Minden

valamirevaló sorozatban eljő a pillanat, amikor ellaposodik a  történet, ilyenkor kihelyezik a szereplőket egy távolabbi, egzotikus helyre, ahol új kalandok várják őket, felfrissítve az értük aggódók érdeklődését. Nem egzotikus, de távolinak meglehetős helyszínünk ezúttal Hollandia,  ide repül a Legkisebb, sagánk főhőse, tehát a rövid szegedi, majd a dupla annyi, de még így is csak hat naposra sikeredett szülőkről való leválási kísérlet most következő állomásának sikere mind a térbeli, mind az időbeli távolságnak köszönhetően előre garantált. Kétkedők szerint ne vegyek erre mérget.

És azt még elmondom, hogy Hollandiába nem az a gyerekünk megy, aki az ELTE-n néderlandisztiát tanul, de nem ám. Családi erősségünk a logika.

WAMP a gyerekkel

Rávettem magam (vagy a Középső vett rá, már nem is tudom) egy rövid WAMP-látogatásra, s azt kell mondjam, sok szépet láttam, sok pénzt költöttem (volna), de voltak meglepetések is. Belenéztem táskákba, s láttam olyan, de olyan varrásokat, amelyek a tömegtermelésre jellemző gyors és lelketlen, összecsapott munkákat hozták elém ... a másik oldalon pedig láttam olyan, de olyan eredeti, ötletes és szépséges kivitelezésű alkotásokat, amelyekért érdemes volt kilátogatni.

Emellett leszólítottam egy nőszemélyt (Anyahajó), aki szerintem megkönnyebbüléssel (vagy éppen elszörnyedéssel) láthatta, amint a 18 éves Középső (őszintén szokatlan módon) 2 éveseket is megszégyenítő módon, percenként ismételte, hogy "Gyere már, menjünk már...most!." Már csak a szoknyarángatás hiányzott. Ugyanezen gyereknek tavasszal már felhívtuk a figyelmét, hogy 18 évesen már nem kezd kamaszodni az ember, ha eddig kibírta, most már ne tegye. Talán szólnom kellene neki, hogy időnként két évesnek lenni sem a felnőtté válás jellegzetessége.
Előtte-utána bűbáj, abban a súlyos 5 percben, amikor a szokásos kommunikációs paneleken túlmenő beszélgetést kezdeményeztem volna, akkor nem. Ki érti ezt?

Vegyes

Elméletileg készülök a mindenki által javasolt, engedélyezett nyaralásra, gyakorlatilag az elengedhetetlen naptejet sem tudom hol van, van-e egyáltalán, kell-e egyáltalán (vagyis, milyen idő lesz), ki jön, ki nem, ha igen, mikor vagy mégsem.... de hogy a nyaralási láz mennyire elkerül, azt verbálisan illusztrálhatom azzal a tevékenységgel, hogy ZM-nek készítgetem a mézes citromot a torkára, mert mikor máskor lehet fájlalni, köhécselni, ha nem a 35 fokos melegben.

Főznöm viszont nem kell, mert a fel nem vett Középsőről kiderült, hogy jól mozog a konyhában, el is költöttünk egy nagy halom pénzt az Ázsiában, volt nagy dőzsőlés, s bár csak tamarinpasztáért mentünk, meg kókusztejért, lett mellette más is a kosarunkban, még jó, hogy lehet kártyával fizetni. Vagy éppen nem jó.
Nem állíthatom, hogy atavizmusról lenne szó, de azért az, hogy egy reggel úgy ébred fel, hogy ő akkor most főz, az azért meglepő. Annak ellenére, hogy szigetet képez a húsevők óceánjában, mi idomultunk hozzá, így aztán eszünk mi most olyan csuda dolgokat, hogy azt gondolni sem tudtuk volna, a kölcsönkapott könyvben (mert nem elég az itthoni, százas létszámban található szakácskönyv kollekció) ismerkedünk a csudaságokkal, miközben igyekszünk nem nézni a szerzőnek a borító hátulját díszítő fotójára, Kurma dásza minimum pedofil, bár Luca szerint csak elmebeteg. :o) Így is emlegetjük: a pedofil könyve.

És készülök a vásárra is.

A cerkatartót ezer helyen láttam a neten, de olyan tuti nics, mint az enyém, hogy a színek fordítva helyezkednek el, nem baj, legalább lehet mondani, hogy :" Nem láttad azt a kifacsart ceruzatartót.. ?" (Kurma dásza magyar változata.)


Hát, így örvendeztetek én másokat. Holnap pedig végre bemutatom a szülinapi ajándékomat, az igazi jó dolog lesz. Ebben a hőségben.

