Szóval, megnéztük a Jóembert keresünk!-et a Vígszinházban.
Nem egy könnyen emészthető darab, elvégre Brecht, milyen legyen, ugye, éppen ezért, amikor azt olvastuk, hogy "...érzékenységgel, sok humorral és drámai erővel ábrázolja...", akkor mondtam Zének, hogy jó lesz figyelni,nehogy lemaradjunk a humorról. De nem figyelhettünk eléggé, mert mégis sikerült.
Nekem nagyon tetszett a díszlet, a hangulat, a minden, egy baj volt csak, hogy én az Eszenyit nem bírom, nem tartom jó színésznek, szerintem pozőr. Én (ahogy már többször mondtam) azt szeretem, ha a színpadon lévők nem elhitetik velem, hogy ők lazák, sármosak, vagy éppen kegyetlenek, hanem, hogy tényleg lazák, sármosak, vagy éppen kegyetlenek. Az Eszenyi meg nekem nem ilyen, ez van. És hát izé, nem kellene az éneklést annyira erőltetni.
Az érdekes ebben a darabban az volt, hogy mivel egyszerre játszotta Sen Te-t és Sui Ta-t, s az utóbbi viszont egy a szerepben felvett szerep, hogy ebben meg tökjó volt, de tényleg, bár itt meg az történt meg, hogy a két szerep két különböző személyiséget / attitűdöt mutatott be, ennek megfelelően különböző metakommunikációs eszközökkel és volt, amikor a kosztümváltás ugyan sikerült, de a gesztikuláció nem, magyarul a másik szerep szerint gesztikulált. Ez olyan, mintha a színészt azon kapná az ember, hogy az kinéz a színpadról, jaj.
A legrosszabb, ami történhet egy színésznővel, ha előadás közben a nézőben kialakul egy kép, hogy kit tudna elképzeli az ő szerepében, nos, Börcsök Enikőt. Én. De Zé is.
Én már többször terveztem írni arról, hogy egyszerűen vannak emberek, akik nem mellesleg alkotók is, és hogy gyakran különválasztom ezt a két mivoltukat, mondok példát, jó?
Például a Szabó Magda. A legtöbb könyvét szeretem, szeretem a stílusát, szeretem, amit ír és ahogy ír, értem, tetszik, bírom ,kedvelem. Csak ő magát nem bírtam, én akartam, de tényleg, meghallgattam, de valahogy annyira nem volt szimpatikus számomra, hoyg képtelen voltam felfogni, hogy ez az idősebb, sznob hölgy írja a számomra nagyon kedves könyveket, az lehetetlen.
Ugyanez fordítva is igaz, bár az több felvonásos történet, Szabó Istvánt én kedvelem, tényleg, nagyon régen volt egy 100 éves a film sorozat, azért én odavoltam, ahogy szombat esténként a film előtt mesélt az adott filmről, szereplőkről, életről, ah... És tudom, van neki ez a múltja, igen, igen. Csak hát a filmjei. Azokat nem igazán, még A napfény íze-t sem, pedig az nagyon érdeke, nagyon hiteles, de valahogy mégsem éreztem, hogy na, ez az. És akkor kapcsolódnék Szabó Magdához: Az ajtó-t még nem láttam,lehet, hogy ott dől el a világ sorsa.
Mindenesetre csak azt akartam ezzel mondani, hogy szegény Eszenyit is mint embert nyilván kedvelem, vagy szimpatikus, vagy akármi, de láttam más darabokban is (pl. a Stuart Mária, éppen Börcsök Enikővel játszott) és nem és nem és nem, nem érzem, hogy ő egy jó színésznő lenne. Zé meg azt mondja, hogy ő meg azt nem bírja, hogy egyre inkább ő akar lenni a mai Tőröcsik Mari, amely törekvés abban mégiscsak sikeres, hogy Eszenyi sem tud énekelni. Mi ilyen sarkosan fogalmazunk.
A darab egyébként zseniális, köszi, Brecht, fel-felbukkannak kérdések azóta is, hogy mi a jó és lehet-e csak jól, és amikor engem a jószándék vezet, az másnak tényleg jó-e, és hol van a határ a jóság és a kizsákmányolható naivitás között, hogy mennyire erős befolyásoló tényező a környezet, hogy a nyomorban megengedhető luxus-e a jóság, hogy lehetséges-e mindig csak másra gondolni, meg ilyenek.
