De bizony, hogy

kettőt varrtam a kékből rögtön, ilyen ravasz vagyok,untam is, bevallom. Ha a szín más, akkor már rendben van, most áldoztam a praktikum oltárán, ennyi elég is volt.

A lila, az nagyon lila, a virágos meg nagyon virágos, mit is mondjak még?

Szeretném majd elmesélni, hol tartok a bőrrel való ismerkedésben, mutatni is szeretnék valamit a tárgykörben, ami eredménynek kevésnek, kínlódásnak röhejes, tárgyként meg semmi. Szeretném mutatni a legújabb kötésem (félkész, persze), a granny takarómat (félkész, persze) és milyen jó lenne arról írni, hogy miket is gondolok (félkész, persze).

Azt álmodtam,

hogy valami nyűg volt a jobb lábammal, volt neve is a betegségnek, nem halálos, de semmiképpen nem jó, aztán mire elkezdtem volna (álmomban) magam sajnálni, arra ébredtem, hogy elzsibbadt már megint valamelyik kézfejem (hetek óta tartó folyamatról van szó), és azt hiszem, a hajnali időpont ellenére még az is átfutott a fejemen, hogy biztos a korral jár, csak nehogy elkezdjem kényszeresen figyelni az egészségem.

Az olvasás

pedig nem hobbi, hanem ... lételem, vagy tekintsük ötödik őselemnek, mármint abban az értelemben, ahogy az őselemeknek varázserőt tulajdonítottak.

Ahány szín,

annyi táska, annyi arc. Most éppen szürkében és bordóban, semmi bohó életérzés, semmi feltűnősködés, elegáns és visszafogott, egy igazi úrinő.

A megrendelés újabb fejezetét pipálhatom ki. :o)

Érdeklődésre

elmondom, hogy volt vacsora, igen, hogy mindenki kapott enni, mert a vendégek hoztak magukkal nemcsak villát, de szinte egy egész készletet, ajándékba, el kell majd gondolkodnom ezen, mert lehet, hogy ez a jövő útja, úgyismint megoldás, én megmondom, miben szenvedünk hiányt, valaki pedig csak hoz vagy éppen küld hiánypótlást, végülis érkezett így már hozzánk dió', evőeszköz-készlet, táskamerevítő, heveder, könyv (több könyv!), fonal, de sütemény is. Most fényképezőgépre vágyom.

Cserébe viszont nem fokhagymás pirítóst kaptak, hanem levegőn szárított sonkába tekert sárgadinnyét, mézes-szójás-citromos csirkét zöldsalátával és kókuszos-almás süteményt. És mentás limonádét, de ha jól láttam, egy üveg bor is lecsúszott.

És ezzel (szerintem) részletes  és kimerítő, a figyelmet bizonyos tendenciára is felhívó választ adtam a  nekem kedves bloggerina által felmerült kérdésre.

' a címet, ha elküldené még egyszer a feladó, azt megköszönném, elhagytam, hát persze

Don Draper

pedig, aki állítólag egy minden hájjal megkent, jóképű reklámszakember, szerintem azonban csak jóképű, ami nem azt jelenti, hogy nem jó szakember, hanem hogy egy remek szakember, ám mindenféle hájas kenegetés nélkül, szóval, a Don Draper egy rendkívül összetett figura, akinek a csillogó felszín, a brilliáns ötletek és a szakmai bravúrok mögött van egy másik arca is, amely kevésbé lehet szimpatikus, hiszen csalja a feleségét, úgy nagyjából mindenkivel, meg hazudozik is, ám ha még  egy szinttel lejjebb merészkedünk a feneketlen kútba, ha megmártózunk, de legalább a lábujjunkat beleengedjük a kénes gőzt magából kiköpködő iszapba, akkor azért kiderül, hogy egy mélyen sebzett emberről van szó, aki képes elhitetni magáról mindazt, ami valójában csak szeretne lenni, de lehet is, hiszen az adottságai, a képességei megvannak mindehhez, csodálják is érte, irigyelik is érte, bíznak is ezért benne, csak az a gyerek, ott a mélyben, az ne akarna időnként levegőhöz jutni, azt lehetne lenyomni valahogy.

