éljen május elseje

Gondoltuk, hogy talán nem lenne rossz Tihanyba menni, meg azt is gondoltuk, hogy a szabadnapokon megtelnek a főváros környéki zöldek, de biztos azért, mert mi meg egész héten zöldben és (részben) embermentes környezetben vagyunk, mi ilyenkor  a városba megyünk.  Ez azért nem teljesen igaz, de tényleg átverekedjük magunkat a városon, hogy az egy hétre szükséges (és egészséges) ingerületünket letudhassuk. Hiába, ha itthon nem lehet veszekedni, keresni kell a lehetőségeket.

Az arborétumban meg az történt, hoyg engem iszonyúan kiröhögtek, ugyanis amikor Zé az én gépemmel fényképezett, átállított rajta valamit és a képernyő a teljes elfeketedés állapotában volt, én meg nyomkodtam az exponáló gombot és imigyen (mintegy véletlenül) nem kevés lábat kaptam le. És akkor azon vihogott a családom, hogy ha a kezembe adnak egy kalasnyikovot, úgy irtom ki az ellenséget, hogy észre sem veszem, csak azt hajtogatom, hoyg de én nem tudtam, hoyg már lövök is, én csak próbálkoztam.
Ez jut eszükbe rólam. Nálunk így képzelik az elő- anyák .napot, azt hiszem.

mozog a zazi. jé.

Magamnak kívánom dokumentálni, meg egy kicsit gondolnám is, hogy amikor a belső motiváció éppen fogyóban, akkor majd a külső támogatásával. Éppen ezért olyan kommentek bármilyen mennyiségben jöhetnek, hogy 

- én is így kezdtem

- mindig is utáltam futni, mozogni, ennek ellenére

- te egy hős vagy!

- hajrá, Zazikám

- amikor az első villanyoszlopig alig bírtam elfutni, nem gondoltam volna, hogy

- kezdésnek jó ez- na, csak most ne add fel

- holnapra elmúlik

- oké, ma pihenj, de holnap!

- fúdejó

satöbbi. és sokat, please.

(ha majd már nagyon bátor leszek, írok paramétereket is, csak az elrettentés kedvéért)

És azért  másik oldalon, mert a mozgás és én,már lenézést, nem vagyunk egyek.

tiszta krimi

"Nem szeretem a futókat. Mindig ők találják meg a hullákat az erdőben. "  ez állt az egyik kommentben. 

Egy helyes kis falu helyes kis erdeje mellett fut a (helyes kis) Hősnő  nagy-nagy békességben (de tüdejét azért kiköpve!), s éppen,  mikor gondolatban már majdnem egyesül az Univerzummal, észreveszi a bozótból kikandikáló kezet. A kéz nyilvánvalóan Józsié (egészen pontosan: Fröccsjózsié), összetéveszthetetlen a télen - nyáron viselt kék munkáskabát, melynek  mandzsettáján a leszakadt, s soha vissza nem varrt gombot két darab színes ziherájsztű helyettesíti.

Előbb dühös, hogy a Józsinak éppen itt kellett napközbeni küzdelmei után megpihennie, azonban dühe hirtelen riadalomba, ne mondjam:pánikba csap át, mikor kiderül, hogy a kézhez nem tartozik test.  A Hősnő beérni látta a sok-sok Agatha Christie olvasás gyümölcsét (ki sokat olvas krimit, előbb -utóbb maga is  gyilkos lesz talál egy hullát),  s azonnal feltette a kérdést: de ki a gyilkos?

Manci, akinek tyúkjait megtizedelte Fröccsjózsi kutyája? Géjza, aki előző este összekapott vele a kocsmában azon hitbeli kérdésen, hogy illik-e pálesznek hívni a szent italt? Esetleg Emerencia, aki néhány hete kitette Józsi szűrét? Vagy Incike, az elhagyott feleség? Netán Gáspár, akinek gyümölcsösét az áldozat rendszeresen dézsmálta?

Hősnőnk mindenesetre elfutott a körzeti rendőrig kocsmáig. Ott már sokat nem mondani nem tudott, a Fröcsinek kampec! felkiáltással összerogyott. Még várhattak volna a gyilkossággal, míg jobb erőnlétbe kerül.

challenge day

Tegnap este meg a patak felé baktattam a csodálatos outfit-emben (kinyúlt póló, térdközépig érő mackónadrág melegítő, felemás zokni, borzolt fej, jelentős túlsúly és mindehhez hófehér futócipő - mit tegyek,ha ez meg nem bír olyan tempóban koszolódni, ahoyg én), este fél 8-kor, mégis ki gondolta volna, hogy a patak előtt kibukkan az erdőből egy fiatal pasi, egy elég szemrevaló fiatal pasi, rövidnadrágban, pólóban és basszus, hát futócipőben, azt hittem, menten elsüllyedek. Most már jó lesz odafigyelni a megjelenésemre, legalább odafelé, mert visszafelé már úgyis oly leharcolt vagyok, hogy azon egy vasalt póló nem segít.  

