nem mese

Ha ezt túlélem, amit nyilván túlélek, csak nem kapok szívrohamot ott, élő, egyenes adásban, nem igaz?, szóval, vegyük ezt készpénznek, túlélem, és utána összekapom magam. Olyan nyögvenyelősen telnek a napok, jó lenne azt gondolnom, hogy a meleg miatt, de nyilván nem.

Kellene egy új terv,  még inkább egy olyan ember, aki meghallgatja, hoyg mit szeretnék és segítene a lépéseket megtervezni, tök komolyan mondom. Mintha valami halászhálóba lennék beletekeredve és természeténél fogva minél jobban ki akarok belőle keveredni, annál jobban csapkodom, így annál jobban körbefon a kuszaság. Nem szabadulhatok. Lépnék egyet balra, de ahhoz, hogy megtegyem, legalább 5 másik elő-lépés szükségeltetik és teljesen összezavar. Minden feltételhez van egy halom elő-feltétel.

Mindemellett még az is van, hogy halogató típus vagyok, most azonban ezt (is) annyira meguntam, hogy elkezdtem ledolgozni őket, a jó érzésért, a megkönnyebbülésért, de mint a mesében, egy levágott sárkányfej helyébe három nőtt.

breaking news

Több újdonság is van, az egyik és legfontosabb, hogy megjelenik a férjem könyve. Nem részletezem, hogy ez mennyi időbe telt és mennyi nehézség adódott, a lényeg, hogy jövő héten megjelenik, egész héten dedikál a Westendben, s ha jól tudom, Győr és Pécs is a tervezett helyszínek között van.

Nagyon büszke vagyok rá, nemcsak a rajzok miatt, hanem, mert az egész könyvet ő találta ki, kevés olyan könyv létezik, ahol előbb készült el az illusztráció, s később érkezett maga a szöveg.

A könyvet könyvesboltokban ne keressétek, a kiadó oldalán lehet online megrendelni, viszont azok között, akik ezt július 24-ig megteszik, 8 darab páros belépőt sorsolnak ki a Forma 1 Magyar Nagydíjra. Részletek itt.

A másik, hogy szombaton futni fogok a Teliholdfutamon, szó szerint halálos, részletek itt. Jaj.

feladvány

3 ember, akik reggel és délután tejeskávét ugyan isznak (reggel többet, ám ugyanabból az ivóalkalmatosságból), de az időjárásra való tekintettel most nem kívánják sem a teát, sem a kakaót, mégis hogyan képes egy nap alatt 13 - 17 bögrét elhasználni?

Csak a Zsömi lehet emögött.

légy hű

Félelmetes, mennyire jól bírjuk egymást a Legkisebbel, nem is tudom, már-már gyanakodni kezdtem, hoyg kezd felnőni, de aztán párszor érintettük a pályaválasztás témáját és megnyugodhattam: még nem teljesen.

Ültem én már húsvétkor kétségbeesetten a laptop előtt (én itthon, ő Hollandiában), hogy most akkor ő beadja a jelentkezési lapot, de mama, hova adjam be? Három nap volt a határidőig.  Azt a sokkot is túléltem, én már mindent kibírok, gondoltam.

Ültem én már úgy wampon, hogy sms érkezett (from Netherlands), hogy mi lenne, ha ő pszichológus lenne? És ha Ausztriában? Mindezt azután, hoyg határozottan kijelentette, ő író lesz. 

Most a legújabb variáció, hoyg színész.  És lovasoktató. Utóbbit legalább értjük.

Nem az a gond, hogy nem tudja, mi lesz, ez tök normális, 21 évesen nem feltétlenül kell tudni, ráadásul ő nem az a gyerek, aki körömszakadtáig harcol a papír megszerzéséért, ő (ha nem érzi jól magát adott helyzetben) simán otthagyja a tanfolyamot, egyetemet, bármit.  Az az egy nehézség van ezzel, hoyg nem tudjuk neki megmagyarázni, hogy azért ezek a foglalkozások? szakmák? hivatások? olyanok, hogy a gyermekben kora kezdetektől fogva ott van a csíra, ami előbb-utóbb felszínre tör és elrejthetetlenné válik, tehát, hoyg van egy affinitás és nem úgy van, hogy bár valaki soha, de soha nem ejtett egy ecsetvonást sem, egyszercsak kijelenti, hogy hátralévő életében ő festő lesz. A csemeténknek megvan a magához való esze, rögtön felhozta Csontváryt, hát tényleg, de azért azt nem tudhatjuk, hogy ő, miközben nappal patikusként tengette életét, éjszaka hányszor festett titokban. Tehát, hogy a nyilvánosság előtt volt ez csak rejtett. Ezt nem tudjuk megmagyarázni, nem megy, van ebben a kölökben valami megdönthetetlen magabiztosság és ki vagyok én, kik vagyunk mi, hogy ezt a számunkra némiképp idegen optimizmussal kevert önbizalmat rángatni kezdjük.

