaz egy kommunikációs munkatárs. :) Talán azért, mert még ő sem tudja, mit is akar. Pláne, ha amit nem tud, az nem is sikerül neki. (Lásd: előző bejegyzés.) Jelzem: nem ilyen ferde a széle, ez csak a fotózás miatt ilyen.

A másik egy pullóver, amit a Legnagyobbnak kötök úgy 1 hónapja. Szegény gyerek türelmes, nem úgy, mint a Középső, aki alig várja, hogy kész legyen, mert utána elkezdem az övét. Azért az nagy szerencse, hogy ebben a korban már nem nőnek, vagy nem nagyon. :) Ezzel mindent elárultam.

Közelről pedig ilyen:

Ez a bejegyzés így nagyon negatív, ezért elmondom, hogy ma sikerült 2 pihentető percet eltöltenem azzal, hogy a júniusban Amszterdamban (persze, nem nyaraltam, dolgoztam) vásárolt fekete mini-tulipánokat elültettem a számukra vásárolt kék- fehér kerámiába.


Remélem, tavasszal nagyon szépek lesznek, érezniük kell, mennyire szeretjük őket. :)

Segítség

Éjfél felé már lehet, hogy csak a fáradtság beszél belőlem, de szerintem nem. Elhatároztam, hogy ma van a napja, hogy végre megtanulom a szabad gépi tűzést. Egyszer voltam egy tanfolyamon Felber Irénnél, de nálam mindig nagy a fáziskésés, ez, ugye, most olyan 5 éve jelent. Na, azóta mindent elfelejtettem, de nem baj, mert van nékem emlékbe egy nagyon helyre kis mintadarab, amire még a nevemet is rávarrtam szabadon. .. De hogyan?
Ma este nekiugrottam , suli után kellett valami nyugtató, de inkább csak felidegesítettem magam. Kb. fél méter anyagot varrtam el akkor öltésekkel, hogy nem is tudtam, létezik ekkora. Ahhoz hasonlítanám az "eredményt", mint amikor egy robot balettozni szeretne...

Hát kérem szépen, lenne-é valaki, aki leírná, hogy:

-pontosan milyen talp is kell, hogy néz ki (van nekem itthon 3 speciális, mintha még erre vettem volna)
- mekkora öltéshosszra kell beállítani a gépet
- milyen tempóban kell mozgatni az anyagot
- milyen tempóban célszerű nyomni a talpat
Vagyis: mindent.

Most aztán nagyon irigy vagyok a csodaszép alkotásokra, esz a fene, miközben látom ezt a rengeteg pocsékba ment vatelint, meg mindent... Arra számítottam, hogy olyan ez, mint a bicajozás, nem lehet elfelejteni, egy kis ujjgyakorlat és menni fog. ami jó lett volna, mert itt áll egy aprócska kék-zöld valami, amit úgy szeretnék megtűzni...

Minden megoldás érdekel! :Tudna nekem valaki segíteni? Valami önjelölt gyógypedagógus az ily súlyos en eseteknek?)Akár e-mailben is, itt is.

Montmartre

Lehet, hogy ma szűkszavúbban írok az élményeimről, mint eleddig, de próbálom a hangulatot visszaadni.
Montmartre.. mit is tudtam én erről? A szokásost sablont, hogy művésznegyed, meg szórakozóhelyek, Sacrá- Coeur... Őszintén szólva én nem akartam meglátogatni Párizsnak ezt a negyedét (az én szívem a Montparnasse-ra húz, az írókhoz), de Zoltán nagyon szerette volna, én meg engedelmes feleség voltam. :)

Már az odavezető út is furcsa volt. Metróval mentünk, ez, ugye, Párizsban nagyon jól ki lett találva. A belvárosban öltönyösök szálltak fel hozzánk, de ahogy mentünk tovább, kicserélődött az utasközönség: egyre inkább elhanyagolt külsejű egyének között ücsörögtünk, egyre színesedett a világ.:) Amikor leszálltunk, úgy éreztük magunkat, mint ha a 8. kerület dzsungelében lennénk, mindenhol arabok, feketék vettek körbe minket, kínáltak Marlborot, drogot, mindent. Nem erőszakoskodtak, az igaz, de az én vidéki léthez szokott szívem igen erősen járta a maga táncát, Zoltán jó erősen fogott, miközben igyekeztünk természetes mosollyal továbbmenni. Na, én láttam magam egyszer régen egy olyan fényképen, ami hasonló szituációban készült, az a mosoly minden volt, de nem természetes.:))) Gondolom, most is hasonlóképpen.
Jelzem, ez még nem a Saint- Denis negyed volt. Azt mindenki ismeri, ha másról nem, az évekkel ezelőtti gyújtogatásokról, amikor is 2 arab fiú halt meg, miközben a rendőrök üldözték őket. Erre válaszul történtek a heteken át tartó zavargások. Na, oda nem mertünk elmenni, nem is tanácsos. Kár, azt olvastam, hogy ez volt a francia királyok koronázási helye, a Saint- Denis apátság szép lehet...