Szóval, az van, hogy a múlt héten háromszor mentem el futni tötymörögni, nagyon cuki volt olvasni, hogy másnak a gyaloglás is nagyobb tempóval történik, mint nálam a kocogás. Nem baj, nem érdekel, akkor is lefutottam 1,5 km-t a múlt héten, nem árulom el, hogy jött ki a  szám, vicces, na. Viszont igaz. És iszonyat büszke voltam magamra, hogy én vasárnap este még ott futkorászom, nem a távra, nem a tempóra, hanem arra, hogy felkeltem és elindultam és próbáltam tenni valamit magamért. Nagyon tetszett a magmaról elképzelt kép, én, a Hősnő.

Mondjuk, a hősiesség csimborasszója holnap lőn, tekintve,  hoyg reggel kell futni menni, reggel. Nekem. Akinek két intravénás kávé kell a szemnyitáshoz.

folytasd!

TavaSZ

SZeretem

MindenképP

Pont mA

kényeztessük férjünket

Vettem a 20 dkg igen jó minőségű étcsokoládét, megolvasztottam 12 dkg vajjal, majd mindenféle művelet után a cucc összekerült 6 tojással és 2 dl tejszínnel, némi porcukorral. Lett egy gyönyörű carrarai márványt idéző elegyem, amit előbb lefényképeztem a formába öntöttem. Utána meg a sütőbe.

A keresztségben a "sütise" nevet kapta.



Update: látom, hiába próbáltam virágnyelven leírni,  szóból ért az ember, szóval, azért nincs több fotó, s főképpen nincs az elkészültről, mert ahogy írtam vala, beöntöttem a sütőbe a masszát. Be. A sütőbe. És ha még ennél konkrétabban kívánjátok, elmondom én: folyt a cucc mindenhol, a gyönyörű, csokis, habos csoda folyt a sütő falain (fizika kérdés: milyen szögből kívántam betolni a tortafomát, ha  a sütő  három falán folyt végig?), a rácson,  az alkatrészeken, s amikor becsuktam, akkor folyt kifelé is, így aztán folyt a kőre, a szőnyegre, a lábamra, a papucsomra és folyt a Zsömi nyelvére is.

ezt még szeretném hozzáfűzni

Holland ellenállók maroknyi csapatának sikerült a túlerőben lévő ellenség*  éberségét kicselezni, s felszínre törni.

* legyen ez találós kérdés

háztáji

na, kérem szépen

Csak mondom, hogy a héten (és még nincs vége, ugyebár) kétszer voltam futni és egyszer tornáztam is norbit. Előbbiről rengeteg mondandóm van lenne, tegnap például testrész-fájdalmat váltottam és nem a tüdőm köptem ki, hanem a sípcsontom éreztem eltörni, paralel azért a tüdő is hozta a maga (rossz) formáját.Kiderült, hoyg a dacosságon kívül semmit nem csinálok jól, nem jól teszem a talpam a földre (örülök, ha egyáltalán) és nem jól lélegzem (pláne). Én akartam, hogy 2 / 2 helyett 2 /3-at, de  a Goldbach - sejtés semmi az én légzési technikám képletéhez.

Azt még nem tudom biztosan, hogy baj-e, ha a flow nekem utána jelentkezik, értem én, hoyg nem a cél, hanem az oda vezető út a fontos, csak az út nekem itt szó szerint értendő fizikai távolságot jelent és ez erősen rontja az esélyeimet. Utána viszont állati boldog vagyok,  jöhet a K2.


A norbirólmeg sokat nem tudok mondani, borzalmasan buta és jobb lenne, ha a dvd-jein meg sem szólalna, mert igen sokat ront azok élvezeti értékén, pedig egy torna nekem eleve nem bír magas pontszámmal. Ellenben ha valakinek megvan a kickbox 1., az, kérem, hogy jelentkezzen nálam. Kaptam én már az olvasóimtól meggymagozót,  rengeteg könyvet, textilt, műbőrt, dvd-ket, legutóbb pedig több lemezre kiírt mennyiségű hangoskönyvet.Éppen norbitok ne lenne? Ne keserítsetek el.

Ehhez kapcsolódva azért megmutatom ezt a táblázatot, az életszerűsége különösképpen tetszik, remélem, meggondoljátok, mit esztek, mert aztán meg fejhettek 40 percig kecskét.