Óh, én nagyon szeretem a sima modorú Don Drapert, de azt a tükröt fordítsa már másfelé, ha lehet kérnem.

Vasárnapi vers

Bohumil Hrabal: Ami mindenkivel megtörténhet


Egy napon találkoztam valakivel,
aki azt bizonygatta,
hogy ő: állítólag én vagyok.
Én megőriztem végtelen nyugalmam,
s megengedtem neki,
hogy magára öltse a bőröm,
akár egy pizsamát.
Én megőriztem a nyugalmam,
mivel nem is tehettem egyebet,
csak mentem, akár  a szabóolló,
mialatt vendégem
kézen állva közlekedett,
minek következtében a gyanútlan emberek
azt hitték, hogy ventilátor vagyok,
hogy az X betű indult sétára,
hogy a homokóra megszomjazott.
Én megőriztem a nyugalmam,
mert régóta vártam erre a pillanatra.

(fordította: Tóth László)

Volt az az eset,

hogy nem érkezett meg a csomagom, akkor én felajánlottam egy másikat kárpótlásul, kiválasztottuk, hogy melyiket, mert úgyis azt a másikat vette volna meg a vásárló legközelebb, el is küldtem, az valahogy megérkezett, közben az eredeti visszatért hozzám, mert az ajánlott küldemény már régen nem úgy működik, hogy a címzett aláírja, átveszi, semmi!, értesítés sincs róla, de ez egy másik történet. Szóval, visszaérkezett az első táska, azt megint elküldtem, akkor a vásárló kifizette a másodikként küldöttet, mert az is kell neki, azt is megtartja, de mint a zsilip, mikor kinyitják, rögtön  kért egy harmadikat is, de ha már úgyis küldök, akkor készítenék-e a kolléganőnek is egyet, aki közben felvette velem a kapcsolatot, mert neki az és olyan kellene és jó lenne, de dobjak bele még egy neszesszert is. Most éppen itt tartunk, a most készült a történet első vásárlójának harmadik táskája, a korábban bemutatott pink (ami eltűnt a blogról, ha jól látom) pedig a második vásárló első táskája.

Vagy valahogy így.

Ez pedig egy másik táska már, ennek meg az a története, hogy ez is megrendelés, méghozzá az a Beáta kérte tőlem, aki felkért egy szeptemberi kiállításon való részvételre (jaj, hát nem látogatóként, hanem kiállítóként), én azonban végül nemet mondtam, de ez már megint egy másik történet, a lényeg, hogy nagy táskavásárló lett belőle, többedik táskáját kéri és kapja.

 

És akkor most hány teljesítésnél is tartok, ha valaki tudja esetleg.

Este pedig

vacsoravendégeink lesznek, de tegnap még annyira nem tudtam, mit készítsek, hoyg úgy gondoltam, pirítóst kapnak, erre azt válaszolták, akkor a desszerttel ne bajlódjak már, vállalják a háztartási kekszet, de ha nem olvassák el a ma reggel küldött levelet, melyben kértem, hoyg villát feltétlenül hozzanak magukkal, mert nem tudom, a mieink hová tűntek, akkor az is lehet, hoyg ők esznek, mi nézzük őket. Esetleg fordítva.

Én is

olyan mosolygós, jó kedélyű, csinos képet akarok magamról, mint amit az olvasóim többsége birtokol.
Megvan a mai napi vágyam is, rendben van.

A Saramago könyv

(Minden egyes név) egy kicsit lassú volt, egy kicsit von-ta-tott volt, éppen olyan, amilyen a főszereplő élete lehet, lassú is, vontatott is, nehezen viseltem időnként, ez azonban nem azt jelenti, hogy unalmas volt, egyszerűen olyan sűrű heteket éltem akkortájt, hogy nehéz volt átvenni a könyv ritmusát, nehéz volt belesimulni a könyvbe, olvasás esetében a felszínen maradni pedig minek, ugyebár. Semmi különleges élet, semmi extra történés, semmi akció, csak egy ember életének egy epizódja. Vagyis minden.