csak várjatok

Mivel azt könnyed 25 év után ma reggel megfejtettem, esetleg csak megfejtettnek vélem, a kettő azonban nálam  ugyanaz, tehát, hogy mitől ráncosodom, mert nem a kortól, az tuti (említett 25 év alatt egyszer sem sikerült az éjszakai ráncosodás elleni krémet éjszaka a fizimiskámra kenni, s ugyanígy a nappalit sem, ez a két tégely teljesen megzavar), szóval, a világegyetem problémáira való válaszom is belátható időn belül napvilágra kerül, úgy érzem.

csak végy egy(etlen) nagy levegőt

Ezt most muszáj itt is közzétennem innen. Ugyan azt mondtam, hogy azért kell a külön blog, mert a sport / mozgás és én nem vagyunk egy platformon, ez azonban változóban van. Ma pl.mérföldkőhöz érkeztem és nem azért*, mert egyben 5 km-t futottam, hanem azért, mert le merem írni, hogy futás közben az endorfin nem azért önt el, mert a runkeeper bemond valami jót, hanem magáért  az érzésért, hoyg futok.

"
Előre szólok: 5 km. Egyben.

A történet ott kezdődik, hogy 75 métert is iszonyú kínszenvedéssel tudtam lefutni. Akartam én, hogyne akartam volna a másoknak is bevált (és tényleg nagyon jó) edzéstervet követni, főleg, hogy azt ígérte, 12 hét alatt eljutok oda, hogy 5 km-t egyben. De nem ment. Akkor gondoltam, hogy jól van, értem én, nem baj, kövér vagyok, megérdemlem, majd kiszenvedem én máshogyan a fejlődést és éles logikámmal arra jutottam, hogy majd nem az időt, hanem a távot növelem. Ezt úgy kell érteni, hogy a két hét alatt eljutottam oda, hogy 75 méterről 100 méterre nőtt a táv. Innentől kezdve szédületes fejlődésen mentem keresztül, volt, amikor már 150 méterrel is növelni tudtam a távot és nem felejtkeztem el a táv centik méréséről sem.

Nem írom le az egészet, a blog legeleje erről szól, minden futás dokumentálva van, szilveszterkor ez lesz a program, ezt fogjuk olvasgatni. A Kabaré.

A lényeg az, hogy én soha nem gondoltam, hogy 12 hét alatt, a saját magam útját járva is eljutok az egyben lefutott 5 km-ig. Fel sem merült bennem, ma döbbentem rá, hogy éppen és pont. Egyébként meg annyi történt, hogy ugye abban maradtam magammal (segítőim is ezt tanácsolják), hogy maradjon most egy darabig a táv (nem mintha tudnék többet, de az jó, hogy nem is kell ezen feszengenem) és szépen csak futkorásszak boldogan és állítólag észre sem fogom venni, hoyg javulgat az időm. Mert azt azért valljuk be, hogy ez a 9,58 perc /km nem egy Gebrselassie -féle eredmény.

A másik ötlet az, hogy úgy maradjon az 5 km, hogy törekedjek az egyben lefutásra, én ezt úgy mondom, hogy nyújtsam a távokat, tehát ha eddig mondjuk 2,5 km - pihenő - 2,5 km volt, akkor legyen 3,0 km- pihenő- 2 km, majd 3,5 km - pihenő - 1,5 km. Ma pontosan ez történt, hogy mivel már kétszer is sikerült 3 km-t egyben futnom, gondoltam, hogy most aztán jól megnyújtom, lesz 3, 5 km az első etap, főleg, mert egy patak is fut az út mellett és le akartam fényképezni, szóval, hogy majd ott állok meg pihenni.

Aztán odaértem, bemondta a runkeeper, hogy 3,57 km és arra gondoltam, hogy ez már csak 1,5 km, nem lehet, hoyg meg tudnám csinálni egyben?  Nem is tudom, hogy ez honnan tudott felmerülni bennem, bennem, akinek 12 héttel ezelőtt az volt a legnagyobb mozgása, hogy kivittem a kukát az utcára. És megcsináltam, még csak nem is iszonyú nehezen (ezzel a tempóval, még szép, hahaha), vittem a kis testem előre és közben meg hihetetlen boldog voltam. Ez van, ilyeneket írok, hozzá kell szokni.

