A kert közepén, ahol régen (nagyon régen) a pottyantós (röviden: a budi) volt, egészen pontosan: a (nagyon) régi pottyantós (emléke) mellett van egy szép nagy orgonabokor, amelyet befont a csipkebogyó*. Ennek a csipkebogyónak a tetejéről lelóg egy elhalt levél (ami nyilván nem csipke, sokkal inkább orgona, persze), elhalt, de a természet rendje szerint még meglehetősen sokáig része az Egésznek, ha rajtam múlik, örökké.
Ez a levél a délutáni napfényben úgy (nap)fürdőzik, hogy anélkül, hogy bármit is tenne (csak lóg, mint tudjuk, mindenféle kötelezettségtől már mentesen)), átengedi magán a fényt, a környezet nem változik, maga sem változik, mégis minden alkalommal képes új arcot mutatni. Jobban tetszik, ha úgy gondolom, öreg, ráncos arca mindennap tartogat valami fényt számomra.
*igen, kijelenthető, hogy a kert közepén volt a budi
Gondolom a könnyű megközelíthetőség végett.
VálaszTörlésmeg a díszítőértéke miatt?
VálaszTörlésEz csak azon múlik, hogy volt-e rajta szív alakú ablakocska. :)
VálaszTörlésvárjunk csak... nem volt. sima budi volt, talán kerek ablakocskával
VálaszTörlésHatáreset. :)
VálaszTörlésÍgy már sokkal jobban tetszik, hogy van hozzá mese is. Az előzőnél azért eltűnődtem, hogy különböző napszakokban hogyan tudtad ilyen egyformára fotózni mégis a levelet.
VálaszTörlésDe, tetszik nekünk. :-) (Bár az előző post, ahol egymás mellett vannak a képek, tényleg jobban tetszik.) :-)
VálaszTörlésnem mese ez, gyermek!
VálaszTörlésBea. az lehet, de oda nem érkezett komment, én meg ugye nem vagyok gondolatolvasó, azt szűrtem le belőle, hogy nektek nem tetszik. ez a szomorú ebben, mikor magamra hagytok.
Nekem tetszik! Szeretem az őszt... Nyugodt, csendes, mindennek a kezdete.
VálaszTörlés