A prímszámok magányá-nál a könyv címe keltette fel az érdeklődésem, utólag is azt mondhatom, remek választás, mindent elmond, a könyvből kiderül, hogy miért is ez a cím. Egy kicsit nehezen emészthető a történet, sérülések, testiek, meg lelkiek, következmények, de leginkább döntések. Az volt az érdekes benne (az is), hogy bár egyre jobban értettem a szereplőket, egyre jobban el tudtam fogadni a sérült voltukat, a döntéseiktől időnként még távolabb kerültem tőlük, ez pedig azért volt megkönnyebbülés, mert én csak én vagyok, még akkor is, ha beszippant a történetük. Mert engem be ám.

(most pedig hátradőlve élvezem, hogy helyreállt az összeköttetés, meg a világbéke)

A kaszaboláshoz

még annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy én nem szeretem a függönyöket, ennek oka nincs, a hollandok' csak jó duma, én nem és kész. Ezért jól körbeültettük a házat növényekkel, mindenféle előrelátás nélkül, ahoyg mi azt szoktuk, nálunk csak úgy nőnek a növények, ZM időnként ugyan megmetszi a fákat, de azt is úgy csinálja, hogy csípőre tett kézzel megy a fa körül és nézi, hol áll ki egy ág, tehát szemre metsz, az igaz, de olyan szobrászféle szemre. Ennek megfelelően most azt vettem észre, hoyg beköszönnek a növények a házba, én nemhogy nem látok ki, de tényleg olyan sötét van, mintha barlangban élnénk, ezért utasítottam a kertészt, hogy csináljon valamit. A kertész persze morgolódott, hogy minek ültettük, meg hogy hová és mennyit vágjon le belőlük, mindet, mondtam én, így neki is látott. Az aranyesőtől néhány évig nyugalmunk lesz, mert a kertész szófogadó ember, akinek az a jó tulajdonsága is megvan, hoyg magáévá teszi a gondolatokat, így én már bentről csak azt hallottam, hogy panaszolta valakinek, hogy nincs fény, ezért ő most megszabadítja a házat, ki is vágta mindkét aranyesőt, de nem kell félni, mert maradt ott még, hol ezek is voltak.
Na, most viszont az van, hogy van tér és levegő és fény, az ágyból látom az eget is, ellenben kintről nagyon jó a rálátás az ablakainkra, amelyeket így pucolhatok majd szorgalmasan és hang nélkül, hiszen a kertészt mégsem szidhatom, ellenben nincs függönyünk továbbra sem.

'mondjuk, mindig minden házba benéztem náluk, szeretem, hogy nincs függönyük

(ez a bejegyzés nem ismétlődhetett volna meg, ha nincs Marlen)

Mint a szalmaszál,

úgy hajladoztam én ebben a bloggerveszélyt susogó szélben, hogy karbantartás, az rendben van, a blogger is ember végülis, aztán, hogy milyen gyorsak a karbantartó fiúk, este már bejegyzést írhattam.. Aztán, hoyg eltűnt, felsejlettek az áramkimaradások, hogy amikor már az egész faluban égett a lámpa, a mi utcánkban akkor sem, amikor az egész utcában, nálunk akkor sem, külön fordulókra jöttek hozzánk a karbantartók, végül lett nálunk is, de akkor már sötét éjszaka lett és elfáradtam az izgalmaktól, tehát tök mindegy volt. Féltem, hoyg hasonló lesz most is, mindenkinek, csak nekem nem, elveszik az egész blog, adtam volna az utolsó pár bejegyzésből néhányat, csak maradjon valami, most meg, hogy valóban elszállt a két utolsó post, most meg már felejtem az égőáldozatomat és méltatlankodom, ilyen vagyok.

Volt tehát egy kaszabolós bejegyzés, melyben a kertész kiírtotta a függöny nélküli ház előtti aranyesőt, mert a gazdasszony nem látott ki, röviden ennyi a lényege és volt egy másik bejegyzés is, na, azt sajnálom, a két utolsó könyvet ajánlottam, de meglehetősen impulzíve ment a dolog, így ezt ismételni nem tudom, majd holnap nekifutok. 