Egyébként pedig karcsú testről álmodom.

merjünk nagyot álmodni

Arról meg már igazán csak álmodni merek, hogy egyes éjszakákon, mikor a bennem lévő víznek összegyűlni támad kedve, ne a fej, hanem a másik végpont, a láb felé vegye az irányt, gyűljön össze ott, ne a szemem környékén, így aztán még az is előfordulhat, hogy reggel 10-kor egy személyes átadás- átvételkor nem idült alkoholistának nézek ki.

örkényi fordulat

Hogy abban a végtelenített hírfolyamban erre bukkantam, azt pedig köszönöm:

"Édes, fehér paprikapalántát cserélek más palántára vagy állólámpára."

(ugyanitt kimérve kitűnő szederpálinka van - de ezt már csak - sajnos - én teszem hozzá)

fussunk neki még egyszer a témának

Szóval.

Én alapvetően nem vagyok egy sportember. Nehezen veszem rá magam,  amikor nem volt túlsúlyom, akkor is, most nyilván még nehezebben. Nekem ehhez észérvek kellenek, magamtól nem megy, magamtól az megy, hoyg heverészek a nyugágyban, a bal kezem mellett valami kötés, a jobb mellett néhány könyv és legyen, aki időnként hoz nekem limonádét.Ez ciki, ugye?

Az, viszont őszinte.

Én nem szeretem, hogy nehéz, hoyg fáj, hogy izzadok, hogy izomlázam van, én inkább számolom, hogy már csak kétszer kell a héten és vége a szenvedéseimnek Ez van.

Viszont ismerem magam .és tudom, hogy nekem nem szabad az első alkalomtól azt várnom (mondom ezt úgy, hogy közben meg nyilván ezt várom, hát ha egyszer elkezdek mozogni, akkor nyilván, hogy okozzon minimum extázist, hogy testem a földtől elemelem), hogy rám tör a boldogság, hogy ez azzzzz!, a futás (vagy bármi más activity) az enyém, az én világom, hoyg ez az a sport, ahol kiteljesedhetek végre és ami végre - végre nekem is örömet okoz. Ilyen még nem volt és (az alaphelyzetből kiindulva)  feltételezem, nem is lesz.

Olyan azonban már nem egyszer volt, hoyg minden vágyam ellenére, önmagamon erőszakot téve elkezdtem valamit csinálni, például elkezdtünk egy barátnőmmel hetente háromszor tornázni, de nem ám csak hetekig, hanem hónapokon át, jó sokáig, és menetközben elkezdtem élvezni. Mondjuk, ez elég sokára jött, azt hiszem, fázisok voltak, az utálat elég hosszan kitartott, aztán elkezdtem látni az eredményt és akkor már célszerűnek láttam a mozgást, meg elkezdtem  fizikailag jobban viselni a testemet, de ez még mindig elég távol állt attól, hogy szeressem. Hiányozni hamarabb hiányzott, de nekem a hiányérzet még nem szerelem, ugye. És akkor valamikor elérkeztem a szeretem- stádiumába, de ez elég hosszú és rögös út volt.

Aztán ugyanígy voltam az úszással is, amikor elkezdtem (orvosi előírásra és nem fizikai problémák miatt) úszni, akkor én úgy gondoltam, hoyg tényleg, ezt én tudom csinálni és biztos szeretem is, aztán az első medencébe ugrás mászás során kiderült, hogy valahogy átevickélek az 50 méteres medence túlpartjára, de igazából csak a szégyen tartott vissza attól, hoyg menetközben kétszer megálljak és levegőért kapkodjak. És nagyon sokat kellett úszni járnom, mire elkezdtem élvezni, de tény, hogy itt ez hamarabb bekövetkezett, mint egyéb esetben és simán leúsztam 1 - 1, 5 km-t. Csak az úszás nem kimondottan zsírégető, ugye.

Tehát azt akarom ezzel mondani, hogy nekem a mozgás nem lételemem, sajnálom, forduljatok el tőlem, ez van, nem természetes számomra,  hanem hosszas észérvekkel alátámasztott önszuggeszttió, amelynek következményeként ráveszem magam, hogy akkor gyerünk és csináljuk. Csináljam. És ha menetközben egyszer csak valamikor kiderül, hogy hopp, ez nekem nem is rossz, az még mindig messze áll a flow-tól, de ez nem azért van, mert az adott mozgásforma nem nekem való, hanem azért, mert nekem lassabban esik le, hogy én ezt már rég megkedveltem. Így aztán az első futás élménye számomra ugyanolyan rossz, mint az első úszásé, az első aerobiké, vagy akármi másé, ebből nem szabad azt leszűrni, hoyg ez nem fordul át valamikor valami pozitív érzéssé, hiszen nekem alapvetően a mozgás nehezen avanzsálódik flow élménnyé. És ezt most magamnak mondom. 

