2012. október 1., hétfő

minden, de minden lehetséges

A héten egyszer azt álmodtam, hogy láttam a sarki fényt Bajnán a hegy és a házunk között fél úton és jött az Éva nevű majdnem szomszédasszony biciklivel és mondtam, hogy itt volt, képzeld, a sarki fény, de nemcsakhogy, hanem az is volt, hogy a hold és a nap egyszerre volt fenn, egy helyen is, de a nap csak akkor látszott, amikor a hold éppen rásütött, és a hold előtt volt a nap, vagy hogy is mondjam.
Most éjszaka meg azt álmodtam, hogy a konyhaszekrényen aludtam, nekünk olyan régimódi van, a kék, már többször volt fotókon, szóval az alsó és a felső rész közé tettem a párnám, és odafeküdtem. De reggel megnéztem, ezen én sehogysem férhettem el.

2012. szeptember 30., vasárnap

szezon

2012. szeptember 29., szombat

semmi tisztelet

Orkánpamutot olvasok.

2012. szeptember 28., péntek

Csak pontosan, csak szépen

Előfordult már, hoyg kérdezték, mi alapján döntöm el, mit olvasok éppen, én meg csak vonogattam a vállam, de most adekvát választ tudok adni az éppen aktuális olvasmányommal kapcsolatban: a reggeli gerinctornámat* a könyvespolcok között végzem, így amikor jobbra és balra kell veszettül forognom, fél szemmel pásztázom a polcokat és észrevettem ezt a könyvet, amit egyszer elkezdtem, de abbahagytam.
Ilyen egyszerű a válasz.


* mennyire lehet ... nem jó a gerincem, ha már képes vagyok naponta többször is tornáztatni?

Fejfámra ne ezt véssétek

Na, idén még  azt sem mondhatom, hogy  az ablakaink azért olyan koszosak, mert rengeteget olvastam.

2012. szeptember 27., csütörtök

Tendencia

Na, van itt fejlődés, hogyne lenne, ma például örömmel konstatáltam, hogy a mozgólépcsőn illedelmesen a jobb oldalon álltak az emberek, hárman siettek felfelé, senki nem morgott, nem nézett szúrósan (ezt inkább csak képzelem, látni nem láttam nyilvánvalóan), ők meg csak mentek akadálytalanul, egy kicsit morcog az ember, de megéri.
Ezen túlmenően sikerült 5 darab vízhólyagot növesztenem a lábamra a vajpuha Tamaris cipőmmel, a csúcs eddig 4 volt, a mai, méretükből adódóan, beillene 7-nek is, de maradjunk a  számszerű tényeknél. Pedig már úgy megörültem, hoyg mégiscsak van nekem is cipőm, mint minden más embernek.

2012. szeptember 26., szerda

Kicsit sem sírok

Még talán el sem sírtam itt magam, pedig elég nagy érvágás, hogy eltűnt (gondolom: eltüntettem) a gépemről az utóbbi egy év fényképanyaga, volt, amit sikerült visszahozni, még inkább, amit meg nem. A hír nem teljesen kapcsolódik a következő fényképekhez, talán csak annyiban, hogy ezeket még nem is mutattam. De az is lehet, hogy igen.
Kicsit úgy érzem, érlelődik bennem  egy egy hetes szabadság.














2012. szeptember 25., kedd

a bolhapiaci tál hálája

Nem felesleges ma arra gondolnom, miközben gyönyörűen süt a Nap erre a türkiz színű tálra, hogy télen, amikor ugyanígy az ablak előtt áll majd, narancsokkal lesz tele, élénk színfoltot képezvén az ablakon túli hófehér kerttel, amelyre én ugyanúgy kibámulok majd, mint a mostani színkavalkádot kínálóra.

Nincs várakozás, mely felesleges lenne.

2012. szeptember 24., hétfő

Befőzés XXX. - fügedzsem (szerelem)

(ez az egyszerűbb, a befőzésről írni) 
(más befőzést kellett volna ideposztolnom, de a füge nekem annyira nagyon, hogy megérdemli a szép kerek harmincast)

Szóval, Tihanyban van egy fügefánk, termett három (értsd: 3) darab fügét, de azt is akkor tette éretté, amikor nem voltunk ott, így egyrészt nekem a szomszédból kellett a reggelimhez lopnom, másrészt a befőzéshez vennem kellett, mindezt tehát egy terebélyes fügefa mellől.


A fügelekvárral nem sokat vacakoltam, egy pillanatra volt csak a fejemben az egyébként általam nem ismert, de ajánlott Ficoco, de elvetettem, fügét fügével, azt akartam. Annyi történt csak, hogy ugrott rá egy kis vanília, de ez meg csak azért, mert a múltkor egy kihagyhatatlan ajánlat következtében dúskálok  a vaníliarudakban. Meg azért, mert egyszer ettem egy vaníliás fügelekvárt és igen rendben volt.



Az nagy szerencsém nekem, hogy Zoltán nyersen nem szereti a fügét, minden más formában nagyon, nyersen nem, szerinte van valami gusztustalan furcsa benne,  pedig nem is meséltem el neki, hogy Frances Mayes szerint hogy is van ez a dolog a fügével. Hogy döglött méhecskék kellenek hozzá, hogy azok odabent vannak (höhöhö), meg ilyesmi. Én már tudom, de nem bír izgatni, aminek következtében a fügemennyiség a fazékba kerülés idejére... megcsappant.