Ezzel pedig megkezdem az "ezvan" címkék sorozatát.

Jaj,

van blogom megint, hurrá!

Hogy a növények

nőnek, azt onnan vettem észre, hogy olyan sötét van már a házban, mint egy bűnbarlangban. A megfelelő bűnös szenvedély még kerestetik.

Ezt az egész

tegnapi napot bezártam ebbe fekete dobozba', elnyelte a tegnapot, lenyelte jó mélyre, ivott rá egy nagyot, így aztán most már kereshetjük, nincs sehol, talán az óceán mélyén, tenger fenekén, a feledés homályában, meg az Óperencián túl, ma pedig új napot nyitottunk, új fejezetet, én mindenképpen.

A fényképen látható kompozíció szintén a tegnapi napot dicséri, az egész napi ténykedésem benne van.

'ami látszatra zöld és kulcstartó, de sose higgyetek a szemeteknek

Most aztán kiderült,

hogy senki nem szeret plötty lenni, ellenben mindenki ismeri az állapotot, csak esetleg nem vallja be, pedig van némi közösségteremtő ereje, látom én. És milyen jól lehet vele bánni,

Lehet előre jelezni, én ma olyan plötty leszek, érzem. 

Ábrándozni, most egy kicsit plötty lennék inkább....

Sóhajtozni, bezzeg tegnap, mikor plötty voltam!

Fenyegetni, vigyázz, mert ha én egy nap plötty leszek!

És hát igen, célszerű megadni neki, ami jár, fejet hajtok NHné előtt, a mai napom a teljes plötty állapotában van, ez már-már életérzéssé avanzsálódott, erre azért vigyázni kell, csak alkalomszerűen.

Lehetne az is,

hogy kiégetek egy párnahuzatot vasalás közben, hogy leégetem az ebédet, hogy összekenek mindent ragasztóval, hogy rosszul szabom ki a táskatestet, hogy elfelejtek pénzt adni valamelyik gyereknek, hogy akármi, de nem, én ma egyszerűen egy nagy plötty vagyok, olyan semmilyen, és ez a legrosszabb.

A kullancs ezen a szép nagy

testen, ahol hely van bőven, ugyebár, oly kínos helyen vett lészen magának szállást, hogy most aggodalommal teljes vihogással lessük, nem jelentkeznek-e a kór foltjai, mert hogy én ezt orvosnak nem mutatom meg, az tuti.

Két táskát

tudok ma mutatni, ez a mostani a téglaszín  és a rózsaszín találkozása, nagyon kedvelem. Ez is kis méretű táska, a másik is az lesz, mutassam azt is, vagy már ne?

Elérhető itt és itt.

Hétfői tervek?,

vadjutka alapján, saját kivitelben?, abban én remek vagyok, tervezésben, meg a listagyártásban, most például pontosan tudom, hogy vasárnap nem megyek Goubára, mert terveim vannak a megrendelésekkel kapcsolatban (örüljetek, ti türelmesen sorban állók, újra mondom, örüljetek), hogy én azokat komótosan teljesítem, ha nem is mindet, de majdnem mindet, hogy anyagbeszerzésre megyek, hogy játszadozom a bőrökkel, mert vannak ötleteim, s hogy a háztartásbeli énemet se felejtsem ki, vasalok, sokat, meg annál is többet, de a legszívesebben azt a tervemet vetítem magam elé, hogy ülök a napos kertben, a szép, piros párnás széken, lábam egy másik piros párnás széken, fejem fölött a vadonatúj napernyő, előttem egy kávé/tea, kezemben a Country living.

Tervezni, azt tudok én.

A vásárnak nem lészen logikája, ellenben lélektana

Én azt szeretem, ha lineárisan haladunk előre, ha A van, akkor B is lesz, rendes, kiszámítható jövőképet szeretnék, ilyen vonalas és merev vagyok, mit tegyek, gondolom, a kor előrehaladtával ez nem javul, hanem merevedik, rámsül majd ez az élettel szembeni elvárás, bár most még küzd a másik fél, hogy bizonyítsa, nem úgy van az, ahogy én, hanem ahogy ő.

