Késő délutánonként megállok a csipkebokornál, nem mintha arborétum lenne a kert, s éppen ott tartanék pihenőt, de a kert alsó részében a Nap ezen a bokron hosszan időzik, hosszan búcsúzkodik, nehezen szakad el tőle. Ahogy körbejárom, szinte látom, ahogy a fény centiről centire távozik, de még a milliméterek maga mögött hagyása is nehezére esik, annak biztos tudatában is, hogy holnap is lesz nap, lesz fény, lesz csipke. Leszek én is, de a bizonytalansági tényező magam vagyok.
Mire körbeérem a bokrot, bár nem nagy bokor, vagy mégis?, a Nap már csak a felső ágakba kapaszkodik. Megvárom, amíg elszakad az utolsó levéltől is, aztán magam is távozom.
de szép!
VálaszTörlésEzt az érzést annyira szépen megfogalmaztad!
VálaszTörlésszomorú érzés ez... de ez is a mienk
VálaszTörlés