Az utóbbi időben többször is előfordult, hogy fényképeket kellett volna küldenem ide-oda (nem állás-, de interjú, meg ilyenek), s akkor újra bebizonyosodott, hogy filozófiai elveket a legegyszerűbb gyakorlati példákkal illusztrálni, a hosszas fejtegetés és magyarázat helyett egy jól megválasztott példa telibetalál.
Úgy van ez, hogy nem vagyok fotogén és ez nem afféle női szeszély, hogy jajhogyállahajam, hogynézekkitejóég, hanem vállalhatatlanok a fényképeim, nemcsak saját megállapítás, ez van, már csak abban reménykedem, hogy életben egy fokkal jobb vagyok.*
De ezek olyan kötelező jellegű kérések voltak, nevezzük feltételnek őket, muszáj volt valamit tenni.. És akkor Zoltán elkezdett engem fényképezni, ez nála ilyen sötétségűző cselekvés, valahogy mindig jobb a kedve utána, de ezt nem akarom magamra venni, a lényeg, hogy a 33-ból kiválasztottunk kettőt, bár ő többet, mert szerinte azokon csodásak a fények, és a színek és minden, az, hogy én azokon legalább három fogyatékossággal bírónak nézek ki, az mellékes. Ezt a kettőt aztán elkezdtem farigcsálni, az egyiken első lépésként derékban elvágtam magam, bőven elég a felsőtest, még sok is, aztán levágtam a gyönyörű hátteret, mert éppen (spontánul, ofkorsz) csipkebogyóért nyúltam, de nem állt jól a mozdulat, így levágtam a bal kezem, aztán mégiscsak inkább a teljes felsőtestem nyaktól lefelé, tehát maradt egy fej, ami sem a korábbi testtel, sem önmagában nem tűnt esztétikusnak, így aztán még a fejemen is vágtam, végül maradt egy... orca. Meg egy fül, némi hajjal.
És akkor ezt a folyamatot én a szükségtelen többlet alkalmazásának tekintvén, tanítanám Occam borotvája címén. A jogdíjakat pedig a szerkesztőségbe kérném.
*nem a számig,csak az orromig ér a kaki, tudjátok