Vegytiszta és műkosz

Mert olyan, hogy vegytiszta, problémamentes, hófehér, mosolygós élet nincs. S mivel gyakran éri a vád a (kreatív) blogokat, hogy azokat csak tökéletes családok tökéletes nőtagjai írják, ahol nincs mosatlan edény, szemtelen gyerek, vasalatlan ruha, s ahol mindenki sikeres, s amely blogokban nem jelenik meg mérges férj, megvadult kutya, elvadult kert, ahol mindenki, amellett, hogy kreatív, még remek szakács és kertész is, s ahol az alkotások láttán csak az elragadtatás hangján lehet szólni, ami által viszont nincs kritika (s így fejlődés sem, jegyzem meg halkan) - szóval a sort megszakítandó, most bejelentem, hogy a Középsőnket nem vették fel az egyetemre (5 pont), nem volt elég a 94 %-os magyar érettségi, még akkor sem, ha ez a gyerek a világirodalom összesén már 4 évvel ezelőtt is túl volt (némi túlzással).
És azt is elmondom, hogy bár nemzeti gyásznapot nem tartottunk, a gyerek is él, (hagy ne mondjam, rajzol, meg Vidámparkba megy éjszaka, szóval, úgy látom, megmarad), a felvi.hu is működik, az egyetemet sem szándékozom robbantással fenyegetni, s szemeinket már a következő lépésre vetjük - mégis szomorú voltam, igen, bizony, szomorú. De csak akkor, már nem.
S ez a mondat remekül illik a kretív blogokról kialakult, fentebb vázolt képhez.

Alma, meg a fája

Mi már az általános iskola után is azt szerettük volna, hogy a Középső a KisKépzőben tanuljon tovább, de ő ellenállt, mi meg nem erőszakoskodtunk, talán azt kellett volna. Most télen megint előjött a pályaválasztás kérdése, újból felvetettük (tkp. a köztes 4 év alatt végig), újból nem. Mert ő ugyan nem fog kockákat rajzolni, ezzel az egész kockológiával ki lehet kergetni a világból, amit én értek, csak hát vannak kötelező és nem-szeretem dolgok is. Karácsony előtt viccesen megjegyezte, hogy papa annak örülne a legjobban, ha a fa alatt lenne egy általa rajzolt hokedli. :o))

Aztán csak rajzolt, rajzolt, baráti unszolásra feltöltötte a képeit a netre, s egyszercsak megkérdezték tőle, nem lenne-e kedve kiállítani. Egy kávéházban, a fővárosban. (Még tart.)
Aztán egyszercsak felhívta valaki, hogy neki annyira tetszik egy képe, nem lehetne-e megvenni.
Aztán megkérdezte, nem rajzol-e megrendelésre.
És nem lenne-e kedve máshol is kiállítani.
Majd jött még egy érdeklődő telefon.

Közben pedig azt nyilatkozta, hogy amennyiben nem veszik fel a megjelölt, tehetségének egy másik megnyilvánulási formájának megfelelő egyetemre, akkor egy év múlva talán megpróbálja a Képzőt. (Mi meg akkor most minek is szurkoljunk, ugye.)

Nagyon szeretett volna munkát vállalni a nyári időszakra, de sehogy nem akart összejönni a dolog, borítékolhatott volna, amit el is vállalt volna, de a költségeket levonva alig keresett volna valamit. A rajzaival viszont keresett magának egy kis pénzt, hozzáteszem, hogy a "kis pénz" kifejezés nem is állja meg a helyét, ha azt nézem, hogy egy rajzáért négyszer annyit kapott, mint én egy táskáért. :o)))

Szó se róla, van neki egy sajátos stílusa, amelyben nem az az érdekes, hogy nekem tetszik-e vagy sem, hanem az, hogy kialakult egy teljesen rá jellemző kifejezési forma, ami pedig mindig pozitív, pláne, ha valaki még csupán 18 éves. ZM mindig azt mondja, hogy ez belülről jön, mert olyan dolgokat is tud, amelyeket senkitől nem tanult, olyan trükkök, technikák, amelyeket ő (ZM) máshol tanítani szokott, Lucának meg csak úgy jön.

Aki ezek után esetleg kiváncsi, az klikkeljen ide. Figyelem: erős idegzetűeknek! Bár azt is hozzáteszem: nem a téma, a technika fontos.

Több mint takaró / More than a bedspread

Amikor a Legnagyobbunk az általános iskolát befejezvén középiskolába, s ezzel együtt kollégiumba ment (talán 2003-at írhattunk), akkor ezt varrtam neki. Tökéletes meglepetés volt, éjszakánként varrtam.
Két üzenete is volt azon túlmenően, hogy valóban takaróként funkcionált:

1. mi mindig Vele leszünk
2. ilyen a világ, mint ez a takaró: rengetegféle anyagdarabka, amelyek mégis egységet alkotnak

When our oldest daughter left the primary school to continue her studies in the secondary school, she stayed in a dormitory. For this occasion I sewed this bedspread which was a surprise, she didn't know anything.
It had 2 messages besides its functionality:
1. we always stand behind her
2. the world is like this blancet: it consists of a lot of fabric-scraps which are absolutelly different from each other but they form unity