 

 

 

Nekem ez mérföldkő. Soha nem gondoltam volna. Soha, soha. És amit már nagyon sokszor elmondtam, a futás* számomra nem csupán futás. A feladat sem a futással kezdődik, hanem korábban, hiszen nekem kell 3/4 6-kor felkelnem, hogy munka előtt még futhassak, nekem kell kilépnem az ajtón a melegbe, nekem kell bemelegítenem, nekem kell megrándítani a vállam, ha szembejönnek és végigmérnek. És nekem kell tennem egyik lábam a másik után, nekem kell megküzdenem a légszomjjal, vagy azzal, hogy mennyire fáj a lábam, hogy begörcsöl, hogy ólomsúlyúvá válik, vagy egyáltalán, hogy mennyire szenvedek, mennyire unom, mennyire elegem van. És nekem kell ezekkel megbirkóznom és csinálnom tovább. Viszont az enyém az is, amikor az erdő mellett elönt az endorfin és nem kizárólag azért, mert bemond a runkeeper valami eredményt, hanem magáért az érzésért, hoyg futok. Hogy tudok futni. Hogy én,  a lusta, élveteg nő, aki legszívesebben napágyban heverészne és olvasgatna, tudok futni. Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon.**

A futás pedig nem kizárólag futás, ahogy mondtam már sokszor. Még mindig ott tartok, hogy döbbenten állok a tény előtt, hogy valami olyat művelek, amire ráztam a fejem egész életemben. Még mindig ott tartok, hogy azon töprengek, hány és hány olyan tevékenység, feladat, lehetőség volt és van, amire azért mondtam nem-et, mert túl kicsinek (másképpen: túl nagynak), túl bénának, túl butának, túl kövérnek éreztem / érzem magam. Amikor azt mondom, hogy egy egészen új dimenzió nyílik meg előttem (melynek kapuját nemcsak hogy én magam tartottam zárva, de jó erős lakatot is tettem rá, nehogy magától véletlenül is kinyíljon), akkor azt nem coelho-s álbölcsességként értem, hanem bátorításként magam és mások számára is. 

És hogy ne forduljak giccstengerbe, idebiggyesztettem a végére, hogy holnap reggel ugyanolyan nehéz lesz felkelnem, ugyanolyan mereven ébredek és ugyanúgy arra fogok első pillanatban gondolni, hogy a frászt kelek én fel, majd felkelés után ugyanúgy arra fogok gondolni, hogy nem vagyok normális. 

És ugyanúgy el fogok menni futni."

*értsétek jól, nekem a futás, másnak más

** Juhász Gyula

-

* nem csak azért

mondjam még?

És az a különös dolog is történt, hogy itthon maradt a bekészített könyvkupac, a cukkini, meg a bazsalikom elvitte a rendelkezésre áll helyet*. Sosem fordult még elő velem ilyesmi.

Annyira szenvedtem, hogy századszor is megnéztem a könyvespolcot, voltak Ábelek (én nem kedvelem, szégyellem, de ez van), és volt differenciálszámítás, meg Fizikai alaptörvények érthetően (ezt sem kedvelem, de ezt már szégyellni sincs kedvem), végül egy száz évesnek tűnő Kertészeti szakkönyvet olvasgattam, nagyon izgalmas volt, mert írtak benne az articsóka termesztéséről. Hogy hazánkban is lehet. Emellett egy életre megjegyeztem, hogy ribizlibor készítésekor el ne felejtkezzünk a cefresapkáról.

Végül vettem egy könyvet, krimi, állítólag pszichokrimi, de rajtam nemhogy borzongás nem futott végig, hanem a teraszon ülve unottan lapozgattam és vártam, hogy majd most, majd most, most már mindjárt jönni fog és mindjárt sikítok, miközben jól összepisilem magam a szomszédok örömére, de nem. Ráadásul olyan béna a fordítás (jó, nem ismerem az eredetit), hogy forr a vérem (lehet, hoyg ez  a pszichokrimi rész?), olyanokat ír, hogy X fiókjában Y több tucat rózsát talált. Gondoltam, biztosan lepréselte őket, de kiderült, hogy Y szép sorba kipróbálta őket. Merthogy rúzsok.

Meg olyanokat ír, hogy a levelet rendszeresen a kabátjába gyömte. 

Nem is tudom, a cefresapka ehhez képest részben horror, részben anyanyelvi gyöngyszem.

* úgy értem, a fejemben

mesélek, jó?