Ha tegnap nem futok, hanem elmegyek egy spinning-re vagy .ugrabugrálni, az ugyanezt váltotta volna ki belőlem, anti-sportoló vagyok. Viszont elkezdtem és mivel (az eszemmel)  tudom, hogy több kell nekem az elfogadáshoz, hiszen a tapasztalatok ezt mutatják, ezért egyelőre nem hagyom magam (magamtól) eltántorítani, hanem továbbra is győzködöm magam, hogy de, ez jó lesz. És ha nem változik, az sem baj, mert kipróbáltam, de azért még adok magamnak esélyt. Mega  futásnak is.

És bár sápadtra irigykedem magam, amikor arról olvasok, hoyg valaki elkezdett futni és már az első alkalmakkor azt érezte, hogy ez az, bingó, megvan a mozgásformám, a szabadságélményem, azonosulni mégis azokkal tudok, akik azt írják, hoyg 50 méter, 100 méter, iszonyatnehéz volt, majdnem belehaltam, lámpaoszlopig futottam és bele kellett kapaszkodjak, én ebbe beledöglök, muszáj ezt nekem?,  de oké, csinálom,. megyek tovább.. A másik érzésért epedezem, de inspirálni ezek inspirálnak.

Legyen úgy, hogy én is így járok.ha pedig egyszer majd elönt az a nyamvadt flow, nyugodjatok meg, hogy szólni fogok róla.

így futok én

Bepiszkoltam a vakítóan fehér futócipőm, azaz elmentem futni. Futni.... végülis így hívják, na.

Egyet most megmondok: nagyon csodálkoznék, ha nekem ez flow élménnyé lépne elő. Van komoly edzéstervem, viszont nincs speciális órám, hogy mérjem a futás - gyaloglás időtartamot, ezért én nem időre, hanem távra állítottam be magam, úgy képzeltem, hogy 7- szer  elfutok a harmadik második virágzó facsoportig* könnyen, repkedve, hogy közben érezzem arcomon a levegő érintését, halljam a madarak csicsergését és jó mélyen beszippantsam a fák virágainak csodálatos illatát, majd visszasétálok. 

Mindebből a visszaséta valósult meg, biztos tudtam volna érezni ezt a csodás összhangot természet és test között, és biztos eggyé tudtam volna válni az univerzummal, ha nem arra kell figyelnem, hogy nem köpjem ki a  tüdőm,  vagy hogy kapjak levegőt és ne görcsöljön be a lábam, vagy akármi.

Ez nagyon durva. Fel sem tudom sorolni, mi minden fájt azon a meg-nem-mondom hány méterem. Holden Caulfield-et idézve:hervasztó. Lehervadtam tőle.

Közben pedig dacos is vagyok, nekem ne menne?? pont a futás ne?? a futás se??


* tényleg elfutottam7-szer, számszakilag megvagyok, csak az érzés ... az nincs meg

mindennapi szentencia

Mindig az van,  hogy valami nincs.

FSZEK

Az utóbbi időben többször elcsodálkoztam, hogy a könyvtárakban egyes könyvek miért éppen ott kapnak helyet, ahol, mindenesetre most csak két példát tudok felhozni (a biztos emlékezetkiesés első szakasza, ha azt mondom, hogy hú, ezt most megjegyzem), az egyik, hogy Nabokov Lolitá-ja (képzeljétek) a böngészde "szerelem" sorában van. A böngészde nagyon érdekes hely, igazából ponyvákat kínálnak itt,  könnyen, gyorsan fogyasztható élvezetez, csak ezt ilyen szépen tálalják, mert az fontos. Na de Nabokov? Lolita?

A másik az meg tök vicces, ugyanis a kreatív bobby szekcióban keresgéltem kötős irodalmat, és akkor megtaláltam a Tökéletes gyilkosságok c. könyvet, mit is mondhatnék. Bele kellett olvasnom.

A központiban egyébként azt (is) szeretem, hogy a számítógépeken a többség nyitva hagyja a keresőoldalt, tehát kikeresi az adott könyvet és nem törli a keresés eredményét, hanem otthagyja bárki számára elérhetően, s mivel nekem van egy kényszerem, hoyg muszáj megnéznem, mások mit olvasnak, muszáj,  ezért én bárkinek nyilvánítom magam. De elég ravasz vagyok, tehát nem ugrálok az asztaloknál és asztalok között, hanem úgy teszek,  mintha keresnék valamit, de éppen nem működne a gép és ezért újhoz kell ülnöm, vagy azt csinálom, hogy az asztal mellett elmenőben - meghazudtolva a látásom- elolvasom  a beírt könyvcímet. És ez nagyon izgalmas, ha még nem mondtam volna. 

