Vége

a Zsömi kutya kertészkedős-lakberendezős-aprítógépes karrierjének, mert beszereztük  a szakirodalmat.
Csak nehogy széttépje.

És akkor levágtuk a kerítést a kutyáról

Hát, hogy is mondjam. 

A Zsömi.

Tegnap nekirontott a kertben rakott tűznek, Zoltán akkorát ordított, hogy lent, zárt ajtó mögött  is hallottam. A kutyus az ijedtségtől szerencsére megtorpant és csak a jobb oldali bajsza pörkölődött meg, igaz, érzékelhetően, ez azonban még semmi a mai napra nékünk juttatott kalandból, ma felülmúlta önmagát, pedig kezdünk edzettek lenni.

Ma ugyanis beszorult a kerítés rácsai közé, azt vettük észre, hoyg visít kegyetlenül, éppen középen akadt el,  lógott a kerítésen talapzatán, semerre nem ment a dolog, elől kutya, hátul eb. Mi sem tudtuk kiszedni, pedig próbálkoztunk, én térdeltem a tiszafa mellett és fogtam az iszonyatosan rémült kutya első részét, ebben a deréktájig található dolgok voltak, Zoltán hátul nézte, hogy lenne menthető, de félő volt, hogy eltörik a medencecsontja, így aztán Zoltán elővette a masinát, hogy akkor szétszabdaljuk a kerítést, de ezzel meg az volt a baj, hogy Zsömi annyira fél a gépektől, hogy világgá szaladna tőlük, és akkor most a feje fölött szabdaltuk volna a vasat, jól bevadult tőle és mivel nem tudott elszaladni, még jobban beleszorult a rácsok közé. Zoltán kajabált, hogy tartsam, én vissza, hoyg azonnal hagyja abba, mert a kutya szívrohamot kap, de én is, mert nem bírom tartani, a fél testében is iszonyú erő van.

És akkor jött a barátnőm fia, Zoltán tartotta a kutyát, Dániel kivágta a vasrácsot, ketten szétfeszítették, én meg kiemeltem a Zsömit. Aki a nagy sokk közben belészorult energiát levezetendő azonnal széttépte a fekete csipkés bugyimat.* 

És a végére befutott a szomszéd is, hogy akkor a rácsot vissza kellene hegeszteni, de ő nagy bölcsen azt tanácsolta, várjuk  meg, míg megnő a két rács közötti méretre, hátha addigra már ...megokosodik.

Mi baromira elfáradtunk, ő már jól van.

* igaz, nem rajtam

1692 bejegyzés a ... mindennapokról

Az  úgy volt, hoyg van ez a kutya. A Zsömi. És mivel ő van, ezért nekem semmi időm sincs, szokott ez így lenni kisgyermekes kiskutyás családoknál. Mivel még nagyon kicsi (most 7 hetes) és nagyon kajla és nagyon félénk és nagyon mamás, nem tudja, hogy a kert az igazából egy nagy játszótér, nem kell mindig a mama szoknyája mellett ülni, meg az ölében. Nélkülünk nem megy sehová, a koronagyémántokat nem őrzik úgy, ahogy ő engem, az asztalom alatt van varrás közben, rágcsálja a lábamat és segít nyomni a pedált. Nagyjából egyiknek sem tudok örülni, én hálátlan mama.

Rendszeresítettünk egy felmosóvödröt direkt neki, legyen ez mindig kéznél, sosem tudni,bár azt kell mondjam, nagydolgokat már odakint, a kisebb dolgok pedig kisebb jelentőségűek, legalábbis szerinte. Mi nem használunk kutyapelenkát, őszintén én azt sem tudtam, hoyg ilyen van, ennyit haladt a világ, míg nem figyeltem oda, de az is igaz, hogy nincs kedvem pelenkázni, elszoktam én már ettől, na. Ellenben egyrészt van a Márta által is ajánlott dorgálás-dicséret, de ez semmi, mi kérem, pelus nélküli haladó szülők vagyunk, mi EC-zünk. Sajnos, én nem tudom teljes mértékben osztani az EC iránti lelkesedést, én nem magáért az EC-ért alkalmazom, hanem azért, hoyg ne csorduljon már be. Ki. Így aztán nálunk ez nem szemlélet, hanem praktikum, nagyon is. Viszont elég jól alkalmazzuk, amint látjuk,  hoyg Zsömi szagolgat és forgolódik, már megyünk is ki, igen, magától még nem ismeri fel, hoyg neki most a nyitott ajtón kellene pár lépést tennie és ott, ehhez kellünk mi is, de velünk már remekül. Gondolom, ez olyan pavlovi. Csak ne az legyen, ahová megyünk, ott mindig.