Tihanyban még a bazsalikom is veszett burjánzásnak indul. Esetleg az tett neki jót, hogy a lábam mellett utazhatott le is, fel is.

Tihanyban nem jó az ellátás, mármint élelmiszerből, persze, levendula rogyásig (nagyon helyes), méz, lekvár, szörp, bor és pálinka, hímzett terítők és ruhák, 100 éve ugyanazon bögrék, kancsók és társaik, de ha paradicsomot szeretnél hétköznap (mert szombaton azért ott az imádott piac*) vagy sajtot, esetleg szalámit, akkor menj át Füredre, mert az az egy kis ABC, ami van, nemcsak küllemében őrizte meg a szocialista időket, de az eladók és a beszerzésért felelős munkatárs hozzáállásban is. Kapható viszont nagyon finom kifli. Egészen reggel 8 - ig.

És Tihanyban  sok a szúnyog, na jó, mi a Nagy - Kopaszon vagyunk, védett övezet, de akkor is, nem akarok este 7-kor szúnyogot érezni a kis testemen. És a Zsömi harapja őket, nekünk ilyen cuki biológiai fegyverünk van.

És két olyan szomszédunk van, hogy csuda. Az egyik szomszédban sokan vannak, de csak alkalmanként, ill. felváltva, nekem több év alatt sem sikerült felderíteni a kapcsolati hálót és az egyik férfi (jó karban lévő 60-asnak saccolt) meztelenül szokott tornázni a kertben, egy szál semmiben, de azt legalább akkurátusan.

A másikban, a közvetlenben meg van úszómedence és bár semmi bajunk sincs egymással (a medencének és nekem - na jó, nem így értettem), a viszony mégsem kebelbaráti, ami onnan datálódik, hogy a Legnagyobbunk, amikor még csak olyan 11 lehetett és sok gyerek volt nálunk, teniszedzést tartott a többieknek, a fáról lehullott félig rothadt almákat kellett tollasütővel a kerítésen átívelve a medencébe érkeztetni. Nehéz feladat volt, nagyon sokat gyakoroltak a gyerekek, így a mi kertünkben nem maradt romlott alma. Ellenben a másik oldalon. És a medencében! ah.

És Tihanyban kabócazenekar van, szerintem a mi kertünk végében van a próbaterem.

Meg olyan is van, hogy egy férfi úszónadrágban, szandiban és zokniban rohangálva keres működőképes WC-t (nem talál), pár perc múlva egy bokorból kerül elő, kisimult arccal. Egy másik férfi másik kora reggel egy szál vékonyka alsónadrágban tőlem 3 méterre zuhanyzik a szabad strand parkolójában, nem zavarja, hogy így akár mezítelen testtel is tehetné. Kedvesen rám köszön.

Füreden meg olyan ám a Spar, hogy nemcsak azt írták az ajtóra, hogy önműködő (ne keresd a kilincset), hanem azt is, hogy gyors áthaladás ajánlott. Mindig megijedek, vajon elég gyors vagyok-e.

Idén elég sok az orosz turista, volt a német, majd a holland éra, most vannak az oroszok. Sokan jönnek Felvidékről is a Balatonra, ezt a Füreden schnellező* barátaink lakonikusan úgy fogalmazták meg, hogy szerintük ők már egész Csalóközt lerajzolták. De Füreden ott van a Bujtor-szobor is, mindenki imádja, csak a szegény képzőművészek fogják a fejüket.

Tihanyban elképzelhetetlenül jó.

* a piac nekünk szívügyünk, a kezdetektől fogva járunk oda és élvezzük. rengeteget jártunk Ausztriában termelői piacokra, valahogy ezt idézi fel bennünk, miközben az olasz piacok hangulatát is visszahozza, ismerősök találkoznak itt, békésen kávézgatunk, nézzük a többieket, trécselés, zsivaj (mi belefutottunk bajnaikba). hivatalosan termelői piac és eleinte valóban így volt, a környék gazdái, háziasszonyai árulták a kenyerüket, sajtjukat, lekvárjaikat, satöbbi. mára némiképp átalakult, nem tudom, hoyg ez jó vagy sem, valószínűleg a fejlődéstörténet hozadéka, hogy megjelentek professzionális árusok, értem ezalatt, hogy pl. a Kaldeneker lekvárosház kínálja a termékeit, de ilyenből van jó néhány, mivel azonban ő a legismertebb, ezért őt pécéztem ki. nekem a termelői piac nem azt jelenti, hogy Pestről idehozott lekvárt vásárolok, és nem baj, ha nem mindenki ért velem egyet. nem az ő kekszeit  vesszük meg a helyben elfogyasztott reggelihez, legyetek nyugodtak

** portrérajzoló

mondjuk, nyaralás

Hihetetlen gyorsan telnek a napok, mióta itthon a Legkisebb. Egy nagy halom intéznivaló, biztosítás, személyi igazolvány leadása, mittomén, mindenféle. Közben lejöttünk Tihanyba pár napra, a vodafone a maga 92 %-os lefedettségével igen jó, de nem a tihanyi hegyoldlaon. Gondolom, nekünk jutott a maradék 8 %.