A Montmartre-on van a híres Sacré- Coeur, ahová azért csak elvergődtünk. 1875-ben kezdtek neki az építésének, egyfajta hálául emelték, amiért is Franciaország megmenekült a poroszok fenyegető támadása elől. Jelentése: (Krisztus) Szent Szív(e). A templom előtti füves területen hihetetlen mennyiségű ember üldögélt, nézelődtek, bámészkodtak, nézegették az eléjük terülő látványt. Mivel Párizs sík terület (Párizsi- medence), a Sacré- Coeur szinte magaslaton, dombon van, ahonnan pazar kilátás nyílik!

Maga Montmartre csalódás volt a számunkra, de végül is mire számítottunk? Zoltán (mint művészember) szerette volna látni az egykori művésznegyedet, ahol még valóban kint ülnek az utcákon a festők és bármit lefestenek, amin csak megakad a szemük. Ehelyett láttunk mai festőket, akik között (oh, ez nagy csalódás volt!) biztosan volt francia is, de volt orosz és ázsiai is. (Nem mondom, hogy kínai, mert nem tudom megkülönböztetni őket.) És amiket "alkottak"! Naplementében az Eiffel-torony, a 10 cm-es képtől a 100 cm-esig, minden méretben, de komolyan: ugyanaz a kép. Emellett volt Notre- Dame, meg hangulatos francia utcácska is, de valahogy olyan észveszejtően gejl stílusban, hogy elszomorodott a szívem. :(
Volt plakát, sokszorosított "festmény" minden méretben, színben, stílusban- de tulajdonképpen ugyanazokat lehetett megvásárolni, amiket a belvárosban.
Persze, hangulatos volt, mondjuk némi hasonlóságot lehetett felfedezni Szentendrével. Ez nem pejoratív jelző, csak azért Szentendre sem a régi már, ott is felütötte már a fejét a bóvli, a vásári, a tömegtermék, ott is elsősorban az üzletmenet határozza meg a kínálatot. azzal együtt is, hogy mindezt a népiesség köntösébe csomagolják. (Hallom az ellenvéleményeket, de nem baj, színes a világ.)
Mire bebarangoltuk az utcákat, lettünk olyan fáradtak, hogy muszáj volt beülni egy kávéházba. Semmi extra, mégis hangulatos, kellemes kis hely volt. Ehhez nagyon értenek a franciák, ezen nőttek fel. :)

A metróhoz visszavezető út hasonlóképpen zajlott, mint odafelé, azzal a különbséggel, hogy útközben még készítettünk fényképet a Moulin Rouge-ról, ill. kb. 1 km hosszan speciális érdeklődésűeknek fenntartott, igen-igen látogatott üzletek mellett haladtunk el. Egyes üzletek a portékájukat (a jobb értékesítés és az egyszerűbb értékesítési lánc érdekében) az utcákra is kitették. Értsd: szexshop-ok, utcalányok.


Érdekes utazás volt. Mindennel együtt én azt mondom, hogy nem bánom ezt a kis kitérőt. Tavaly csak a szépet, a jót, a turistaközpontokat láttuk, azt néztük meg, amit mindenki megnéz. Most viszont beleláttunk Párizs hétköznapi, nem túl csillogó életébe. De ez is Párizs! Igen, a drogot áruló arabokkal, a szexshop-okkal, a piszokkal. A kérdés mindig az, mit akarunk látni. A felszínt vagy a mélyt is. Hát, én gyáva vagyok (vagy sekélyes), én ezzel a kis, felszín alatti 1 cm-rel is megelégszem. :)
Jövőre (vagy legközelebb, ha Isten még egy utat lehetővé tesz) pedig a Montparnasse-ra megyünk. Az én íróim helye csak nem ilyen.:)))

Legközelebb (hétvégén) a Chartres-i székesegyházról írok. Az sokkal vidámabb, meghatóbb lesz.

Hulla

... meg a nulla. Olyan vagyok.
Reggel 7 előtt bent voltam a dolgozóban és este 6-ig meg sem álltam, amíg Zoltánnal nem találkoztam. Holnaptól 2 napot a suliban leszek, mindent el kellett intéznem, befejeznem, hogy nyugodtan menjek el... Már amennyire nyugodt tudok lenni attól a gondolattól, hogy kedden kapom az ellenőrzést Svédországból, hétfőn próbálok arra készülni, aztán szerdán meg készülök egy angol nyelvű prezentációt összeállítani, amit az utána való héten Amszterdamban kell előadnom. Mitől is van gyomorsavam? Hogy még ehhez jön 2 szakdolgozat megírása? :(((

Így Párizsra várni kell a hétvégéig, de akkor jövök! Talán még hamarabb is. :)

Louvre

Mindig hallottam arról, hogy a Louvre milyen nagy, mekkora a gyűjteménye, de sosem tudtam elképzelni. Amikor tavaly az egyik bejáraton bementem az épület által körbefogott udvarba, s amerre a szemem ellátott, épületek vettek körül... akkor kezdődött valami fogalom a fejemben.
Ez hát a Louvre!

