Olyan ez,

mint amikor R. Pilcher azt írja a könyvében, hogy amikor beteg az ember gyereke, az aggodalomtól nem tud mit tenni, hát rendbe teszi a spájzot, nem használ ugyan, de a spájzban rend lesz.

Nincs már baj, alakulnak a dolgok, csak aggódom, így hát varrok. Mást tenni nem tudok, s legalább készülnek a táskák .

Mára

halasztottam, de felesleges volt, semmivel sem jobbak a fények, az időjárás, a kedvem. Úgy kezdődött, hogy a Marilány kért (és folyamatosan kér) egy magyar motívumos táskát, de a minta legyen szerény  és visszafogott, amilyen ő maga. Nem ilyet, dehogy, ez csak egy próba, hogy képes vagyok-e egyáltalán kivágni egy meghatározott formát.  

Gondolom, a beköszöntött ősznek tudható be, hoyg vízlepergető anyagból készítettem, a piros pedig az előzőből fakadó elégedetlenségemnek. Mondjuk.