Miután ez a blog mégiscsak egy naplóféle, ahol illik őszíntének lenni, hát leírom, hogy én úgy szenvedek, mint egy kutya, ha a viharban kint kell lennie. Ma 11, 40-re kértem a taxit, ami elvisz az irodába, ahol is 7 ember vár rám, s ahol majd nagyon okosakat kell mondanom, s ahol meg kell tartani ezt a prezentációt. Megcsináltam, összeraktam, tegnap éjjel még kétszer átvettem az egészet, ma reggel még egyszer... elméletileg megy minden, de mégis...
Valami önbizalomnövelő gyógyszer nem ártana, itt vagyok 40 évesen és olyan gyomorsavval küzdök (konkrétan ma reggel), hogy csoda lesz, ha nem hányok oda a tárgyalóasztalra. Hát megőrűltem én? Minek nekem ez a stressz, nem elég, ami egyébként is van? Akkor voltam hülye, amikor elvállaltam ezt a pozíciót. Mit akar az ember 40 évesen? Én igaziból otthon szeretnék lenni, sütni- főzni a családomnak, olvasni nagyokat, kötni, varrni. Ehelyett... Na jó, reálisan nézve: végezni a jelenlegi munkám, mert azt szeretem, csak ezeket az utazásokat kihagyni.
Valami rettenetesen szenvedek, erről írtam már, erről az aggódásos tulajdonságomról.
Csak éljem túl ezt a napot és ne hányjak le senkit.
Valami önbizalomnövelő gyógyszer nem ártana, itt vagyok 40 évesen és olyan gyomorsavval küzdök (konkrétan ma reggel), hogy csoda lesz, ha nem hányok oda a tárgyalóasztalra. Hát megőrűltem én? Minek nekem ez a stressz, nem elég, ami egyébként is van? Akkor voltam hülye, amikor elvállaltam ezt a pozíciót. Mit akar az ember 40 évesen? Én igaziból otthon szeretnék lenni, sütni- főzni a családomnak, olvasni nagyokat, kötni, varrni. Ehelyett... Na jó, reálisan nézve: végezni a jelenlegi munkám, mert azt szeretem, csak ezeket az utazásokat kihagyni.
Valami rettenetesen szenvedek, erről írtam már, erről az aggódásos tulajdonságomról.
Csak éljem túl ezt a napot és ne hányjak le senkit.
