Hol vagyunk már

attól, amikor a legkisebb az első tereplovagláson mindkét kezét eltörte...Kisimul az arca, ha lovon van és kisimul az arcom, ha lovon látom.

A lecsóról

meg annyit tudok mondani, hogy én a legyen-minden-másnap-lecsó típus vagyok (lennék) és hogy egyesek (nevezzük rossznyelveknek őket) szerint az én lecsóm edzés a pokol tüzére, de ezt több tányér után  jelentik csak ki, mert egyébként a sok edzés hívei.

Azt mondja az

az egyik gyerek,  hogy nekem gyilkosos vagy halállal szembenézős könyveim vannak, más megközelítés szerint Esterházy és a Hallmark-féle könyvek adnak eklektikus egyveleget a polcomon. És hogy ő ezt szereti, én meg nem tudom, hogy ez tényleg így van-e, mármint hogy tényleg szereti-e, ill. hogy tényleg ilyen érdeklődésem van-e és hogy ez most akkor ez jó vagy sem, vagy egyáltalán, hogy mi is van.

Azt hiszem, elfáradtam ma.

A macskánk pedig

McDrive-ként használ bennünket, beugrik az ablakon, jelzi, hogy enni kér, odaszalad a másik ablakhoz tálkájához, befalja, majd  távozik. Fizetés nélkül.

Pár hónapos tartózkodása alatt sikerült rájönnöm a rendszertani igazságra, miszerint a macska nem kutya.

A lányaink

mamának és papának hívnak minket, de a Legnagyobb gyakran mamusznak és papsinak, de már ez sem igaz, mert ő most anyukámnak hív (anyukám, ez hülyeség), a FB-on náluk anyukám, apukám és
édesapám van, és akkor most azt szeretném én tudni, hogy ettől miért könnyezem mindig.

A kertész

az igaziból művész ám, papírja van róla, hogy ő egy (szobrász)művész, ezt azért szeretném elmondani a kialakult félreértések eloszlatása céljából, de erre haragszik, és csak nagyon halkan, nagyon kisbetűvel merem leírni. 

Van, aki az, de nem így nevezi magát, ilyen is van, láss csodát, világ.

 

Hogy csak tudjátok,

hogy is vannak ezek a vasárnapok, hát úgy, hogy én dolgozom, a kertész meg sétál, fényképez és fest.

(lehet nagyítani, úgy tettem fel)

Megbeszéltük a

személyi edzőmmel, hogy változtatunk bizonyos dolgokon, mert változtatni jó, de ha még kell is, ugye. És akkor ő kitalálta, hogy az én mentális egészségemhez nagyon szükséges a kirándulás, egy laza esti séta, ami úgy történt, hogy este 6-kor elmentünk három kilométerrel arrébb, ott kiszálltunk az autóból, majd felmutatott a K2-re, hogy ő azt gondolta, erre felfutunk, mert egyébként gyönyörű a kilátás, körpanoráma, Esztergomig" is ellátunk és az nekem milyen jó lesz. És hát valóban, odafent már tényleg nagyon jó volt, de a mentális egészségemen az  a felfelé vezető út nem tudom, hogy hozott-e.

 

A legelső képen én még a hegyen, alattam az igenis szédítő mélység, csak a masina nem úgy érzékeli a teret, mint az emberi szem, a mező közepén lévő apró pont (katt a képre) pedig ZM, ezúttal személyi edző minőségében, a lábam pedig valahogy minden képen ott van. Az utolsót meg nem magyarázom, ha nem bánjátok.

" ez sokat elmond a magasságról

A kaszaboláshoz

még annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy én nem szeretem a függönyöket, ennek oka nincs, a hollandok' csak jó duma, én nem és kész. Ezért jól körbeültettük a házat növényekkel, mindenféle előrelátás nélkül, ahoyg mi azt szoktuk, nálunk csak úgy nőnek a növények, ZM időnként ugyan megmetszi a fákat, de azt is úgy csinálja, hogy csípőre tett kézzel megy a fa körül és nézi, hol áll ki egy ág, tehát szemre metsz, az igaz, de olyan szobrászféle szemre. Ennek megfelelően most azt vettem észre, hoyg beköszönnek a növények a házba, én nemhogy nem látok ki, de tényleg olyan sötét van, mintha barlangban élnénk, ezért utasítottam a kertészt, hogy csináljon valamit. A kertész persze morgolódott, hogy minek ültettük, meg hogy hová és mennyit vágjon le belőlük, mindet, mondtam én, így neki is látott. Az aranyesőtől néhány évig nyugalmunk lesz, mert a kertész szófogadó ember, akinek az a jó tulajdonsága is megvan, hoyg magáévá teszi a gondolatokat, így én már bentről csak azt hallottam, hogy panaszolta valakinek, hogy nincs fény, ezért ő most megszabadítja a házat, ki is vágta mindkét aranyesőt, de nem kell félni, mert maradt ott még, hol ezek is voltak.
Na, most viszont az van, hogy van tér és levegő és fény, az ágyból látom az eget is, ellenben kintről nagyon jó a rálátás az ablakainkra, amelyeket így pucolhatok majd szorgalmasan és hang nélkül, hiszen a kertészt mégsem szidhatom, ellenben nincs függönyünk továbbra sem.