Nagy dolgokat köszönhetünk mi ennek a Zsöminek, például az ágyunk melletti polc legalsó részét kirámolta, itt vannak a nagyobb patchwork dolgok, kidobálta a (szerinte) felesleges dolgokat, így derült ki, hogy a babatakaró igenis megvan, örültem is neki. Aztán egy éjszakai EC-zés során* némiképp kosztolányis szakrális élményben részesített, mármint nem ő, ő tette a dolgát, én viszont elámultam a hajnali fél hármas égbolton, hogy a kezemmel leérem a csillagokat, azt a rengeteget.

Amivel tényleg nehezen birkózunk, az az, hogy nem bír nélkülünk lenni, így aztán nehéz dolgozni, pedig mi aztán játszunk vele, birkózunk, futunk, ölemben van, ahogy kell, de hát néha azért kell dolgozni.Hogy tudjuk majd őt etetni. Mert étvágya is van. Meglehetős. 

Amikor elalszik, akkor gyorsan dolgozunk valamicskét, de előfordult, hogy nem bírtunk vele, viszont muszáj volt dolgozni (én kérek elnézést). És egyszer, amikor nem működött a dolog, mármint, hogy ő ébren, mi meg dolgozunk, ráadásul játszásiból a lábamba nyomogatta a hegyes fogait, akkor kiraktuk az udvarra, légy nagyfiú, sőt, légy falun élő kutya (ami még mindig egy fokkal jobb a falusi kutyánál), de a hirtelen haragunkat megbánva utánavittük Pedrót, a jegesmedvét, aki ugyan a Legnagyobbé, de most személyiséget cserélt és kutyatestvérré vált. Mert azzal lehet játszani és lehet vele aludni. Így történt, hogy a kert közepén Zsömi rábukott a Pedróra és együtt aludtak bizonyos utcabeliek nagy derültségére.

A végére hagytam a legkínosabbat, hogy is mondjam, a kiskutya néha nemcsak az orrán át engedi ki az elhasznált levegőt, hanem egyéb testnyílásán is, azon, ami az orrával ellentétes irányban található. És szagos. Konkrétan büdös. Bennem feléledt a gyanú, hoyg ez direkt volt, hogy mi ezt a kutyust kaptuk az alomból, de ezt tagadta a volt gazdi, viszont hoyg hogy nem egy hét után eszébe jutott, hogy az egyik felmenőt Pukinak nevezték,  nem tudni, miért, mindenesetre mi azóta Pukifia Pukinak is hívjuk a nekünk jutott jószágot.

Gondolom, a wampra meg majd a fotókat viszem.

*igen, éjszaka is kivisszük

Hogy a táskák

meglehetősen lassan készülnek mostanában, annak több oka is van, de az egyik a Zsömi névre keresztelt retikölyök, akit azonban ürítési szokásai, s a nemrégen újra elolvasott Durrel könyv alapján akár Csurinak is nevezhetnénk. Ezzel pedig sok mindent elmondtam, ám frappánsan kikerültem a bepisil szót.

Pedig.

1675. bejegyzés, melyben a szeretet van a középpontban

Értelmes dolgot senki ne várjon tőlem, kutyus van éjjel-nappal, ez még olyan kicsi kutya, hoyg szoktuk neki mondani, te még kisbaba vagy. Szereti, ha mondjuk neki és szereti, hogy szeretjük, mi pedig szeretjük, hogy láthatólag szeret minket.

Mindenki szeret mindenkit.

1672. bejegyzés, melyben szaporodásnak indulunk

Rögtön kell egy másik kutya, hogyne, akkor nem fáj a másik elvesztése, csak éppen én azt akartam, hogy fájjon, életem egyetlen kutyája, hát fájjon bizony, ahogy annak fájnia kell. Azt gondoltuk, tán nem is lesz itt soha többé másik kutya, aztán  meg, hogy egyszer majd mégis, majd és valamikor, amikor már nem fáj, legfeljebb sajog, de azt is jólesően, hogy olyan kutyánk volt nekünk, de olyan. 

És akkor most itt ez a kis gömböc, a Zsömi.

 

S ahogy a naptárt nézem, látom, hoyg napra pontosan egy éve nincs kutyusunk.