kár, hogy nem tetszik (nektek)

A kert közepén, ahol régen (nagyon régen) a pottyantós (röviden: a budi) volt, egészen pontosan: a (nagyon) régi pottyantós (emléke) mellett van egy szép nagy orgonabokor, amelyet befont a csipkebogyó*. Ennek a csipkebogyónak a tetejéről lelóg egy elhalt levél (ami nyilván nem csipke, sokkal inkább orgona, persze), elhalt, de a természet rendje szerint még meglehetősen sokáig része az Egésznek, ha rajtam múlik, örökké. 

Ez a levél a délutáni napfényben úgy (nap)fürdőzik, hogy anélkül, hogy bármit is tenne (csak lóg, mint tudjuk, mindenféle kötelezettségtől már mentesen)), átengedi magán a fényt, a környezet nem változik, maga sem változik, mégis minden alkalommal képes új arcot mutatni. Jobban tetszik, ha úgy gondolom, öreg, ráncos arca mindennap tartogat valami fényt számomra.

 

*igen, kijelenthető, hogy a kert közepén volt a budi

Az életkép

annyiban hamis, hogy a háttérben látható létra már nem a kép jobboldalán sejthető látható cseresznyefa alatt áll, hanem a képen nem látható, de egyébként bal oldalon lévő barackfa alatt, mi a létrát a kertben tároljuk, ez így praktikus.

A levendula viszont, az igaz és való.

A kertész

 

most nem morgolódott, hanem csinált nekem lugast, megritkította az orgonát (is), mert a fél kertet elfoglalta, de most már van nekem nyitott műhelyem, van asztalom, székem, sőt, logisztika is van, mégpedig , hogy a délelőtt a kosaramba összekészítek mindent', ZM hozza a masinát, ennyi. Este vissza.

És akkor a piros párnás asztalnál étkezünk, a kockás párnásnál varrok, s már csak azt az időt várom, amikor a kertésszel megint kint alhatunk a matracokon, Isten szabad ege alatt.

'na, ezen még van egy kis hibaszázalék

Napos oldal

A legnagyobb jóindulattal sem mondható ránk, hogy mértani pontossággal szerveznénk az életünket, de még az sem, hogy rendesek lennénk. Éppen ezért minden évben meglep a természet túlélési képessége, törekvése, az a jóindulat, amit irántunk tanúsít. Mert a kertben sincs más, mint a házban. Vagyis inkább ... ami bennünk. :o(

Éppen ezért tudom értékelni, hogy többet ad nekünk, mint mi neki.
Mert nincs is annál jobb dolog, mint madárcsicsergés közepette a kertben ebédelni. Vagy este a tücsköket hallgatni. Vagy meleg nyári estén mezítláb locsolni. Vagy az orgonabokor alatt tanulni, hogy aktuális legyek. De az, hogy mi nem vagyunk a mindent kiszámító, mindennel törődő , pláne alapos família, hát az a kertben is érződik.
Például engem meglep, hogy a barackfa ZM metszése ellenére (vagy éppen azért ) terem. Szép kis barackokat.

Hogy a virágok nyílnak, bőségesen.

Hogy az egyszer a földbe dugott facsemete cseresznyét hoz, de mennyit...

Hogy a tiszafa (ami nálunk bokor) ilyen zöldekkel lep meg.


Hogy lehet napon aszalódva tanulni (felhívom a figyelmet a terítőcsipeszként funkcionáló fadarabokra mint az aktuális trend helyi megnyilvánulására, de kertberendezési dizájnként sem rossz, ugye),


de akár félárnyékban is, ahogy azt teszem most is:


Hogy a felső kertből lenézve ezt (is) láthatom:


Hogy 2 tő vadszőlő milyen csodákra képes (ez nem a házunkra fut fel, a felső szomszéd melléképületét futtattuk be):

Biztos vagyok benne, hogy Cicus is jól érzi itt magát:


Nem is tudom, megérdemeljük-e ezt a boldogságot. Vagy, hogy értékeljük-e igazán.

(Legközelebb az árnyékos oldalt is bemutatom, amiért igazán szégyellhetjük magunkat.)

Hölgy a kertben

Ma reggelre esett egy kevés hó. A hölgy a kertben (ZM középiskolás alkotása) kapott egy kalapot, előkelőbben is néz ki így... :o)

Everthing is snow-capped due to the snow was falling overnight...like this lady made of terracotta by ZM during his secondary-school studies. She is standing in our garden and she has received a hat to be more aristocratic... :o))