PEROLZ vol.3

Amikor Ágota megkeresett, nem nagyon akartam elhinni, hogy lát bennem fantáziát Kósa Gabi és Molnár Zsuzsi mellett. És látott. Így született meg a teázós készlet, de ezt én most nem nagyon tudom elmondani, nézzétek meg a magazint.

az csak a látszat, hogy az előadásról írok

Szóval, megnéztük a Jóembert keresünk!-et a Vígszinházban.

Nem egy könnyen emészthető darab, elvégre Brecht, milyen legyen, ugye, éppen ezért, amikor azt olvastuk, hogy "...érzékenységgel, sok humorral és drámai erővel ábrázolja...", akkor mondtam Zének, hogy jó lesz figyelni,nehogy lemaradjunk a humorról. De nem figyelhettünk eléggé, mert mégis sikerült.

Nekem nagyon tetszett a díszlet, a hangulat, a minden, egy baj volt csak, hogy én az Eszenyit nem bírom, nem tartom jó színésznek, szerintem pozőr. Én (ahogy már többször mondtam) azt szeretem, ha a színpadon lévők nem elhitetik velem, hogy ők lazák, sármosak, vagy éppen kegyetlenek, hanem, hogy tényleg lazák,  sármosak, vagy éppen kegyetlenek. Az Eszenyi meg nekem nem ilyen, ez van. És hát izé, nem kellene az éneklést annyira erőltetni.

Az érdekes ebben a darabban az volt, hogy mivel egyszerre játszotta Sen Te-t és Sui Ta-t, s az utóbbi viszont egy a szerepben felvett szerep, hogy ebben meg tökjó volt, de tényleg, bár itt meg az történt meg, hogy a két szerep két különböző személyiséget / attitűdöt mutatott be, ennek megfelelően különböző metakommunikációs eszközökkel és  volt, amikor a kosztümváltás ugyan sikerült, de a gesztikuláció nem, magyarul a másik szerep szerint gesztikulált. Ez olyan, mintha a színészt azon kapná az ember, hogy az kinéz a színpadról, jaj.

A legrosszabb, ami történhet egy színésznővel, ha előadás közben a nézőben kialakul egy kép, hogy kit tudna elképzeli az ő szerepében, nos, Börcsök Enikőt. Én. De Zé is.

Én már többször terveztem írni arról, hogy egyszerűen vannak emberek, akik nem mellesleg alkotók is, és hogy gyakran különválasztom ezt a két mivoltukat, mondok példát, jó? 

Például a Szabó Magda. A legtöbb könyvét szeretem, szeretem a stílusát, szeretem, amit ír és ahogy ír,  értem, tetszik, bírom ,kedvelem. Csak ő magát nem bírtam, én akartam, de tényleg, meghallgattam, de valahogy annyira nem volt szimpatikus számomra, hoyg képtelen voltam felfogni, hogy ez az idősebb, sznob hölgy írja a számomra nagyon kedves könyveket, az lehetetlen.

Ugyanez fordítva is igaz, bár az több felvonásos történet,  Szabó Istvánt én kedvelem, tényleg, nagyon régen volt egy 100 éves a film sorozat, azért én odavoltam, ahogy szombat esténként a film előtt mesélt az adott filmről, szereplőkről, életről, ah... És tudom, van neki ez a múltja, igen, igen. Csak hát a filmjei. Azokat nem igazán, még A napfény íze-t sem, pedig az nagyon érdeke, nagyon hiteles, de valahogy mégsem éreztem, hogy na, ez az. És akkor kapcsolódnék Szabó Magdához: Az ajtó-t még nem láttam,lehet, hogy ott dől el a világ sorsa.

Mindenesetre csak azt akartam ezzel mondani, hogy szegény Eszenyit is mint embert nyilván kedvelem, vagy szimpatikus, vagy akármi, de láttam más darabokban is (pl. a Stuart Mária, éppen Börcsök Enikővel játszott) és nem és nem és nem,  nem érzem, hogy ő egy jó színésznő lenne. Zé meg azt mondja, hogy ő meg azt nem bírja, hogy egyre inkább ő akar lenni a mai Tőröcsik Mari, amely törekvés abban mégiscsak sikeres, hogy Eszenyi sem tud énekelni. Mi ilyen sarkosan fogalmazunk.

A darab egyébként zseniális, köszi, Brecht, fel-felbukkannak kérdések azóta is, hogy mi a jó és lehet-e csak jól, és amikor engem a jószándék vezet, az másnak tényleg jó-e, és hol van  a  határ a jóság és a kizsákmányolható naivitás között, hogy mennyire erős befolyásoló tényező a környezet, hogy a nyomorban megengedhető luxus-e a jóság, hogy lehetséges-e mindig csak másra gondolni,  meg ilyenek.

új férfi a láthatáron

Tegnap estére meg színházjegyünk volt, majd írok arról is, de sokkal fontosabbnak tartom most azt (sorry, Brecht),  hogy megismerkedtem egy férfival. Egy jópofa, kedves pasival.