Újabb tapasztalatra tettünk szert: nem a gyerekeink tehettek arról (sem), hogy az autó mindig fullig van pakolva. Úgy rémlik, ugyanennyi csomaggal (viszont 3 gyerekkel) Olaszországba mentünk. A laptop a lábam alatt, a cserép bazsalikom a lábam  mellett, de a végén még találtam 2 cukkinit is, amit nélkülözhetetlennek éreztem, ezeket már csak bedobtam a (kombi) csomagtartóba, éppen a kosár krumpli mellett landoltak. Feleslegesnek tűnhet a cipekedés, de azért amikor megláttam a tihanyi bio paradicsom árát, áldottam az okos eszem. Mindenesetre hosszú sor kígyózott az árus előtt.

Füred nem távolság, hivatalosan 3 km, tőlünk van vagy 5km is, de nem mindig megyünk át, nincs kedvünk. Én nem bírom a tömeget, márpedig a sétány- kikötő-butiksor háromszögben hömpölyögnek az emberek.

Tegnapelőtt átmentünk, egy kisebb vihar után voltunk, legalábbis azt hittük, utána kiderült, hogy pontosabb a két vihar között megjelölés. Hihetetlen szép fények voltak, emberek sehol, kellemes 25 fok, na, ezt bírtam.

A Balaton pedig, mit is mondhatnék. Csodás. A tavalyi kiszáradástól való félelem után idén csordultig van, nem is lehet közvetlenül  a part mellé telepedni, bemegy valaki a vízbe és kiönt. Az északi part mélyebb, de tavaly még itt is sétálni kellett a tó közepe felé, hogy igazából úszni lehessen, ennek vége, lelépek a lépcsőről és derékig vagyok a vízben. És simogat a víz.

Idén nem lesz nyaralás, azt hiszem, nehéz az élet, nem magyarázom, de ne panaszkodjak, ugye? Hosszú hétvégéket tervezünk, és hát és csak Tihanyba vágyom, sehova máshova mostanában.

csere

Szerintem (szerintünk) sokat változott a Legkisebb, sokat segít és nemcsak kérésre, hanem magától, például  most, hogy Lucánál időzött pár napig, annyit takarított, hogy Luca állítólag azt mondta neki, hoyg elviselhetetlen és maradjon már meg a fenekén. Holott Virág nem igazán segítőkész gyermek. Nem volt az.

Meg az is, hogy két nappal korábban jött haza, mert Pest egy betonbörtön (hát igen, a holland épített környezet után) és meleg van és már az éjszakai élet sem jó, meg különben is, hogy ő szeret velünk lenni. Mit tettek ezzel a gyerekkel odakint.

Azt pedig, hogy ma azon álmodozott (hangosan), hogy mennyire jól hangzik az, hogy dr. X.Y. (saját név), az pedig csak azért lehet, hogy mégiscsak ráismerjünk, ugye.

keveset vagyok, tudom

ezt nézzétek, milyen gyönyörű

második nap

A csemete egész nap tüsténkedett tegnap, takarított, vasalt, futott, Zsömit sétáltatott, sikált, nem akarok arra gondolni, hogy most tényleg ilyen disznóólban élünk a hollandokhoz képest, szimplán csak örülök a segítségének.. Így viszont végre dolgoztam, elkészült az a táska, amelyet a megrendelő (fotós) Nikon színekben szeretett volna. Azt hiszem, sikerült.

Mindemellett az a nagy újdonság van, hogy fogok futni versenyen mégis, ezzel a testtel, muhaha, de fogok. Csapatban. Én. Jótékonyságból. Részletek itt.

 

        

 

első nap

Már egy óra és én még nem ráncoltam a homlokom, de nem kell félni, ez ma a férjemre marad. Elvitte a csemetét leszedni a fogszabályzót, előzetes kutatások szerint is mélyen kell a zsebbe nyúlnunk. Nem is mentem velük.