Zoltán nagymamája többször készített nekünk lekvárt az említett tihanyi fügefáról, de valahogy nekem nem ízlett annyira, nem erre emlékeztem, két dolog nem tetszett benne, az egyik, hogy iszonyú édes volt, a másik, hogy barna volt, ez a kettő együtt nekem nem, na. Nem tudom, ez min múlott, a cukrot értem, ott szűkmarkúan kellett volna bánnia a cukorral, de a színe? Fogalmam sincs. Ez itt (az enyém) lila füge, Tihanyban klasszikus zöldes barna van, nekem inkább zöld, mert én simán eszem féléretten is. Amikor is különösen hatékonyan érvényesülhet a bélrendszerre tett hatása, ugye.

Szóval, ez nem édes, mert kevés cukrot kapott, mint minden más lekvárunk, viszont gyönyörű a színe, amit  leginkább a lekváros üveg fenekén tudok érzékeltetni, mégpedig azért (tudom már most mutatni), mert olyan történt, ami még sosem: a dunsztból ki kellett venni egy még tök meleg lekvárt. Enni, azért, mi másért.
Nem turmixoltam, erre is csak gondoltam egy rövidet, végül nem, mert szeretem, ha darabos, itt a fenekén látszik is egy darabka, mondom, hogy nem véletlen lett ez a fotóalany.


A fügelekvár pedig... tökéletes sonkával és (kecske)sajttal, meg bármilyennel is, de közönséges napokon simán csak joghurtba tenni belőle pár kanállal, az is meglehetősen rendben van. Mint a szerelem.
 

2012. szeptember 23., vasárnap

Viszonyom

Én? Én tök jól bírom az embereket.
Főleg, ha kevesen vannak, normálisak, és nem ott vannak éppen, ahol én.
Mondjuk, éppen nem Dobogókőn vannak. (nem) Lettek volna.

2012. szeptember 22., szombat

fény - kép

Késő délutánonként megállok a csipkebokornál, nem mintha arborétum lenne a kert, s éppen ott tartanék pihenőt, de a kert alsó részében a Nap ezen a bokron hosszan időzik, hosszan búcsúzkodik, nehezen szakad el tőle. Ahogy körbejárom,  szinte látom, ahogy a fény centiről centire távozik, de még a milliméterek maga mögött hagyása is nehezére esik, annak biztos tudatában is, hogy holnap is lesz nap, lesz fény, lesz csipke. Leszek én is, de a bizonytalansági tényező magam vagyok.
Mire körbeérem a bokrot, bár nem nagy bokor, vagy mégis?, a Nap már csak a felső ágakba kapaszkodik. Megvárom, amíg elszakad az utolsó levéltől is, aztán magam is távozom.

2012. szeptember 21., péntek

Körte. Miért ne?

2012. szeptember 19., szerda

Örkény volt a vacsoravendég

Ha bárkinek is kétsége lett volna akkor, amikor a sosemvolt nagypolgári életünket mintegy zárójelben megjegyeztem, annak most itt a bizonyítékok csekély, ám annál mívesebb részlete, és ezen nem ront az a tény sem, hogy mindezek, sajnos, nem voltak eleddig használatban. Mások annál inkább.
Ennél több dolog sorsáról döntöttünk, szépen dokumentáltuk is őket, azonban nem adom közre mindet, cikkszámot kapott mind, ezek a sor elején vannak. Mivel nem itthon tároljuk őket, hanem a raktárunkban megfelelő helyen, ezért nem érdemes hozzánk betérni.

Még annyit elmondanék az art deco ezüst tálka, a jardinette, a Zsolnay étkészlet és a többi mellett, hoyg ugyanitt iszonyat erős szeletelőgép, valamint vízalapú lábmasszírozógép is eladó.

 
 

(szerintem nagyon érdemes a képekre kattintani,gyönyörűek, na)

azt hiszem, ezt nem tálalom fel a család vegánjának

Azt sem gondoltam volna, hogy ha a tárkonyos-vargányás krumplileves receptjére kattintok, akkor a hozzávalók felsorolása 1 kg (friss és füstölt vegyesen) sertésoldalassal fog kezdődni.

2012. szeptember 18., kedd

kár, hogy nem tetszik (nektek)

A kert közepén, ahol régen (nagyon régen) a pottyantós (röviden: a budi) volt, egészen pontosan: a (nagyon) régi pottyantós (emléke) mellett van egy szép nagy orgonabokor, amelyet befont a csipkebogyó*. Ennek a csipkebogyónak a tetejéről lelóg egy elhalt levél (ami nyilván nem csipke, sokkal inkább orgona, persze), elhalt, de a természet rendje szerint még meglehetősen sokáig része az Egésznek, ha rajtam múlik, örökké. 
Ez a levél a délutáni napfényben úgy (nap)fürdőzik, hogy anélkül, hogy bármit is tenne (csak lóg, mint tudjuk, mindenféle kötelezettségtől már mentesen)), átengedi magán a fényt, a környezet nem változik, maga sem változik, mégis minden alkalommal képes új arcot mutatni. Jobban tetszik, ha úgy gondolom, öreg, ráncos arca mindennap tartogat valami fényt számomra.







*igen, kijelenthető, hogy a kert közepén volt a budi