Például, ha elindulok ragyogó kék éggel és vakító napsütéssel, akkor nem fordul meg a fejemben, hogy 40 km-rel arrébb szemerkélő, majd ömlő esőbe futok, de nem ám, elvégre nem Oroszországba illő távolságot futok le, a futást kéretik jól érteni, de semmiképpen nem szó szerint. És ha esik, akkor azt gondolom, hogy ember a lábát szabadtéri vásárba ki nem teszi, mert magamból indulok ki, hogy én az orromat sem, ezzel erősítem a merev vonalamat, ami csak belülről merev, kívülről nagyon is puha, sajnos. És ha a fél társaság összepakol, akkor az a logikus, hogy a többi is azt tegye, egy, mert a kimondatlan, közös vélemény az, hogy esőnap van, kettő, hogy minél kevesebben maradunk, annál kevésbé vágynak a látogatók betérni hozzánk, három, hogy minél kevesebb a látogató, annál kevesebb a vásárló, a nagy számok törvénye alapján ez így logikus.

Avagy mégsem, mert ez így mind nem jött be, maradtunk is, látogatók is voltak, vásárlók is (bőséggel )voltak, én a teljes elképedés napját éltem meg, felborult a rossz idő - rossz vásár és majd nagyon szoknom kell a vasárnapok kiszámíthatatlanságát, nehéz ez nekem, bár most könnyen szoktam az új helyzethez.

A lélektanról meg annyit, hogy ott volt nekem ő, meg ő, (ismervén őket, lesz itt egy kis vérpezsdítő vita, a sorrendet illetően, jaj, de ismerem őket), meg ő, de ő is, meg a blogtalanok társasága is fellépett,  és hogy én életemben ilyen szép párt nem láttam, a világ az ömlő esőben szépen kiteljesedett, ennyit az én merev és vonalas elvárásaimról. Egy- null a javára.

Vasárnapi vers

Váci Mihály: Mintha

Ez a folyó itt mintha folyna,
az éj is mintha éjjel volna;
- az ember mintha olyan volna,
milyennek lenni lenne dolga.

Mintha élet lenne az élet,
éltetne is, míg csak leéled,
s mintha elég is lenne néked
mindaz, mivel végül beéred.

Én is mintha önmagam lennék,
sugárzik bennem néhány emlék,
pedig más vagyok régesten rég,
nem az mi voltam, s mi lehetnék.

És te is mintha csak te lennél,
mikor nevetsz , mintha nevetnél,
s mert felderengsz még, hogyha fény ér,
éppen olyan vagy, mintha élnél.

Minden dolog teszi a dolgát,
az érdem elnyeri a zsoldját,
a szó olyan, ahogy kimondják,
Mi a bajod? Tudod? Na szólj hát!

A szeretet mintha szeretne,
a szerelem mintha lehetne,
a hit mintha még hitegetne,
s mintha hinni lehetne benne.

Minden dolog épp olyan mintha
öntökélyére lenne minta;
tökéletes hinta a hinta,
a kulcs az ajtókat kinyitja.

Ami van mintha tényleg lenne,
a teremtés mintha teremne,
a lét mintha tényleg létezne,
a rend is mintha rendbe lenne.
 