'mondjuk, mindig minden házba benéztem náluk, szeretem, hogy nincs függönyük

(ez a bejegyzés nem ismétlődhetett volna meg, ha nincs Marlen)

Mániából pedig

van mindenféle, jófajta, rosszfajta, kellemetlen, meg elviselhető, de ma megtudhattam, hogy az enyém a veszélyes kategóriába tartozik, neked a szellőztetés egy mánia, ez pedig már.... veszélyes.

Szeretek veszélyesen élni.

Fontos post

 

Mert mi lehet annál fontosabb, mint dokumentálni az utókor számára, hogy igenis varrtam két párnát magunknak, olyan nagyon mély, áhítattal át- meg átszőtt üzenettel, hogy egymás inverzei vagyunk, meg hasonló mélylélektani dolgokkal  (hát persze); hogy elkészült kettő piros párna a kertbe (a többi még várat magára, nem szabad egyszerre, mert azt hiszi a család, hogy ez most már mindig így lészen); s hogy felvarrtam egy nadrággombot, meg kettő inggombot, ki mondja, hogy ez nem fontos, sőt, hogy nem ez a legfontosabb.Bár a gombvarrásokról nem hoztam fotót, messziről jött ember pedig azt mond, amit akar, mindenesetre elgondolkodom, nem kellene-e a "zazáleatündér" címkét is beveztenem.

Most már azt is

 

tudom, mert a véletlenbe burkolózott valamelyik családtagom hozzásegített ezen tapasztalat megszerzéséhez, szóval, tudom, hogy a gyapjú valóban remekül filcesedik, gondolom, valamikor csak fogom hasznát venni ennek a tudásnak is, türelem kell csak hozzá, de az ma is kellett, mikor megláttam a valamikor 150 cm hosszú és 30 cm széles stólámat. Majd jól kitalálom, mi legyen a sorsa ennek a nyúlfarknyi hosszúra, ellenben páncéling vastagságúra  zsugorodott izének. És milyen jó, hogy van már "filc" szófelhőm is.

A tudatosságon még van mit javítanunk, igen.

Úgy alakult, hogy

egy gyerek sem volt itthon tegnap este, de mi erre tudatosan készültünk, mármint az empty-ness érzés kiküszöbölésére, vettünk hát három finom sajtot, két szép nagy körtét, egy kis doboz epret, egy üveg pezsgőt, elfalatozgattunk, eliszogattunk, közben Abbát hallgattunk, megrendeltünk három régebbi Watercolor Artist -ot, ki lehet bírni így, csak egy kicsit sokba kerül.

Nem, nem készült fotó.

Azt azért

pedig szeretném remélni, hogy az elmúlt 24 év szinte minden hétvégéjén asztalra kerülő aranygaluska készítésével járó keresztyéni alázat, házastársi szeretet, türelem, úgyismint jócselekedet a végítélet napján beszámíttatik nékem.

Van egy olyan

gyümölcskenyér receptünk, hogy fél kiló aszalvány megy bele, meg (sok) csokoládé is, de még két evőkanál whiskey is, a Középső sütötte tegnap este, de ő még banánt is rakott a tésztába, hogy ki ne száradjon, mert egyébként két hétig kell érlelni.

Namármost ZM most akarta velem igazságosan megfelezni az utolsó szeletet.
(konkrétabban: 13 órát élt, melyből mi hetet alvással töltöttünk, a maradék ötöt pedig, úgy látszik, evéssel))

A megjelenések hete ez,

a sokkal jobb, sokkal fontosabb azonban a mai, Lucagyerek rajzai egy könyvben, büszke vagyok rá, mert az övé, mert a Széchenyi könyvtárban történt az átadás, mert a könyvben ott a neve, de legfőképpen azért, mert nemcsak átlépte a saját maga által kialakított stílust, hanem azt felülmúlta úgy, hogy mindenki örült az eredménynek, önnön maga is.

Ez pedig nem nekem

köszönhető, hanem Katinak, mert ő az, aki a tavalyi (velem való) sikertelen próbálkozás után is kitartott, s nem tágított, eredménye a céh újságának címlapján látható. Én ugyan tudtam róla, de egyszerűbb másról írni, semmint a bennünk lakozó kisgyermek öröméről. 

Hogy miért

miért is nem írtam, kérdezte K., magam sem tudom, van, amit szeretek magamba szorítani, különben pedig hogyan számoljunk be arról, hogy a nagy örömködésben összeszorul a szív, hát hogyan.