Tagadva

A hó (itt) nem esik, a Malév nem repül, az autónk nem indul, én meg se nem tücsök, se nem hangya, leginkább medve a barlangjában.

No spoiler - Ilyen boldog sem voltam

Iszonyúan untam, de valami iszonyúan. 

Megmagyarázva

A fényképem pedig azért lett az átlagosnál is rémesebb (bár én felkészültem az eredményre), mert  abban a pillanatban, amikor nálam villantottak, a szomszéd fülkében éppen készen lett a fénykép a 60-as férfiemberről, akinek nem tetszett a róla készült fotó, mert az szomorkás lett és akkor odakaptam a fejem, tehát lett valami, de nem én, akkor csináltak megint egyet és nagyon igyekeztem nem figyelni, mi folyik a szomszédban, így az, hogy még mindig milyen szomorkás, lehet még egyet, már nem váltott ki belőlem akkora érdeklődést, csak valami nagyon furcsa grimaszt, nem tehetek róla .Én elfogadtam.

Végére járva

Azt a tulajdonságot szeretném kigyomlálni, hogy halogatok, de mivel halogatok,  azzal is beérem, ha a körmömre égő ügyeket elintézem,  a kigyomlálás ráér, van még egy csomó időm, muhaha.

Egyeztettem az apeh-hel (én oda hazajárok), csináltattam igazolványt, s attól,  hogy ezeket én egyedül mint egy felnőtt ember, elintéztem, egyszerűen megmámorosodtam, s a bennem gerjedő világmegváltó érzésnek engedelmeskedve berohantam még egy hivatalba, sőt, a sorban állást megtagadókat szelíden, de határozottan helyretéve kiigazítva igazságot szolgáltattam a kismamáknak, az időseknek, magamnak, majd dolgom végeztével kedvem lett volna kiállni az ajtóba, s felfalni a világot.

Aztán kezembe került  az egészen friss igazolvány az egészen új fényképpel.

WIP, azaz work in progress I.

A helyzet érthetetlen,  tudtam volna én jobban is tücsök lenni, többet muzsikálni, nagyobbakat ugrabugrálni, vidámabbnak lenni. Többet fényképezni. Az pedig, hoyg rám tört a február, egyszerűen nem fair, dátumok vannak, meg határidők, és rengeteg, rengeteg félkész munka. A félkészek nagyasszonya, az dicsőség? Mert címzetesnek eléggé.

Megőrízve

Nagyon hosszan  kerestem a városnak azt az arcát, amit őrzök magamban, de nem találtam, közben pedig mégis. De az egy masinával nem hozható elő.

Újdonság

Gyakran találom meg a vigaszomat a konyhában, szívesen próbálok ki új ételeket, kedvelem az új illatokat, s hogy újabban fényképezek is itt, ne csodálkozzon senki, hisz mondom, hogy szerelem ez. A masinámmal jóban vagyunk, ugyan többször készít rossz fényképeket, mint ahányszor én ezt ildomosnak tartom, de alapvetően kezdünk egymáshoz simulni, néha már képes azt mutatni, amit látni szeretnék. Amit látni vélek. Többször meg nem. 

Egy kicsit visszakaptam magam általa, időnként még azt is képzelem, hogy nyitottabb lettem megint, de ez a gondolat messzire vinne, mi nem arra megyünk most, maradjunk a mai kísérletnél, gyömbér és narancshéj szirupban innen. A gyömbért  nagyon szeretem, a narancsot ki ne szeretné, és még vaníliarudat is találtam itthon, ki volt rendelve nékem erre a napra az újdonság több szempontból is. Új  a recept, de új volt a fotózás is, arról majd mesélek, viszont új az is, hogy most szakítok a magam által felállított szabállyal, mely szerint nem nyomom tele a blogot fényképekkel csak azért, mert azt hiszem, hoyg szépek, van azoknak saját oldaluk. 

Ennyit az elhatározásaimról.

A lényeg, hogy így indulunk.

S nem sokkal később ide érkezünk meg.

katt a képekre nagyításért

A se nem hosszú, se nem meredek sétautak is magukban hordozzák a meglepetés erejét.

Téli szürkeség

Abszolút. Meg szőrmeség is. Elvégre tél van, ugyebár.

MégsemMerlin

Nem elég magas a kerítés, ugyanis.