Én ma nagyon szupermama vagyok, először is, mire felkelt a csemete, már futottam, aztán kiderült, hogy remekül értek a holland hajfesték leíráshoz, ráadásul iszonyú jól tudok másnak hajat festeni, de még ez mind semmi, hanem képes vagyok echte ungarische Speise-t készíteni, legyen az akár rakott krumpli is. Én ilyet szerintem 10 éve nem, de mi mindent meg nem tesz az ember a gyerekéért, ugye.

A 10 év azonban nem múlt el nyomtalanul, összekevertem a bonyolult sorrendet, hogy most akkor krumpli-kolbász-tojás, vagy mifene. 

Menetközben meg arra gondoltam, hoyg ez tök átverés, ebben a rakott krumpliban egy piramisjáték aljassága van ám, még hogy egytálétel, hagyjuk már ezt, mennyit kell mosogatnom, mire feltálalom azt az egyetlen tálat.

back home

Megkérdeztem az információt,  pontosan érkezik-e Amszterdam felől a busz és mi volt a válasz? Azt nem tudom, de Párizsból igen. Na jó, aztán kiderítették, hogy az amszterdami is pontosan, viszont ez nem volt vált be. A párizsi viszont tényleg.

Mindegy is, itthon a Legkisebb, kivonultunk elé testületileg és még elég jól bírjuk, csak egyszer forgattam a szemem. Busszal pedig azért jött, mert két iszonyú nagy* bőrönd is jött vele**, elmondása alapján a téli holmik és lovaglócuccok még ott maradtak, mert az új  svájci család cuki és nyaralás után elmennek a régi, ám szintén cuki családhoz és hazaviszik. Nem tudom, még nem ismerik a gyermek ruhákkal kapcsolatos mennyiségi felfogását.

Szóval, gyermekes családok lettünk, még szokjuk az új életformát.

* de nagyon

** nem lehet ennyi túlsúly után fizetni a repülőn

struktúra

Egy kicsit már én magam is nehezen viselem önnön magam, sok vagyok magamnak, felemésztődöm, nem lehetne, hoyg visszatérjek egy normál szintre? Nem a másik oldalt mondom, szimplán csak normális nem lehetnék?

Mindenesetre itt ez a  fénykép, nagyon szeretem, mert látom a színeket, a kopásokat, a töréseket, a rétegeket, vagyis a nagy egészt. Csak nagy egészként szabad nézni bármit is.

felmutatni

Volt az a két nap, amikor a lábam lógattam jegeltem és  nem volt varrógépem sem, na, akkor fejeztem be ezt a kendőt. Egy nagyon-nagyon kedves ismerősnek kötöttem, mikor a fonalat megláttam Bucinál, már őt láttam meg benne.

  

fonal: Bucikám

minta: Shaelyn shawl

súly: 97 gramm

méret: 60 x 148 cm

mozzanat

Jól van, hoyg nem értitek, mitől tartok én az elkövetkező egy hónapban, hát pl. az előbb fel kellett hívnom a Legkisebbet és azt hittem, a legfontosabb az egész beszélgetésben az volt, hogy mennyire meghatódott, mert sorra búcsúznak tőle az ismerősök és a családtagok pedig hoyg dicsérik, mert milyen nehéz volt neki az első két hónap*, de milyen ügyesen helytállt és mennyire megfelnőttesedett, satöbbi, ez olyan 10 perc volt, majd a végén mondom neki, hogy jaj, megvan a jegyed, ugye, és hogy jaj, hát mindjárt érkezel**, hát mindjárt csütörtök, erre azt mondja, milyen csütörtök, pénteken érkezem.... irgalom, ez a felnőtt gyerek képes lett volna egy nappal később kicuccolni hazainduláshoz.

* tényleg nagyon nehéz volt, nagyon, nem tagadom, sőt
** Hollandiából haza, majd el Svájcba

(kényszer)pihenő

Tegnap reggel tornáztam egy rendeset és késő este (10 után indultam) még futottam 3 km-t, amit a bal térdem (emlékezhetünk, hogy télen egyszer betonra estem vele egy wampon) nem tolerált.Most van jegelés és felpolcolás.

Ezzel párhuzamosan a varrógép is azt mondta, hoyg game over, már bejelentettem egy tisztítókúrára, de az csak kedden lesz, így most pihenő van.  Sem térd, sem gép.

Mondjuk, éppen lehetne takarítani, de nehogy már. Ha pihenni kényszerítenek, akkor én pihenek. Fogcsikorgatva.

A hír igaz. Ön bal lábon, fagyasztott málnával végrehajtott jegelést lát.