Igazából másodszorra sem tudtam felfogni. Úgy érzem magam, mintha (csak viszonyításként) egy 1000 teremből álló épületben kb. 50 termet jártam volna be. Valami elképesztő. Nemcsak a mérete, hanem a benne látható hihetetlen, felbecsülhetetlen érték. Tudom, hogy sokan azzal vádolják a franciákat, hogy a fél világból lopkodták össze az itt felhalmozott kincseket - ami valószínűleg (részben) igaz. Igaz, de nem ugyanezt tették az angolok vagy a németek (az Istar-kapu Berlinben van, míg fél Görögországban a Tate-ben)? Arról nem is szólva, hogy sok minden nem maradt volna fent az utókornak, ha nem gyűjti be Napóleon. Nem lehet, de szerintem nem is kell ebben igazságot tenni. Én szimplán örülök, hogy csak a saját befogadóképességem szab határt a szépségek befogadásában...

Mondjuk, Suger apát amforájában. :) Természetesen vitrinben volt, azért ilyen a kép, de talán látszik belőle valami. Tavaly Egyiptomot, Mezopotámiát néztem meg, felejthetetlen élmény volt, de arról most nem írok, mindenesetre életem egyik nagy élményeként tartom számon. Idén a középkor volt a vágyam, a fent látható sasos amforát mindenképpen szerettem volna látni. De volt itt minden, ami a középkor idejére tehető, amforák, tálak, ruhák, ékszerek, hétköznapi tárgyak...

És amikor azt hittem, hogy vége, akkor betévedtem egy (mit 1, legalább 6-7) olyan terembe, ahol falikárpitok voltak a falra akasztva. Hihetetlen nagyságúak, megnéztem, némelyik 6-8 méter széles volt... Gyönyörűséges színekben pompáztak, elsősorban a barnás- bordós árnyalatokat kedvelték, de volt, amelyik kékes zöldben ragyogott, mint egy ékszer. Mint kiderült (ennyit megértettem), a középkor vége felé Brüsszelben működött egy híres falikárpit- gobelinkészítő manufaktúra, ott készítették Európa uralkodói számára a szebbnél szebb textileket.
Ezekről nem sikerültek a képeim, hiába, az én gépem csak egy kis játékszer, erre aztán végképp nem alkalmas. Zoltán pedig a festőket nézte meg, grafikus- szobrászként ez érthető. :)

Az épületet több évszázad alatt építették fel, kezdve Fülöp Ágost erődjénél, amely még a vikingek támadásait hárította el, ennek maradványait is meg lehet tekinteni. Mindig az az érzésem, hogy maga az épület története is egy önálló kiállítás tárgya lehetne, mint ahogy részben az is. A legutolsó építkezés az amerikai- kínai építész, I.M. Pei nevéhez fűződik, ő tervezte az üvegpiramist. Hát ez valami félelemetes! Egyáltalán nem egy idegen test a több évszados épületek között, hanem egy azokhoz illeszkedő építmény. Átengedi a fényt, a környező látványt. Mindemellett az alatta elterülő "előcsarnokot" is rejti. Nem tudom, hány főre tehető a napi látogatók száma, de nem volt sorbanállás, tolongás, lökdösödés. Az üvegpiramis alatt akkora tér van, hogy mindent elnyel.

Számtalan pénztárnál lehet jegyet venni, ezeknél elmagyarázzák, hogy a 9 eurós (!) jeggyel bemehetünk az állandó kiálításokra, akár ki is mehetünk az épületből ebédelni, sétálni egyet, s gond nélkül visszajöhetünk. Akár minden kiállítást megnézhetünk- ez csak első hallásra képzelhető el, nincs ember, aki csak végiggyalogolná ezt az irdatlan nagy épületet. Ha pedig még be is szeretni valamit fogadni... :)))

Viszont minden csak franciául van kiírva. Én szeretem böngészgetni a feliratokat, tudni, mi a címe egy-egy alkotásnak, mikor, milyen körülmények között készítették. Hát, ezt most csak találgattam. :) Igaz, lehet 6 euróért bérelni audioguide-ot, de én még soha nem tettem, ezt maghagyom a japánoknak. :))
Kárpótlásul bármit le leht fényképezni, vaku nélkül! Ez azért meglepetés, mert egyszer elmentünk egy kisebb textilmúzeumba vidékre, ahol amerikai patchwork kiállítás volt, na, ott semmit sem lehetett fotózni. Igaz, nem sok arra érdemes lett volna, mégis meglepő...

A Louvre ugyebár az egész világot vonzza, mindenhonnan érkeznek látogatók. Nyelvek keveredése volt hallható, egyfajta modern bábeli zűrzavar. Különböző életkorú, különböző nemű emberek sokasága kíváncsi mindarra, amit a franciák legnagyobb múzeuma kínál.

Megunhatatlan.

Holnap a Montmartre jön, izgalmas- enyhe kifejezés.