Az volt, hogy beültem a helyemre és odahajolt a jobb szomszédom és megkérdezte, hogy Magácska látta már a darabot? Mondtam, hoyg nem, és akkor azt mondta, hogy óh, akkor együtt izgulhatunk, ezen meglepődtem, mert hát na, együtt?, pedig ez még semmi sem volt, mert egyszer csak döbbenten fel kellett kiáltanom, hoyg Maga megfogta a térdem! Pedig még le sem kapcsolták a lámpákat!, ám a férfi lakonikusan csak ennyit mondott: Tudom. Sajnos, nekem ez rögeszmém. És el sem eresztette egésze előadás alatt, én meg ki vagyok, hogy egy rögeszméssel harcba szálljak a térdemért, ugye. Meg elég jólesően fogta is a térdem, az a helyzet.

Igazából meg csak az történt, hogy én hamarabb mentem be a színházba és mondtam Zének, hogy bent megvárom, de tegyen úgy, mintha nem ismernénk egymást és szeretne velem megismerkedni (ez volt az a pont, amikor a Középső azt mondta, hoyg  na, jól van, kedves szüleim, én inkább megyek) és mit tegyek, így ismerkedik.

váratlanul lecsap

A véget nem érő tél egyetlen pozitívuma, hoyg az erdő ezüsterdő.

És mutatnám a többit is, ha közben Zé nem fényképezi le a Vörösmarty teret (lásd lentebb)  és nem szerelmesedem bele újra. Mármint a férjembe.

bővülő kínálat

Meguntam, hoyg melegedik a laptopom (melegedik, majd kikapcsol) és akkor, amikor magam is éppen melegedésnek indultam, fogtam egy csavarhúzót, kicsavaroztam mindent, majd amikor semmi sem változott, akkor szereztem egy vékony pengéjű kést és lefeszegettem a fedlapokat. Némelyik ellen akart állni, én meg nem akartam abbahagyni és én győztem.

Zé szerint porszívóval kell portalanítani, mert ecsettel csak beljebb lököm a cuccot, de én ezt nagyon drasztikusnak tartottam, már elnézést, de ez  finommechanika, így óvatosan kiszedtem a ventilátor lapátjai közé szorult porcicákat, majd ecsettel és  fújással eltávolítottam a maradékot. Bőven volt.

Végül rácuppantottam a fedlapokat a megfelelő helyekre, erőteljes kézi nyomással visszapattintva őket,  visszacsavaroztam mindent (mert egy csavart sem hagytam el közben), kicsit megpakoltam a hátulját, majd bekapcsoltam. 

Néha melegszik, melegedni kíván, de bal kezemet a laptop bal oldalára (a ventilátor fölé) helyezve - nevezzük kézrátételnek- emlékeztetem az elszenvedett beavatkozásra, s ekkor meggondolja magát.

Időpontegyeztetés célszerű, biztos, hogy nagy lesz a kereslet (em).

szóval II.

Azért nehéz beszámolni mindenről, mert valamit úgyis kihagyok, és az meg milyen már, ugye, de meg azért is, mert a legjobb a kis-sanyi* volt, pedig volt első estés gondolatkitalálós húsleves, meg volt szíveslátás, meg jó szó, meg horgolás, meg vetett ágy, meg minden, de azért mégis a kis-sanyi a befutó. 

Zé annyit fotózta (magában, velem, szülő1-gyel, szülő2-vel, szülő1 + 2-vel, fekve, hasalva, ülve, álmosan, frissen, sírásra görbült szájjal, kócosan, jól fésülten, konyhában, nappaliban, utcán, csarnokban, felöltözve, levetkőzve ... és így tovább),  hogy most mi remekül elvagyunk, nézzük a kisbékát.

* a kis-sanyi egyébként Lili néven fut

megfejtés

Az például milyen már, hoyg senki nem gondolt (lentebb) szex-re, hanem mindenki csak valami masinára gondolt, miért, kérdem én, miért? Szégyentelen, földhözragadt banda.És ha mi így beszélünk egymással? Ilyen szellemesen és kifinomultan és eufemisztikusan?

Egyébként meg a laptopmról van szó, esténként átvisszük a tv-hez és átkötjük, mert a filmek a gépemen vannak, viszont szeretjük a nagy képernyőt és akkor így. És reggelente megkérem Zét, hoyg hozza vissza és dugja be nekem, én ugyanis bizonyos gépek esetében egyszerűen nem érintkezem az elektromossággal. A laptopom az egyik.

felvillan, elalszik

Tudom, hogy nagyon kínos nem írni a beszámoló második részét, de tényleg elkapott valami, ill. most valami olyan fázisban vagyunk, hogy a vírus el kíván kapni, én viszont cselesen elhajolok előle, így mindig csak valami szélemet éri - ezért jó a nagy kiterjedés, valamit biztosan elér.  Mindenesetre nem tudom, hoyg ez még a befelé vagy már a kifelé haladás, de hogy nem jó, az biztos.