 

reggel

Korán kelünk, hogy legyen olyan része a napnak, amit élvezünk, nagy elvárás ez mostanában. A kertben iszom a kávém, az elsőt, lesz több is, ahogy több feladat, több aggodalom és reménység szerint több öröm is. Kicsit olvasok, de ma elkalandozom. Nézem a hatalmas cseresznyefát. Lusta vagyok odamenni, végül csak ráveszem magam. Beállok mezítláb a fa alá, beborít a lombja. Fáról eszem a gyümölcsöt.

Lehasalok a földre, s elengedem magam. Fényképezem.

Egy órával később már serény önmagam vagyok.

hő

Nem fogtok meglepődni: hőség van. Hőségben én nehezebben veszem a levegőt, nehezebben dolgozom, nehezebben jut eszembe bármi is, nehezebben vagyok toleráns, kedves és megértő, viszont nehezebben is leszek ideges és kezelhetetlen. Elfolyó, szétcsúszó maszlag vagyok csupán.

Ja,futni azért.

a minta

Nagyon sokáig hittem azt, hogy a gyerekeink szédületesen rendetlenek, egészen pontosan, hogy ők azok, mi nem. Amikor szép lassan kirepültek, az első döbbenetes érzésem, sosem felejtem el, az volt, hogy leteszem a valamit a valahová és az ott marad. Nem tűnik el, nem nyeli el a föld, odanyúlok, ott van. Azért ez elég jó érzés volt, sokáig ez volt az egyetlen jó érzés ebben a megváltozott életben.

Közben azonban a kép árnyaltabbá vált és egyre inkább be kell látnom, hogy mi sem vagyunk jobbak a gyerekeinknél (nahát), de először azért ez nem így jött direktben, hanem úgy, hogy jé, hát Zoltán is milyen iszonyat rendetlen, ez elképesztő, nem foghatja a lányokra a kialakult rendetlenséget, csak maga tehet róla, hiszen már csak én vagyok itt, én meg, ugyebár.

Viszont egyszer csak  meglepetten vettem észre, hogy én is. Hogy én sem. Hogy széthagyom, hogy nem rakom el, hogy másnap sem rakom el, hogy nem is izgat, hogy a polcaimon dől ki minden, hogy jaj, porszívózni kéne, de majd holnap, hogy nincs ott, pedig ott a helye, hogy ott van, pedig nem ott a helye, hogy tornyosul, hogy ledől, hogy kilóg, hogy nem tudom becsukni, hogy beljebb lököm, hogy rázárom, ne is lássam, hogy ....

Meg vagyok döbbenve.

hon - vágy

Én már most minden hétvégén lemennék inkább Tihanyba, ha lehet.

nem tehettem róla

Reggel, amikor a fénykép készült, még azt hittem, hogy időben el tudunk indulni Tihanyba, de reggel még nem tudtam, hogy Zé letöri a fürdőszobában talált kisgyík farkát és az farok nélkül elszalad a polcok alá, így aztán indulás helyett most keressük az állatot. És hogy milyen por van a polcok alatt, azt sem tudtam.

SBS kendő

Ez nem új, csak újrafotóztam, mert ebben leltem kedvem ma reggel.

actually love

Fél éve van valami, amiről írni szeretnék, nem lényeges, nem érdekes, nem fontos, nem kedves, meg semmi sem nem, szóval, részletkérdés, mégis. Már úgyis helyretettek Barhesz dolgában, tökmindegy, nyugodtan mondhatok, amit akarok.

Szóval, télen, az egyik blogon volt egy ajánlat, hogy milyen filmeket nézzünk karácsonykor (fél év az átfutási időm, mondom) és abban volt egy csomó (számomra!) érdektelen film, de nem is ez a lényeg, hanem, hoyg az Igazából szerelem az nem karácsonyi film és közös családi mozizásra nem ajánlatos.

Szerintem ha valamire, pont arra való, egyedül kamasz ne nézze meg. Mi is együtt néztük meg, bár a mi gyerekeink tényleg átlagon felüli EQ-val bírtak és nagyon szerettem, hogy meg lehetett velük beszélni az egyes epizódokat és hogy jól értelmezték azokat.

A filmben (én így látom, hát elnézést, ha tévedek) nem a szerelemről van szó, hanem a viszonyokról, kapcsolatokról és mivel szerintem ezt a gyerekek (na jó, hány éves gyerek?) jó, ha tudják, jó, ha megismerik, nem tartom feleslegesnek a film utáni többszöri és mélyebb beszélgetést, de ezt is csak spontánul, tehát nem a leülünk és most egyszer és mindenkorra helyretesszük a dolgokat típusút. Én egyébként is úgy élem meg a színházi darabokat is, hogy sokáig felvillan egy flash és akkor arról muszáj beszélnem, így aztán képes vagyok azt gondolni, hogy a gyerekeink is így működnek. 