Nem fogom ragozni, nem írok nyálas bejegyzést, nem  zokogom tele a klaviatúrát, nem verem az asztalt, nem térek ki többet rá. Ami nagyon rossz, szar, arról nekem nincs szavam.

Persze, válaszolok, ha van kérdés.

Homemade smoothie

De én csak smucinak hívom, az olyan ... bájos.

(ez most éppen erdei gyümölcs, narancslé, joghurt)

Figyelem, figyelem

Tudom én, hogy nagyon becsapós a kérdés, tudom, elvégre én találtam ki nem kevés agymunkával, ezért figyeljetek, mit jelöltök be, mert már hét rossz megfejtés is érkezett, irgalom, el ne hagyj.

Nagyon hivatalos játék

A FB-on ígértem játékot, de nem szerettem volna véteni a szabályzat ellen, ráadásul a blogolvasóknak is jót szeretnék, hát tessék, itt egy nagyon hivatalos játék, tudásalapú.

Nyakunkon a tél!

Illetve a tél (mint a hideg szinonimája) elleni védekezés egyik formája, a sál. Tekerjünk hát nyakunkba sálat, Moebius-sálat. Igazából nem is kell tekerni, mert ahogy a neve is sejteti, már eleve van benne egy kis csavar, minden értelemben.:)
A képen látható három Moebius-sál közül kettő talál gazdára, ami azt jelenti, hogy KÉT résztvevő nyer, ezt a hideg következtében fellépő rosszkedv ellen szánom. Ki vitamint kínál, ki sálat, ugyebár..)
A sálakat én készítettem, gyapjú-akril fonalból, nem szúrósak, puhák, finomak és melegek. És színesek......

Ahhoz, hogy a te nyakadat melengesse az egyik sál, nem kell más tenned, mint kitöltened az alábbi kérdőívet, valamint válaszolni a minden bonyolultságot nélkülöző kérdésre és kész. A helyes válasz beküldésének határideje: 2012. február 5. éjfél.

FB

Hogy mostantól barátok vagyunk, mondja a FB. És ez csak egy kattintásba kerül.

Éleslátásom messze földön híres

Az első párizsi utunkról találtam képeket a gépen, rendkívül lényeges képeket*, hogy milyen az utcakő, a templom szellőzőrácsa, az utcatábla,  egy édességbolt  kirakata, kilincs (sok kilincs), ajtó, rengeteg ajtó, főleg kékek, néhány zöld és piros, sütemények, kávéházak belülről, a Ladurée** mosdója, sakkozók a Luxemburg kertben, a legrégebbi ház, spaletták csukva, spaletták nyitva, kerítések, Suger apát amforája (vitrinben) és ki ne maradjon ez a kedvencem, a gyöngyszem.

Aki tudja, hol készült, ne tartsa magában. Nem, nem ez az épület legjellegzetesebb része, tőlem olyat ne várjatok.

 

* sokat elárul ...rólam

* klikk a dobozra

Mindennapi drámánk

Nincs ember, aki elviselné ezt az iszonyatos kupit, ami itthon van, a nappaliban még bent van a hatalmas vatelinhenger (1,5 méter magas és kb. 80centi az átmérője), mégpedig azért van bent, mert a kamrában, ahol egyébként a helye van, nem fér be, vagyis befér, de ha visszarakjuk, akkor nem bírjuk majd kiszedni a leendő varróasztalom lábait, amiket most még nem vehetünk ki onnan, mert ahová tesszük, ott még egy polcrendszer van, tele, nyilván, ahoyg kell. Mondjuk, nem tudom, miért a vatelint ragadtam ki ebből a történetből, miközben a hálószoba, ahol már bent van az ágyunk és semmi más, így meglehetősen spártai, de állítólag ez kell a nyugodt alváshoz, bár ebben nem hiszek, mert én ha alszom, akkor jót, ha meg nem, akkor nagyon nem, szóval ez félig van kifestve, elfogyott a festék. Meg az  idő. A dolgozószoba, hát az valami szuper, ott  dobozok (sok doboz) vannak a földön, az ágyunk helyén, mert az, ugyebár, kikerült innen, a felszabadult helyet nem nézhettük tétlenül, kényszerünk van a betöltésre. Előkerültek ... dolgok. Például könyv. Sok könyv.