Hogy senki kétségbe ne essen, annyit azért felvillantok, hogy a szállásadónővel már oly intim beszélgetésbe is keveredtünk, hoyg elárultam neki, miszerint én minden reggel megkérem a férjem, hoyg legyen szíves dugja már be nekem és Zé minden reggel be is dugja nekem. Mindezt pironkodás nélkül meséltem, mert már ilyen viszonyban vagyunk, na. (aki tudja a megfejtést vagy van tippje, az vissza ne fogja magát)

Meg olyan is történt, ami csak jóbarátokkal, hogy engem ott lehánytak, kérem és csak vihogtunk rajta. Egyik esetben sem álltam alkohol befolyása alatt, ezt azért fontos adalékinfó.

Szóval, hoyg legyen némi flash a weekend-ről, a többit a vírusirtás után.

vagy-vagy

Most vagy bekaptam valami vírust, vagy teljes kimerültség vett rajtam erőt, vagy aszpirin kell, vagy pálinka. Nem bírom tartani a kezem a billentyűzeten sem.

szóval I.

Én speciel a  mai napig nehezen hiszem el, hogy mi jelentkeztünk a bécsi vásárra, az, hogy ténylegesen ott voltunk, sokkal elfogadhatóbb számomra, meg az olyan valóságos, hiszen rengeteget dolgoztam rá, korán keltem, későn feküdtem, utaztunk és ott voltunk, tehát van mögötte fizikai teljesítmény, míg az, hogy vettem a bátorságot és jelentkeztem, az megfoghattlan.

Na, mindegy is, ott voltunk, ez a lényeg.

Simán felkeltem 4-kor, mondjuk, nem esett jól, de önmagamhoz képest elég gyorsan függőlegesben voltam, hogy aztán az autópályára rátérve a határig (2 kávéval) villámgyorsan visszaaludjak. Ja, nem én vezettem.

Bécset (meg úgy fél Ausztriát) elég jól ismerjük, elég könnyen odataláltunk, ahová kellett, bár ebben én nem voltam partner, én csak a helyeket ismerem,  az odavezető utat nem. Az biztosan a jobb agyféltekében van.

Arra a részletességre, hogy kipakoltunk és akkor azt mondták, hogy ... ne számítson senki, kipakolni Bécsben pont olyan, mint Pesten,na jó, jobban izgultam, bár fene sem tudja, én ebben profi vagyok, bárhol, bármikor tudok izgulni, csak szóljatok, hogy kell.

Ugyebár két napos volt a vásár és szombaton is rengetegen voltak, tehát az az előzetes (általános) aggodalom, hogy eldugott, nehezen megközelíthető  helyen van, ez nem vált be, rengeteg érdeklődő jött, akik még vásároltak is. Tényleg sokat vásároltak, a szombat nagyon pörgős nap volt, így aztán nem is fáztunk,  pedig nem volt ám fűtés. Viszont a mosdóban meleg víz folyt a csapból. Ja, mert egy csarnok volt, egy szép nagy hangár,. egykori péküzem.

Na, rövidebben és összefogottabban: profi volt a szervezés, minden pontosan úgy történt, ahoyg megírták, minden működött és minden úgy működött, ahogy előre jelezték. Kb. 100 árus volt ebben a jó nagy térben, semmi zsúfoltság, semmi nyomor, kényelmesen körbe lehetett sétálni babakocsival, kutyával, bármivel.Mivel jól áttekinthető volt a tér, senki nem került rossz helyre, mindenkihez oda lehetett jutni, mindenkihez oda is mentek. Én tartottam tőle, hogy mivel vasárnap minden zárva van Ausztriában, akkor  a második nap hogy alakul, hogy otthon maradnak, ahogy szoktak vagy örülnek, hogy végre valami nyitva van és jönnek? Mindkettő és egyik sem, ugyanis vasárnap is sokan voltak, de kevesebben vásároltak,  nem nálam, hanem általában, nem tudom, inkább program volt, semmint vásárlási lehetőség. De azért ez a nap is megfelelt egy wampnak, szóval, nem volt rossz, csak az előző nap meg szuperkirályságos volt, ugye.:)

A szállásról meg fogok írni egy külön posztot,egyrészt,  mert megérdemli, másrészt meg van egy csomó kisnyulas, cukrosdiós fényképünk,  meg azért is, mert elképesztően fáradt vagyok, a kezem alig bírom mozgatni a laptopon, de jó is lenne három napot ágyban tölteni. Biztosan öregszem, de nehezen regenerálódom.

ma is takarít, meg holnap is. és utána is.