Azért mostanra már

rájöttem, mi fáraszt meg idegesít engem ebben a facebukban, mert bár én is használom és élvezem is az előnyeit, azért bőven van még miért utálni. Például utálom az "orgonaillatú szép reggelt" kívánságokat, nem is tudom, miért, de ezt olvasva egy pillanat alatt tudok felébredni, s amikor azt mondom, előnyök, akkor arra is gondolok, hogy eggyel kevesebb kávé kell ezeken a napokon.Aztán nem szeretem az iszonyatos mennyiségű játékot sem, a kreatívokét igen, ennyi hazabeszélés már lehessen, de amikor szexi rucikat kínálnak, méghozzá úgy, hogy a csajnak a keze mintha ráragadt volna a megosztás gombra, mert egymás alatt ötször is ugyanaz van, ezen kicsit hergelem magam, nem tagadom, lehet mondani, hogy irigy vagyok, amiért ők még igen, én meg ilyet talán már  mégsem,  lehet. És nem nagyon kedvelem a meghívókat sem, nincs farmom, akváriumom, kávéizém sem, nem akarom tudni, mások mit gondolnak rólam, nem érdekel, hogy milyen kutya lennék, hogy milyen lakás illik hozzám, de az sem, hogy melyik film szól rólam, de legfőképpen és mindenek felett baromira untat és fáraszt és idegesít az az iszonyatos mennyiségű idézetbe rejtett (ál)bölcsesség, amiért viszont mintha mindenki rajongana, én nem tudom, ez valami kábszer, egyszer rákattansz, utána enélkül a nap fel nem kel, ha nincs meg a napi bölcsességed (az üzenet, ugye), akkor egyszerűen nem tudod, hová tedd az adott napot.

És ahogy V. mondta, a tiltakozások. Az ember alapvető joga, hogy tiltakozhat, ki kell használni, éljünk vele, tiltakozzunk az egoista pasik, a magas benzinár, az IMF, Hoffmann Rózsa, Béci és a monoki polgármester ellen, de én legszívesebben a büdös parfüm és dezodor használata miatt tiltakozom, nem elfelejtve, hogy ez különösen az 50 év felettiekre vonatkozik.

Az, hogy megtudhatom, éppen ki zuhanyzott/mosott fogat, az megnyugvással tölt el, ez sosem árt, ártatlan kis szösszenet, mert jó, hogy tudjuk, hogy kell fürödni, de  a bizonyosság, az a valami. De még az is lehet, hogy nem nekünk szól, hanem önnön magának, ember, már fürödtél, ne pazarolj.

Na, ilyenek. Egyszer majd szólok mellette is.

 

Van több új dolog is

a nap alatt, mármint termék, azaz táska, idő nincs, mégpedig azért nem, mert nem tudok fényképezni, a masinám sem remekel, nem tudom, hallja ezt valaki az univerzumban? Mármint, hogy nem jó a fényképezőgépem, valaki, valaki... 

A táska? Hát az egy big bag, erős is, válltáska is, kézitáska is, keresztben hordós is, mályva is, narancs is, hogy ebből mi látszik, azt nem tudom. mert nem jó a fényképezőgépem, azért. Valaki...

 

 

"Sajnáljuk, de nem érdekel minket" rovatunkat olvastátok.

Mindent belekalkuláltam,

hogy honnan hová megyek, milyen sorrendben, hogy hánykor hol leszek, hogy legyen nálam elég táska, de pénz is, körberajzoltam a fél várost, és előző este még nagyon szépen megveregettem a vállam, ügyes kislány, pikk-pakk elintézel mindent (mármint 5 óra alatt), csak egyet nem gondoltam át, mondjuk, a legfontosabbat, vagyis, hogy a táskákhoz szükséges fémkütyüket a nagykerben nagy tételben adják, elég nagy tételben, a fémek pedig köztudottan baromi nehezek tudnak lenni, így aztán az első állomástól az utolsóig cipeltem őket, a vállam már majd leszakadt, s bár ettől a rendszer ugyan meg nem bomlott, de a logisztikai tudásom újabb fejezettel bővült, így tanulok én.

Hát például

volt ma a könyvesbolt, tele könyvvel, de nekem sokat kellett válogatnom, hogy találjak valamit, amit  megvenni elolvasni is érdemes,  ott gondoltam arra, miközben iszogattam a sárgadinnyés-uborkás limonádémat, hogy majd írok egy könyvet, a fenét egyet, ötöt!, írok szakácskönyvet, miért, ma már mindenkinek lehet,  mindenki egy séf titokban, én is főzök, én is sütök, ennyi ma már elég. Aztán írok egy könyvet valami idegen ország idegen városában játszódó, nagyon izgalmas, nagyon trendi könyvet, lesz benne csalódott szingli, aki a végén mégiscsak, mert kegyes az élet, megtalálja a boldogságot, de persze az onnan jő, ahonnan nem számít rá, mert az én könyvem telve lészen meglepetésekkel, meg (ál)bölcsességekkel, lehessen sírni és reménykedni minden eljövendő szinglinek.De írok egy self-made könyvet is, Hogyan váltsunk életünk derekán, ez nem mindenkinek ajánlott, mert nagyon mély lesz, rávilágítok az összefüggésekre, fájdalmas lesz, no. És írok egy tiniknek valót is, mert én mindenkire figyelek, nem marad rés a piacon, a varázslók kontra vámpírokon azonban még töprengek.