Van festékesvödör is, de csak vödör, üresen. Viszont több. Meg táskák, sok szép, gyári táska, használaton kívüliek, nyilván. Sem kidobni, sem megtartani, semmi nem esik jól. Egy kupacban várják sorsuk jobbra fordulását, a dolgozószoba padlóján, hol másutt, néha egy lecsúszik a többiről, de én akkurátusan visszateszem. A padlón lévő kupac tetejére.

Sosem lesz itt rend, én azt hiszem.

Frissss

Ezt a képet azért szeretem, mert legalább egy használható lett az ellőtt huszonötből olyanok a citrusok, mintha fényes aszpikkal vontam volna be őket, lédúsak és üdék és frissek és fanyarok és színesek is. Ja, nem is, enni szeretem őket ezért.

Sokatmondó

Csak hogy helyretegyek bizonyos tévedéseket, mely szerint nálam biztosan nincs selejt, de még pontosabban szabva a szavakat, azaz ráirányítva a figyelmet az alanyra, hogy én csinálok-e selejtet (mert az nem csak úgy van, hanem én hozom létre, méghozzá meglehetősen hosszas munkával), csak annyit szeretnék mondani, hogy a tegnapi workshop-on én voltam az egyedüli, aki rákérdezett (persze már csak utána és halkan, szűk körben) a selejtnek az árba épített szerepéről, senki másnak  ez nem jutott eszébe, ami nem az én  éles logikámat dicséri, hanem egyszerűen a mindennapjaim részeként nem engedi elterelni a figyelmem róla.

És még szeretném hozzátenni, bár nem egyenesen, hanem kerülőúton, de mégiscsak kapcsolódik a témához, hogy már megint nem tudok patentot beütni.

Ez most

megint csak lustaság és hozzá nem értés, hogy biztosan le kellett volna csupaszítani a jácinthagymákat (de mikor?még ősszel? vagy most?), akkor nem lenne ilyen  cafatos, hanem díszes lenne és ünnepélyes, de én mégiscsak szeretem így,  mert látható,. hogy utat tör magának az új, ledobja a cafrangot, maga mögött hagyja, és csak megy, megy, nyílegyenesen felfelé, szeretem nézni, kell a lustaság és a hozzá nem értés is ezen a földön, jut nekünk is hely széles e világon, nem igaz?

 

Magatokra vessetek,

mert ha olyat írtok nekem, hogy  

gyönyörűek a fotóid. Nem technikailag, hanem esztétikailag, vagyis hogy gyönyörű dolgokról szólnak és jól megmutatják azok szépségét. Régebben sokat nézegettem ezt az oldalt, ahol sok tökéletes kép van, de zatán megcsömörlöttem, mert ezek a képek olyan tökéletesek, mint az éhező, plasztikázott széplányok, de sajnos ugyanannyira lélektelenek is sokszor. A tieid nem olyanok, a tieidet jó nézegetni

és ha azt írjátok a blogotokba, hogy ügyes fotós vagyok,

meg ha kérdezgetitek, hogy milyen masinád van, hogy ilyen szépet


és akkor noch dazu valaki a Föld másik felén berakja az Art that makes me feel albumába egy fényképemet, 

 

akkor sajnos számolni kell a következményekkel. Magatokra vessetek, mondom én.

Na

A színház meg olyan volt, hogy először is volt függöny, ez nálunk pavlovi reflex, mint már tudjuk, és akkor logikailag kikövetkeztethető az eldöntendő kérdésre adott válasz, igen, tetszett a darab, Szent Johanna Alföldi rendezéssel. Én azt úgy bírom, hogy aligdíszlet, nyilván a szcenikusnak, aki hoppá, hoppá, maga a rendező volt, ez nem kis kihívás, de én szeretem a csupasz színpadot is, ha a színészek jól játszanak, márpedig. Ennél tovább viszont nem mennék, nem fogom elemezni sem a darabot, sem a színészeket*, sem a rendezést**, nem értek hozzá, inkább azt mondom, hogy tátott szájjal bámultuk és előadás közben nem gondoltunk Merlinre sem, pedig tőle jöttünk, ugye. Meg azt is mondom, hogy hazafelé jót beszélgettünk felelősségről, vállalásról, magányról, kihátrálásról, identitásról, feladásról, önazonosságról, választási lehetőségről, hitről, bátorságról, és erőről, meg még egy csomó mindenről, ami most hirtelen nem jut ugyan eszembe, de majd fog.

 

 

*remek

** szuper