Itt éltünk?? Ebben a koszban? hát de már most komolyan. Az még csak hagyján, hogy most mosok ablakot, nem húsvét előtt, de az, hogy még egy takarítónőt sem mernék beengedni a házba, az azért nagyon csúnya. Félő, hogy kifordulna, szóval, előbb ki kellene takarítanom ahhoz, hogy betegye a lábát, ez ezért elképesztő.

Beszámoló ennek fényében holnapra tolódik.

on the board again

Lesz itt nemsokára beszámoló, de a hazatérés első sokkhatása az volt (jöttünk egy tiszta lakásból), hogy az nem lehet, hogy ilyen koszban élünk hagytuk a  házat

április volt és mi makacsul vártuk a tavaszt

(tessenek lájkolva tetszést nyilvánítani. meg szóval is. az ugrálástól és tapsolástól -megfelelő vevőkészülék hiányában - eltekinthetek.)

  

   

lehet egy nem-mel kevesebb?

Nem leszek készen a tervvel,  nem lesz elég* táska,  nem fognak tetszeni az osztrákoknak, nem adnak érte annyit, amennyi, rengeteg árus között nem fognak észrevenni engem, nem is akarnak színes táskát, nem lesz elég kampóm, nem tudom szépen elrendezni a táskákat, nem lesz szép  az installáció (nem is lesz installáció), nem jó helyre kerülünk, nem lesz kávé!, nem lesznek kedvesek a szomszédok, nem lesz elég váltópénz nálunk, biztos, hoyg nem lesz nálunk valami fontos (de mi?), nem lesz jó idő Bécsben, kimozdulni sem lesz kedvük, nem találnak oda az emberek, esetleg mi nem találunk oda, nem leszek szimpatikus a szállásadóinknak (csak én nem),  nem akarnak velünk beszélgetni, akarnak, de nem fog menni a beszélgetés, nem ilyennek képzeltek minket**, nem lesz pizsim (és tényleg),  nem lesz kávé!, a kisnyúl nem lesz ébren, nem tetszünk majd neki, nem áll velünk szóba, nem fogok tudni aludni, nem fogok tudni felkelni, meg ilyenek. Folytassam?

És még csak nem is pörgök még a témán.

*ez nem azt jelenti, hogy mindent megvesznek, mert itt van egy arány, hoyg ,mondjuk, ha 10 táskát akarsz eladni, akkor annak hányszorosát kell elkészítened, hogy válogathassanak az érdeklődők

** egy fél-találkozás nem találkozás

kettő az egyben

Én képes vagyok sokat dolgozni, de tényleg, van bennem szufla rendesen,  ha munkáról van szó,például a legutolsó évértékelőmön a legutolsó főnökömnek mondtam, hogy de az azért nem járja, hogy az értékelt évben 600 túlórám volt, csak úgy a semmiért, és akkor nagyon fölényesen megkérdezte, hoyg ezt honnan tudom, hoyg lehet ezt így kiszámolni, akkor én (sajnos) nem fölényesen, de mondtam, hogy  8-tól fél 5-ig van a munkaidőm, ami ezen felül van, az sorry, de túlmunka és akkor nézett. Meg kaptam egy laptopot, hoyg otthon, meg szerte EU-ban ne a sajátomat használjam,  mert ennyire odafigyeltek a dolgozók ... testi - lelki egészségére,  az elvárások optimális szinten tartására , a munkatársak teherbíró képességére, az... laptopjára.

Szóval, én sokáig azt hittem, hoyg ezt kisajtolják belőlem, én magamtól sosem tennék ilyet,  de már tudom, hoyg dehogynem, ill. ennél azért bonyolultabb a dolog,  valahogy úgy van,  hogy ha az elvárás ismeretének birtokában vagyok, tehát tudom, hoyg számítanak rám, hogy bíznak bennem, hogy úgy vélik, képes vagyok megcsinálni akár mennyiséget, akár minőséget (vagy ezek ötvözetét) tekintve az adott feladatot, akkor én addig csinálom, amíg lélegzem kész nem vagyok vele, teljenek el közben hetek, hónapok és sok-sok éjszaka is.

Nyilván remekül lehet manipulálni engem, bár azért szükségeltetik némi emberismeret is ehhez, de az az említett példában adott volt. Más nem is. 

És persze lehet azt kérdezni, hogy most akkor ki a hibás, a manipuláló vagy a manipulált,ez azonban éppen tök mindegy abban az esetben, ha magam vagyok magam főnöke, mert akkor ebben a 44 éves testben (és lélekben!) manifesztálódik az egész elvárás és teljesítés, és az meg milyen szuper már.

Na, csak ezt akartam mondani.