Nem nagyon értem, hogy karácsonykor tényleg csak kedves és boldog filmeket nézhetünk, semmi kapcsolati válság (vagy ha igen, akkor csakis happyend-del végződőt), semmi gikszer, semmi kisiklás, semmi boldogtalanság? Én nem hiszem, mint ahogyan azt sem hiszem, hogy keresztény filmeket kellene néznünk (mondom én, a hívő), igaz, cserében azt sem hiszem, hogy csak karácsonykor kellene azt néznünk.

Szerintem az Actually love jó film, nem a szereplők miatt, hanem azért, mert rengeteget lehet róla beszélni, rengeteget lehet róla gondolkodni, hát nem ideális viszonyokat tükröz, az már igaz, talán ezért is kedvelem. Teljesen emberi és igen, nem támogatom a pornószínészeket és igen, legközelebb, ha felbukkan egy hír akárhol egy pornószínészről, nem fogok a filmben megismert kedves párra gondolni, ne legyünk álszentek.

Viszont gondolok a szerencsétlen fiatal titkárnőre, hogy mennyire üres és magányos, s talán észre sem veszi, és gondolok az anyukára, hogy a családi üzem működtetése közben hányszor veszti el férjét, vagy hogy mennyi a szeretet és mennyi a függőség a testvérek kapcsolatában és ezek nagyon emberi viszonyok, emberi nehézségek. És erről nagyon sokszor lehet beszélgetni. Hogy nem kedvelem a cukormázas és rózsaszín világot, az nyilván itt már kiderült, nyilván nézek én is hasonlót, de nem bír a felszínnél beljebb hatolni és el lehet képzelni, hogy röhögni is szeretek filmeken, szóval, a vígjátékokat sem vetem meg, és a krimiket sem, és egy csomó mindent megnézek, de szeretem a drámát is, mindennapi, emberi drámák, nem végződnek jól, sírni kell utána.

Na jó, ebben a filmben nemcsak ez van, van benne egy fiú, akinek csak a szex kell, semmi más, de az dögivel, szerencsétlen, őt is sajnálni kell. Meg van egy balfék író, őt is sajnálni kell, és jó kis giccses vége lett a történetének, hát ez van. Ki is van még? Ja, akinek meghalt a felesége és ott marad egy kisfiúval. Tetszik az apaszerepe, még ha ez a gyerekkori, első szerelem túl is van spilázva (erősen).  Tetszik a barátsága a másik anyukával, én szeretnék ilyen barátot.

Jah, a miniszterelnök - hát az a vígjátéki elem. Kell.

Mit is mondjak még? Bírom. És az elvetemült kölkeink is bírták, bírják. Szeretem azt hinni, hogy értik is. Ja, hoyg nem karácsonykor kellene? Nekem nincs ünnepi listám, hogy ma csak szépet és jót, emberit és drámát semmiképpen nem, pornószínészek kapcsolatát végképp nem, sőt, mást mondok. A Legnagyobbunk (kiegyensúlyozott, boldog kapcsolatban) a karácsonyfát évek óta úgy díszíti fel, hogy közben ez szól a háttérben (ez a gyerekünk olyan ... szokásokhoz ragaszkodó, de még hogy teremti is őket) és lehet rajta nevetni és lehet róla beszélni (ezredszerre is) és hát igen, ez megint nem egy optimalizált vörzsön, mert ugye úgy kellene, hogy minimum Bach szól a háttérben és ünneplőbe öltözött anyuka és gyerekek adogatják a gömbdíszeket, hogy édesapa felrakja a csúcsdíszt a karácsonyfa legtetejére, miközben lentről áhítat tükröződik az arcokon... tudom én. Azt hiszem, nem mi vagyunk az ideális család.

Szerencsére.

dream

Én sokáig biztos voltam benne (pontosabb fel sem merült az ellenkezője bennem), hogy az én férjem természetesen rám gondol elalvás előtt, hogy milyen kedves és aranyos kis felesége van, esetleg, hogy esténként átsuhan rajta a gondolat, hogy nem cserélne el engem semmiért, meg ilyenek. Most azonban kiderült az igazság, idézem:

"Arra gondolok, hogy ha a dédapám hegedűjét Menuhin kezébe adnák, közben pedig az ő Stradivari-ját az enyémbe, akkor melyikünk játszaná el szebben a Boci, boci tarkát."

Ez a kijózanító valóság. És így indul egy hétfő nálunk.