Jaj, az ötödik, az most nem jut eszembe, de nem kell megijedni, mert fajtánként több kötetet tervezek, az elkövetkező néhány év karácsonyán minden család fája alatt heverjen legalább egy zazálea-könyv, ez lehet a cél, rajtam ugyan ne múljon.

És akkor most kell elképzelni, hogy miket láttam a könyvesboltban.

Annyi impulzus ért,

én azt tán elmondani sem tudom.

A türkiz

kézitáska, mely kockás füllel bír, s a legtöbb tippet kapta a Goubán, az Hollandiába indult, s a vásárló ezt a kedves levelet írta, pedig még meg sem kapta a teméket,

"Thanks for making such a lovely bag. Now I can carry around my laptop in a bag that makes my artists heart happy." 

Ilyenkor mondanám, hogy ne is fizesd ki!, ilyen levél után nekem nem kell semmi, de szerencsére közbeszól a maradék (józan) eszem.

Mániából pedig

van mindenféle, jófajta, rosszfajta, kellemetlen, meg elviselhető, de ma megtudhattam, hogy az enyém a veszélyes kategóriába tartozik, neked a szellőztetés egy mánia, ez pedig már.... veszélyes.

Szeretek veszélyesen élni.

A masszázs,

mert ilyenekre járok, masszázs, meg hajfestés, úgy sorakoznak ezek a programok a naptáramban, mint egy keresett színésznő ügynökének, a különbség az, hogy nekem nem azért kell beírjam, hogy legyen még hely és a programok ne keveredjenek, hanem azért, mert elfelejtem, s nem is ez  a legnagyobb különbség köztünk, de mindegy, szóval, masszázsra menet (értsd a köztünk húzódó négy házat) már azon tipródom, hogy nekem ott le kell vetkőznöm, szoktam kérni a masszőrömet, hogy mondjon még valamit, egy semmiséget, azután lehet, legyen.

Big Ben, akarom mondani Big Bag

Értem én, hogy kell kistáska (van is, ugyebár), ám én a nagytáskások körébe tartozom, hogy mindent bele, hogy nagy káosz és semmit nem találok benne, hogy a vásárlás mentén bele a könyvet, a textilt, a cipzárt, meg a mindent, ahogy kell. Régóta akartam egy olyan táskát, ami nagy, de mégsem bőrönd, amit lehet vállon viselni, de akár kézben is, de még akár keresztben is, olyan három az egyben, még inkább all-in-one. 

Tegnap azt éreztem, most vagy soha, egy ív barna csomagolópapír bánja, de nem bánja, örül. Tehát ezt akkor most lehet vállon viselni, nagyon finom és puha a türkiz textilem, miközben erős is, de éppen akkora  fül hossza, hogy akár kézben is lehet viselni, noch dazu van a lecsatolható műlába pántja, ami még állítható is, szóval, akár keresztben is viselhető, nem is tudom, ugyanazon táskáról beszélünk-e  még. :o)

A belseje... hát a belseje egy szépséges türkiz textil, nagy zsebekkel tarkítva és akkor még mesélhetnék nem keveset, mert az nekem jó most. Mutatom:

És most akkor nagyon kérnék véleményt, kiszólok a blogból, igen. :o)

Az a

tegnapi ebéd, vagyis a hagymaleves friss bagettel, finom sajttal, a maga egyszerűségében, illatában, ízében párizsi utazásainkat hozta el, óh, áldott emlékű Párizs, veled ver szívem, nem feledhetlek.

Zöld kardigánnal

különösen jó, meg kell mondjam. És még milyen színnel?